Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Fodor József: Hogyan lettem budapesti?

Fodor József Hogyan lettem budapesti? Csigó László felvétele „így lettél nekem új második otthon, S lett budapesti az erdők fia, S (új s új verssel) jött még mi kössön: asszony — S az élet: s hol az van, ott a haza." Nagyilonda községben születtem, a vallomás pontossága végett még hozzáteszem: 1898. április 22-én. E község, valamikor járási székhely, Dés és Zsibó között, erdők-koszorúzta kies hely. Határunkban, kissé északnak, az 1848 méter magasságú Cibles emelkedik, amelynek tetején nyáron is hó van; kissé nyugat felé a Lápos vize görög vakító kékjén átlátszó medrében, a Nagy-Szamos felé, amelynek színe szőkébb, mint a Tiszáé; ha rágondolok, még mindig érzem a kenderszagot, mert benne áztatták a környékbeliek, további munkábavétel előtt, a szúrós illatú kendert, amely belélegzésnél erős-érdes nyomással tölti be az ember tüdejét. Nagyilondát, mint a monográfiák írják, állítólag anyai visszamenő ágon a Préda család alapította; én nem néztem utána, mint általában nem nézek utána soha semminek sem. Ez a család valahonnan, mint hallottam, Csik megyéből származott föl Szolnok-Dobokába, több falura ágazó birtokai voltak valaha Honda és Sósmező környékén; anyai nagyanyám apja, mint lelkes Kossuth-párti, Kufsteinban ült. Másik családi ágam Szind nevű, tiszta unitárius községben élt, Torda mellett; hogy meglegyen innen is a legenda, állítólag hét Fodor cséphadarókkal verte ki a tatárokat az Aranyos völgyéből. Ennek sem néztem utána, természetesen, de ilyesmiről tanúskodik nagy pereskedő kedvük is; mert annyit személyesen tudok az egész famíliáról, mármint a Fodorokról, hogy állandóan perelték és legazemberezték egymást. Apai nagyapám, a harcias Fodor József pontosan nyolc óra tájban ballagott be Tordára, ahol az ügyvédjei várták; a tordaiak már aszerint szabályozták óráikat és küldték iskolába a gyerekeket. És ezekután végzek is a családdal, és csak azért mondtam el ezeket bevezetőképpen, mert arról a — szerintem unalmas — dologról kell írnom, hogy többszöri nekirugaszkodás után miként lettem illetékesség és állandó lakóhely szerint budapesti; ez félig-meddig vallomás-féle is, hogy pontosan ötven év előtt — a budapestiek milyen alakot fogadtak be körükbe. Meg kell tehát erőltetnem kissé az emlékezetemet, márpedig nem nagyon szeretem az ilyesmit, és pláne származási és statisztika-féle adatokkal foglalkozni nem szeretek, mert, mint a következőkben kiderül, Budapestig való utam meglehetősen cirkalmas volt. Annak könnyű, aki egyenesen Budapesten született, de aki kívülről jön, az mindig gyanús, és ebben a derék gyanúban, azt hiszem osztozik a Budapest című folyóirat is, különben nem „vallatna", hogy honnan és mikor jöttem? íme hát a vallomásom. Míg Tordán a gimnáziumba nem kerültem, azt hittem, hogy mindaz, amit gyermekkoromban városokról hallottam, az tiszta szín mese, a falumon kívül más nem is létezik. Budapest azután is sok ideig mint valami távoli, lebegő, óriás fantom létezett számomra. Később pedig, amikor immár mint az olasz frontra menő katona — mint átmenő — kissé ott időztem a pályaudvaron, egy ijesztő, de csábító kolosszus izgalommal kevert döbbenetével hatott rám. 1919 kora-tavaszán, a csúcsai front összeomlása, majd a Tanácsköztársaság megalakulása és a Vörös Hadsereg megszervezése után, a tiszai frontra indulásomkor még csak Aszódig jutottam. A tanácsköztársasági front összeomlása után, 1919 július második felében (miközben az előnyomuló román királyi csapatok több zászlóaljunkat már útközben elfogták) Budapestre kerültem, az akkori Trockij-laktanyába, a Hungária úton. Én egesz ejjel a laktanyán kívül ismerkedtem Budapesttel, és ez volt a szerencsém; bajtársaimat a román királyi csapatok az éjszaka folyamán a laktanyában lefogták. Román nyelvtudásomnak köszönhető, hogy miután másnap reggel a már megszállott laktanyába óvatlanul beléptem, az idegen katonák között — a helyzetet észrevéve — öntudatosan kilépve a kapun, megmenekültem. A Miniszterelnökségen, ahová feltévelyegtem, egy régi frontbeli főhadnagy bajtársamra bukkantam, aki, mint odatartozó, beosztatott a Hadtörténeti Múzeumba, „állandó" őrségparancsnoknak. (Három nyelvű igazolvánnyal járkáltam egy darabig a fővárosban.) Budapesti tartózkodásom azonban rövid életű volt ezúttal is. Egy 21