Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - Rózsa Gyula: Pesti neonok

Rózsa Gyula Pesti neonok Ez az eszmefuttatás jellegét tekintve esztétikai, szándékára nézvést kritikai szeretne lenni, de első hasábjain még hosszan nem lesz szó esztétikáról és műkritikáról. Mondok egy példát: 1930-as fotókon láttam, hogy a Nagymező utca hajdanán — amikor még villamossínek futottak a baloldalán és hosszú orrú, szögletes autók várakoztak az Arizona előtt — sokkal neonfényesebb, világvárosibb és esztétikusabb volt, mint ma, 1971-ben. Mit bizonyít ez? Önmagában az égvilágon semmit. Mert a Nagymező utcában akkor metropolisibb fények villogtak, de egyáltalán nem égtek neonok a Váci úton, és ha az 1930-as Moulin Rouge mulató nagyvárosibb módon volt kivilágítva, mint az 1971-es Moulin Rouge, az 1971-es Csepel Áruház fényei nagyvárosibbak az 1930-as Moulin Rouge mulatóénál. És még mindig ne tessék következtetni: a csepeli meg a Váci úti hivatkozások után éppoly kevéssé lehet pozitív tanulságot vonni a mai Nagymező utcáról, mint teljesen negatívot Csepel és a Váci út nélkül. Ehelyett álljon itt előbb egy Kis történeti bevezetés Kezdjük a felszabadulásnál. Ha komolyan vennénk históriai feladatunkat, jóval előbb kellene kezdeni, de nem vesszük ennyire komolyan: az ostrom alatt még a falak és tetők is elpusztultak a fényreklámok alól-mögül, nemhogy a törékeny berendezések; a háború utáni Pest reklámvilágítása „tiszta lapot" kezdhetett 1945-ben. Ez a tiszta lap azonban jó évtizedig tiszta is maradt, az éjszaka pedig sötét és reménytelenül egyhangú a fővárosban. Kezdetben okkal, később is, mert a félig üres boltok éppoly kevéssé igényelték a fényreklámot 1950-ben, mint az aranyért dugárut kínáló feketézők 1946-ban. Egyszóval a történeti áttekintést itt is 1957—58-cal kell kezdeni, mint annyi másnál. Az anynyi más közül most csak a sortatarozást, a foghíj-beépítést és a közvilágítás korszerűsítését említeném, mert valamennyit ugyanaz a szándék teremtette, mint az első neonokat: a városkép szépítésének a szándéka. 1958 táján kiderült, hogy a neont, a fényreklámot a túlhajtott üzleti szellem talmi lidércfénye helyett célszerűbb a kulturált, modern városkép tartozékának és alakítójának tekinteni, konkrétan a kulturált és korszerű közvilágítás jó és szükséges kiegészítőjének. Arról még abban az időben csak a fantaszták beszéltek, hogy a fényreklám városszépítés mellett kereskedelmi, gazdasági feladatokat is elláthat, úgyszólván „azért van kitalálva", de ez a városszépítési koncepció önmagában is kezdte megszínesíteni a pesti éjszakát. A Rákóczi úti fények egy része, a Lottó Áruház ugráló emberkéje, a Csillag Áruház máig példásan esztétikus fényspirálja ekkor született (a különbség: akkor még mozgott a fényspirál), a buta szövegük ellenére kedves körtéri és Marx téri cigaretta-fények („Szívjon időnként Symphonia cigarettát!"), és az unalmas, de agresszíven nagymenynyiségű biztosító- meg takarékpénztár-szövegek jelentették a kezdetet. Az újabb berendezések egy részét — bizonyára nagyobbik részét — ma is ez a városszépítő gondolat, s nem a kereskedő szellem hozta létre. Köztudomású, hogy a főváros pártbizottsága és tanácsa még mindig e koncepció jegyében érte csak el, hogy a huszonöt éves jubileumra új, nagy, hatásos fényreklámok kerüljenek a főútvonalakra. Kevésbé köztudomású, hogy a nagyvállalatok egy része az ötletet valóban úgy valósította meg, mintha szívességet tenne. Ám mindenki számára látható, hogy némely fényreklám pontosan úgy is néz ki, mint amit szívességből csináltattak. Amiből az a tanulság, hogy a gazdasági-társadalmi háttér a színes fények művészeténél éppoly meghatározó, mint a nagyművészeteknél. Éppen ezért következzék itt a Kis művészetszociológiai alapvetés Ha a művészetszociológia azt kutatja, ki rendeli meg, ki hozza létre és ki „fogyasztja"a művet, s ha feltételezzük a fényreklámról, hogy — optimális formájában — iparművészeti termék, könnyen végére juthatunk kis neon-művészet-szociológiai kutatásunknak. A „fogyasztó" mindig ugyanaz: az utcai járókelő, akire a fényreklám hatni akar. Az alkotó is azonos: nálunk és a kapitalizmusban egyaránt grafikusok tervezik, mérnökök, technikusok és szakmunkások kivitelezik a fényreklámot. A megrendelő, a „mecénás" is éppoly kevéssé önzetlen itt és ott: mind a kettő azért teremt látványosságot a járókelőnek és azért ad munkát a tervezőnek, mert el akar adni. Elvileg. Gyakorlatilag a mi mecénásaink egy része még mindig nem akar eladni, vagy nagyon ügyetlenül akar eladni. A legtöbb igazgató például hamarabb megtanulta az önálló gazdálkodás minden titkát, mint azt, hogy a fényreklámot nem neki kell megterveznie. Ami persze megint csak gazdasági okokkal magyarázható: az egészséges konkurrencia rákényszeríti majd az igazgatót, hogy reklámfőnökére hallgasson, a reklámfőnököt pedig arra, hogy értsen a szakmájához. Egyelőre viszont nagyon szépen jellemzi a helyzetet az, hogy a „legnagyobb" neonkészítő üzem (összesen kettő van) Budapestben közölt hirdetése szerint lebeszélte ügyfeleit a megrendelésről, sejtetve, hogy „meglevő — vagy a meglevő mellett rövid idő alatt kifejleszthető — kapacitása" véges. Kevés a tervező, kevés a kivitelező, de legkevesebb a karbantartó. Konjunktúra van, nincs verseny, s ez éppúgy kihat a pesti éjszaka képére, mint az igazgatói tervek, az ötvenes évek öröksége és a szívesség-szülte koncepció. Általános esztétikai áttekintés Mire azonban ide érkeztem, annyit magyaráztam a különböző, esztétikán kívüli szempontokat, hogy magam is kétségek közt vergődöm: van-e okom-jogom ennyi akadály ismeretében komoly bírálatot mondani a pesti neonról, nem kellene-e egyértelműen dicsérnem, már pusztán azért, mert egyáltalán van. Kicsit úgy érzem magam, mint a múlt század magyar műkritikusa; nem volt még kiállítóterem, nem volt még közönség, nem volt még művészgárda sem igazán, amikor már bírálnia kellett. De bírált, és elődöm példája erőt ad: bírálok én is. Bírálok, mert egybehangzó adatok szerint mintegy 19 000 fényfelirat van már a fővárosban, bírálok, mert ennek a tizenkilencezernek nagy része bírálnivaló, bírálok, mert a neon közvetlenül hat az emberek ízlésére, akár akarják, akár nem. Az utókor meg fog engem érteni. Milyenek hát a pesti neonok? Laposak. Átvitt értelemben nagyon sokszor, a szó konkrét értelmében majdnem mindig. Essék szó először a konkrét laposságról. A pesti neonreklámok nagyobbik része nem neonreklám, hanem világító cégtábla. Pontosan azon a helyen, ahol a cégtábla évszázadok óta található — az üzlet bejárata fölött, a fallal egy síkban —, pontosan azt a feladatot tölti be, mint a cégtábla: hirdeti, hogy alatta mit lehet kapni. Az igazi fényreklám viszont térbeli, mint a cégér volt hajdanán: kiugrik a falból merőlegesen, háztetőkön fut végig és két házsor között feszül, nappal erős láncon tartja, éjjel a sötéten lángbetú'kkel éteri magasba emeli hirdetnivalóját. Ezekből van kevés Budapesten. S ha vannak, olykor feltűnőbbek nappal, mint éjszaka. Ha hatalmas, nehézkes szekrényekre, dobozokra szerelik őket, túlságosan is hatásosak: azt a hatást keltik, hogy a fejünkre zuhannak. A fényreklám nappali esztétikumára, kulturáltságára még kevesebb gondot fordít megrendelő és készítő, és sokszor a városképért felelős hatóságnak kell erre mindkettőt figyelmeztetnie. Holott a fényreklámot hosszabb ideig látja a járókelő nappal, mint kivilágítva, s a nappal szedett-vedett, primitív és értelmetlen reklám igen rossz benyomást kelt arról, amit hirdet. Nappali főútvonalaink mégis tele vannak romos szerelvényekkel, elhanyagolt vascsövekkel, ápolatlan dróthálókkal és üveglabirintusokkal,