Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Zolnay László: Az új honalapítók

Hantos János Domanovszky Endre kiállítása a Vármúzeumban* Domanovszky Endre — a magyar képzőművészet egészét gazdagító — életművének egyik állomásához érkeztünk. Nem eddigi életművét összefoglalóan bemutató kiállítást, hanem az utolsó évtized — pontosabban az utóbbi öt-hat év — kiemelkedő művészi eredményeit láthatjuk. Néhány év művészi termésének tartalmi gazdagságával és sajátos formakultúrájával örvendeztet meg bennünket. Faliszőnyegeket, festményeket, vázlatokat és terveket láthatunk ezen a bemutatón. A kiállítást — összhangban az életmű utóbbi éveivel — a faliszőnyegek uralják. Olyan alkotások megtekintésére nyílik lehetőség, amelyek meghatározott intézményeket ékítenek; többségüket a közönség mind ez ideig nem láthatta. E faliszőnyegek bemutatása önmagában jelentős esemény. Mintha egy műfaj újjászületéséről, de legalábbis erőteljes fejlődéséről adnának jelzést. Mégis, elsősorban a kiállító művészhez visznek közelebb. Egy kiállítás — akarva, nem akarva — mindenkor kitárulkozás is. Betekintést enged a művész alkotói világába és egyúttal szembesíti azt társadalmi környezetével. Különböző ízlésű, gondolkodású és érdeklődésű emberek várják a művek hatását. És a művek a maguk formanyelvén hatnak, a művész mondanivalóját közvetítik. Elárulják: alkotójuk miről és kihez akar szólni. Miről beszél Domanovszky Endre kiállítása ? Először is: kifejezi mesterünk elkötelezettségét népének törekvéseivel, azt az érzelmi és gondolati kötődést a társadalmi haladáshoz, ami a szocialista, a humanista művész sajátja. Vall ez a kiállítás Domanovszky lenyűgöző alkotóerejéről és szüntelenül megújuló teremtő kedvéről. Vall életszeretetéről és optimizmusáról. Nyugtalanságáról, amely járatlan utakra viszi, hogy a felfedezés örömét ossza meg velünk. Vall fáradhatatlan kutató szenvedélyéről, amely nem tűri * Elhangzott a kiállítás megnyitóján meg a befejezettség érzetét. És vall a munka emberformáló szerepéről, a munkáról, mint az emberi lét feltételéről. Úgy tűnik, permanens tettrekészséggel figyeli környezetét és színekben, kompozíciókban jelzi a reá gyakorolt hatását. Nyilatkozni és hatni akar — de nem kijelentő módban. Nem elégszik meg azzal, hogy csupán passzív befogadói, szemlélői legyünk műveinek. Mintha csak azt mondaná: nem tanítótok — társatok vagyok az életben. Olyan társunk, aki a maga gondolatgazdagságát meg akarja osztani velünk, új felismerésekre kíván ösztönözni bennünket ; aki nem hisz csalhatatlanságában, ezért soha nem is akar kategorikus lenni. Hajlamos vagyok ezt a tulajdonságát kapcsolatba hozni idegenkedésével a zártságtól, a befejezettségtől. Tagadja a befejezettséget, a zártságot. Művészetében talán ezért nem törekszik a természeti formák közvetlen alkalmazására. Mintha csak figyelmeztetni akarna: a befejezettség véges, a zártság elkülönítően egyedi. Már pedig Domanovszky nyugtalan, kutató és ismétlődően újrakezdő szenvedélye azt jelzi, hogy mesterünk a változás, a fejlődés, a megszüntetve-megmaradás végtelen állandóságának tudatos képviselője. Az egymásba átmenő formák, az asszociációk szabadságát megengedő kompozíciók: az eleven, a nyitott, a kimeríthetetlen és ellentmondásos valóság tükröződései művészetében. Lehet valakinek olyan véleménye, hogy formakultúráját a befejezetlen vázlatosság jellemzi. Nem lenne nehéz bizonyítani, hogy Domanovszky sikerrel alkalmazta a zártabb, a befejezettebb ábrázolás lehetőségeit is. Talán közelebb vagyunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: formavüága csupán igazodik emberi, művészi kvalitásaihoz, igazodik ahhoz az eszmeiséghez és társadalmi mondanivalóhoz, amely alkotó munkájának ösztönzője. Az élet, a természeti és a társadalmi valóság újabb és újabb témákat kínál ecsetje számára. A valóságból merített téma inditja, adjaszámára az alkotás lehetőségét, de semmi képpen nem célja a téma illusztratív bemutatása. Nem egyszerűen közölni akar valamit közönségével, hanem szellemi tornára hív. Nem csupán szituációt, hangulatot rögzít — bár ez sem kevés —, hanem érzelmeket, gondolatokat továbbít. Aktivitást igényel, állásfoglalást formál. Ezért érzem művészetének, emberre ható, alakító erejének lényegét a humanizmusban megtestesülni. Azok a témák, amelyek művészi megformálást igényeltek tőle, az ember hangulatát, érzelmeit, gondolatait, törekvéseit és cselekvését, tehát munkáját, illetve az ember környezetét érintik. Nem feltétlenül konkrét személyiségeket ábrázol, inkább különböző emberi típusokat, különböző emberi folyamatokat. A kiállítás faliszőnyegei szinte mindezt igazolják. A „Szövők" és a „Fonók" áttételesen ugyan, de egyértelműen hirdetik, hogy a munka jelenti és biztosítja az élet folytonosságát. E szépen komponált szőnyegek egyben az összhang, a társadalmi egymásrautaltság kifejezői is. Az élet és a munka egyetemes összetartozása visszatérően foglalkoztatja. Ezt fejezi ki gödöllői mozaikja és több, korábbi jelentős műve is. Mesterünk művészetében tehát domináns elem a közéleti téma, a társadalomhoz tartozás aktív kifejezése. Műveiben állásfoglalás van, amely visszhangot vár. Közéleti tevékenysége, pedagógiai gyakorlata állandó érintkezést biztosít számára a társadalom életének mindennapjaival. Tudja, hogy rengeteg tennivalónk van népünk emelkedő útján. Tudja, hogy a szocialista társadalom új embert formál. Tudja, hogy az előrehaladás, a fejlődés ellentmondások feloldása útján megy végbe. Tudja, hogy az értelmes vita, a szabad véleménycsere pezsdítően hat szellemi életünkre. Ezért vélem tudatosan megkomponáltnak és gondolatilag csiszoltán megtervezettnek az előttünk levő nagyszerű alkotást. A „Disputá"-t szemlélve, szinte emelkedik az ember. Mintha olyan szellemi műhelybe érkezett volna, ahol a világos és logikus gondolatok egymást termékenyítve csapnak össze — mintegy szimbolizálva az értelmiségképzés intézményének kívánatos légkörét. A kép mozgalmassága, monumentalitása és közvetlensége hatalmába keríti az embert. Bizonyos vagyok abban, hogy nem csupán térkitöltő eleme a miskolci Nehézipari Egyetem tanácstermének, hanem sajátos életet élő, környezetére hatást gyakorló alkotás. Nem direkt hatásra gondolok természetesen, de benne érzem Domanovszky szándékát, hogy funkciót adjon szőnyegének. Ezt a funkciót valóságosnak és aktívnak hiszem. Ilyen hatást vált ki bennem a „Fonók" is. Ez a szőnyeg moszkvai nagykövetségünk fogadótermébe készült. A nemzeti színek uralkodása közvetlen funkcióra utal. Az a képi absztrakció, hogy életünk fonalát munkáskezek sodorják és gombolyítják — társadalmunk lényegének olyan szép és tömör kifejezése, hogy csak gratulálni tudunk a mester teremtő erejének. Kompozíciós és sűrítő kifejező készsége imponálóan jelenik meg a „Vas megyei műemlékek" nagyszerű együttesében, mozaik terveiben és más műveiben. A kiállított táblaképek hangulatteremtő erejükkel és színgazdagságukkal rangos társai a monumentális szőnyegeknek. A vázlatok és tervek viszont valóságos műhelytitkokat nyitnak fel, jelzik egy-egy nagy alkotás megszületésének útját, azt a variáció-gazdagságot, melyből végül is megszületik a nagy mű. Köszönöm Bertalan Vilmos lényeget hangsúlyozó, gondos rendezését. Domanovszky Endre festőművész kiállítását, a Budapesti Művészeti Hetek kiemelkedő eseményeként, ezennel megnyitom. Domanovszky Endre: Disputa (részlet) Szelényi Károly reprodukciója 48