Budapest, 1972. (10. évfolyam)

11. szám november - A művészparcellában (R. Gy.)

nem az [ró illanékony finomságát is márványba faragta korunk szobrászata; Heltai Jenő városi népdalait sem kísértette meg soha az avantgarde szelleme, de az absztrakt líraiság és a heltais tartózkodás egyszerre ölt testet a szimmetrikus óvatossággal épített síremléken. Mindez a művészparcellában tanulmányozható. A Kerepesi temetőnek már a vége felé, közel az Ügető kerítéséhez, egy háromszögletű kis területen, ott, ahol a kegyeleti illetékesek jóízlésű döntése szerint nyugszanak egymás mellett elhunyt alkotóink. A múlt században Vas Gerebent temették ide, Vahotot, Csiky Gergelyt, Gregust és Vajda Jánost, s az ötvenes-hatvanas évektől ismét a legnagyobbakat, akiknek jelenléte révén a művészparcella nemzeti panteonná válik. Panteonszerűség nélküli, emberléptékű panteonná, mert a nagy, és akármilyen stílusban tervezett panteonok mindig rideg tömegszerűséget, hűvös pátoszt sugallnak; itt kisméretű és embermódra elrendezett civil sírok formájában sorakoznak a hantok, — nem civil, nagyon is művészettörténeti értékű emlékszobraikkal. Új szobrok, régi halottakkal. Mert korunk azt a feladatot is örökölte, hogy méltóképpen temesse el az előző korokban elhunyt óriásokat, hogy emléket állítson végre az 1919-ben eltemetett Csontvárynak, az 1917-ben gyászolt Ferenczy Károlynak, Karinthynak, Móricz Zsigmondnak. Erről az örökségről is érdemes volna elmélkedni. De áldozatkészségről, mecénási, örökösi nagylelkűségről beszélni, önmagunk vállát megveregetni, ugye, nem volna helyénvaló dolog ebben a halottak napjával kezdődő november hónapban. R. Gy. Krúdy Gyula síremléke Borsos Miklós egyik legfinomabb plasztikai gondolata. Az erőt és széthasadást egyszerre érzékeltető kőtömb keresetlen és „modern", s különlegesen modern eszközzel — negatív formákkal, bemélyített plasztikával — őrzi meg a krúdys líraiságot, „a tegnapok ködlovagjainak" költészetét. 2S