Budapest, 1972. (10. évfolyam)

2. szám február - Zolnay László: Nemzetiségek Pest-Budán

Mozaik a főváros múltjából A Gellérthegy meg a boszorkányok Hiába iktatta törvénybe Könyves Kálmán király (1095-1116), hogy „boszorkányokról, akik nincsenek, többé szó se essék", a boszorkánysággal vádolt szerencsétlen nőknek százait égették el máglyán, még a XVIII. században is. A monda úgy tartotta, hogy a honi boszorkányok, seprőnyélre kapva, a budai Gellérthegyen tartották a boszorkányszombatokat. A „szentgellérthegyi táncos", meg a „cengellér" — mint a boszorkány jelzője — Dugonics András írásaiban is előfordul (1740—1818). A szegedi boszorkányperekben — a XVIII. században — kínpadon vallják: „szoktak Budára menni a Szt. Gellért-hegyére s ottan sokat isznak-esznek . . ." Miért éppen a budai Gellérthegyet tette meg az inkvizíció e boszorkány-randevúk színhelyének ? Ügy gondoljuk, e kérdésre a Gellérthegy nevének alakulása adja meg a feleletet. A Dunára könyöklő hegyet a középkor magyarja — Gellért püspök 1046. évi elpusztítása óta — Szent Gellérthegyének (latinul: Möns Sancti Gerardi) nevezte. A törökök Gürsz Elias-hegyének hívták, s a hegy tetejére már a XVI. században egy kis palánkvárat építettek. A XVII. század német metszetein a Gellérthegy Blocksberg néven jelenik meg. (Ennek két oka lehet: vagy a helyi palánkot nevezi Blockhausnak a német, vagy alakjánál fogva hasonlítja azt a híres, németországi Blocksberghez.) A német Blocksberg ugyanis már a középkor óta a teuton világ hírhedett boszorkányhegye. Kötetekre rúgó legendáriumát már 1668-ban megírta egy Praetorius nevű tudós germán. így, a helynév vándorlásával együtt érthető a boszorkánylegenda vándorlása is. Ariosto szatírája meghiúsult magyarországi utazásáról Lodovico Ariosto (1474 —1533), „Dante, Petrarca és Tasso mellett az olaszok negyedik legnagyobb költője", szoros kapcsolatban állt Magyarországgal. 1501-től tizenöt esztendőn át udvari poétája, belső embere volt a ferrarai Estei Hyppolitnak. Az egri bíboros-püspök kíséretében Ariosto nemegyszer megfordult Budán, Esztergomban, Visegrádon, Egerben. 1516-ban Hyppolit bíboros — aki többet élt Ferrarában, fivére, az uralkodó herceg és sógornője, Lucrezia Borgia hercegné udvarában, mint egri püspöksége színhelyén — tartósabb magyarországi útra indult. Űtja során többet vadászott, mint imádkozott; többet forgatta a vadászlándzsát, mint a breviáriumot. Hyppolit Ariostót is hívta: kísérje el. A költő maga helyett öccsét, Sandro Ariostót küldte. De küldött egy hosszú — 265 soros — szatírát is. Ebben Ariosto elmondja: megúnta már, hogy ura parancsára nappal vélje látni a csillagokat, éjszaka meg a tündöklő Napot! De irtózik a „közel Rifeusz zord aljában", a magyar téltől, meg az itteni füstölgő kályháktól is. Felemlíti, hogy árt neki az „erős, zamatos magyar bor ... a magyarok közt pedig szentségtörés nem inni tisztán s körömszakadtig . . .". Szatíráját azzal fejezi be: inkább vállalja a szegénységet, mint a bíboros aranyos-szolgaságát. S marad Itáliában . . . A költői szabadság eszményének megkapó vallomása ez a vers." Középkori budai szobrok — Konstantinápolyban A középkori Budának több köztéri szobráról tudunk. Az egyházi, vallásos rendeltetésű szobrok között egy Szent Anna-szobor az óbudai Fehéregyháza mellett állott. I.enn, a Vízivárosban — amelyet akkoriban Szent Péter mártír városának hívtak —, valahol az Iskola utca táján, az egyik csorgót díszítette egy kútszobor. (Egy törökkori metszet emberalakos alkotást ábrázol egy kúttányér közepén.) A budai palotát több szobormű is ékesítette. így nyoma van egy Zsigmond-szobornak. (Állítólag a Kolozsvári-testvérek alkotása volt.) A palota bejáratánál Mátyás kétoldalt Hunyadi Jánosnak s Hunyadi Lászlónak szobrait állíttatta fel. Heltai Gáspár (1575) pedig azt írja: itt „kezében fegyverrel áll vala Mátyás király (ti. a szobra), és pajzs és kopja vagyon kezében, mintha nagyon gondolkoznék ő magában." Állt a budai palota egyik udvarán egy Herkules-szobor is; és két bronzvitéz őrizte a királyi lak kapuját. Pár nappal a mohácsi csata után Szulejmán szultán bevonult Budára. Hadinaplójában 1526. szeptember 14-én ezeket olvashatjuk: „a királyi palotában lévő fegyvertárat, a palota előtt álló óriási ágyút, a kisebbekkel együtt, valamint az oszlopon álló bronz alakot és annak fiait elhurcolva, éjjel-nappal szállították a hajókra." Ezek a szobrok (ellentétben a Kolozsvári-testvérek Szent Lászlót ábrázoló lovasszobrával, amely egy török gályával együtt Belgrádnál elsüllyedt) el is jutottak Konstantinápolyba. 1526 és 1534 között a török Kemálpasazádé azt írja: a Budáról Konstantinápolyba hurcolt és ott diadaljelként bemutatott szobrok Konstantinápoly ékei. „Nem hagyják feledésbe merülni e hadjáratot E szobrok, hanem emlékeztetnek rá, amig állnak: Csodálatra méltó, hogy e néma szobrok Nyelv nélkül is csoda-dolgokat magyaráznak . . ." Utóbb, egy janicsárlázadás alkalmával, ezeket a szobrokat is megsemmisítették. Toldi Miklós fegyverei a hajdani Bécsi kapu falán 1574-ben jelent meg Ilosvai Selymes Péter műve: „Az híres-neves Tholdi Miklósnak jeles tselekedeteiről és bajnokságáról való história". A mű pozsonyi, bővített kiadásának záradékában ezt olvassuk : „ha kegyes olvasó, valami kétséged, ebben, mit irtam, vagyon, s el nem hiszed, vagy ez históriát álomnak ítéled, hogy Toldi Miklós lött volna, nem hiszed, nézd meg jól Budának az Bécsi kapuját, meglátod ott ennek súlyos buzogányát; mellette függeni személyéhez pajzsát, parittyábul hajgált husz fontos köveit, diadalmas vitéz hegyes kópiáját, és az, kit csidmáján viselt, sorkantyuját. . ." 1660 -64 közt Evlija Cselebi is megemlékezik a budai Bécsi-kapu belső falán függő óriás csontokról s fegyverekről. 1737-ben megjelent művében Bél Mátyás is, a nagy történelem-földrajzi író, mint a legendás Toldi Miklós fegyvereit említi azokat. A XVIII—XIX. századfordulón ugyané rekvizitumok még mindig a Bécsi-kapu íveit díszítik. Dugonics András jegyzi fel: tán húsznál is több óriás kő golyóbis van ott; ezekkel valaha Toldi Miklós parittyázott át a Duna egyik partjáról a másikra. Ezek a láncos kövek baloldalt függtek. Jobb kéz felől egy emberfőnél nagyobb kőgolyóbis függött: ezt hadban jártában Toldi az övén viselte, buzogánya mellett. De itt van egy hatalmas ekevas is — mondja Dugonics —, ez azért lukas, mert Toldi, Mátyás király parancsára, Zsámbékon átaldöfte . . . Ipolyi Arnold 1857-ben írja, hogy mindezeket a — mondai túlzásokkal leírt — fegyvereket 1825 táján, a budai várfalak tatarozásakor, kegyetlen kezek pusztították el. Üres volt Buda város pénztára A krisztinavárosi Horváth-kert élénk forgalmú, kedves kirándulóhelye volt hajdanában a pesti közönségnek. Az Ördögárok mindkét oldalán levő nagy területnek Horváth József volt a tulajdonosa, akitől Buda városa 1856. szeptember 2-án vette meg huszonötezer Ft-ért. Ennek az adásvételi szerződésnek és jegyzőkönyvnek az eredetije ma is megvan a főváros levéltárában. Eszerint Buda város száz arany foglalót adott csak, mert az egész vételárat nem tudta kifizetni, ígérve, hogy a fennmaradó összeget „subscribció" útján igyekezik majd kifizetni. Meg is indult a gyűjtés, de Buda főváros tehetősebb polgárai csak 19 654 Ft-ot írtak alá a gyűjtőíveken; ezért a városnak hatezer Ft kölcsönt kellett szereznie. Ez azonban a Bach-korszak idején nagyon nehezen ment, mert Pletka Lipót, iderendelt cseh ember volt a polgármester, akinek senki sem hitelezett szívesen. Végre mégiscsak együtt volt az összeg és az ezerhatszázhetvenhét négyszögöl nagyságú területet — négyszögölét tizenkét Ft-ért — megvette a város minden kikötés nélkül, a fennmaradó kereken ötezer Ft-ot pedig az „aréná"-ért fizették. Vajon mennyi lehet azóta a telek értéke ezen a környéken ? A legrégibb budai magánlevél (1295) Nem számítva a királyi okleveleket, legrégibb Budával kapcsolatos magánlevelünk 1295-ben kelt. A közel hétszáz éves episztolát Benedek esztergomi teológiai tanár írta Lodomér érsekhez, a kor „nehéz emberéhez". Panasz. Benedek elmondja benne, hogy komájával (compater) Pál budai polgárral Bécsben igen jelentős mennyiségű épületfát vásároltatott, hogy azt (Budán) építendő házánál felhasználja. A Dunán Budára leúsztatott épületfából azonban Kőszegi Miklós nádor huszonhat — féloldalán kifaragott — és tizenöt — gömbfának meghagyott — gerendára „az istenfélelmet megvetve, rátette kezét". A panasz nyomán — ugyancsak fennmaradt levelében — Lodomér érsek indulatosan reccsint rá a nádorra s az ország első papja felszólítja az országnak — a király után — első emberét: haladéktalanul szolgáltassa vissza a főpapi ember épületfáját. A levél építészettörténeti szempontból is érdekes. Más adatokból azt is megtudjuk: milyen volt ezeknek a — magyar szóval boronának nevezett — fedélszékek, állványok, tornyok, toronysisakok építésénél használatos fáknak a mérete. 1351-ben esztergomi egyházi építkezéseknél az érsekség a Garamon át a Felvidékről leúsztatott boronákat használ fel. A fenyő szálfák egyenként 30 könyék (ulna), vagyis 23 méter 1 o centiméter hosszúságúak. így aztán egy-egy palota, templom, vagy torony fedélszékébe valóban egy-egy erdőt építettek bele! Z. L. 48