Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma I.

integetve egy irányba terelték e szakaszon a forgalmat. A mi tüzelőnket, mint akkoriban már egyre több helyen, be lehetett önteni a pincébe a járdán lévő aknán át. Nem emlékszem, hogy a liftekkel bajok lettek volna. A Belváros három és ennél többemeletes házaiban általában voltak liftek, és jártak. Nekem különösen egy tetszett: a Leszámítoló Bank Dorottya utcai, részben bérház épületében, ahol egyik osztálytársam lakott, olyan lift volt, mely gombsor nélkül működött, csupán egy kart kellett ide-oda hajlítani. Úgy mondták, víznyomás szabályozta. Nagyobb bérházakba teherliftet is szereltek, ezeket többnyire a benne áthaladó kötéllel kellett indítani, megállítani. A liftekkel tehát nem volt baj, inkább velünk gyerekekkel, akik kis gimnazista korunkban sorba jártuk a nagy bankokat, és a paternosteren utazgattunk, amíg észre nem vettek és ki nem dobtak. Büszke vagyok merészségünkre, hogy lementünk a pincébe és föl a padlásra is, annak ellenére, hogy először úgy képzeltük, ott körbefordulva tótágast áll a szekrény — holott sötétség, zaj, rémület közepette ugyan, de simán átfordult a másik oldalra és ment vissza. Rendszerint olyankor kaptak el s dobtak ki, amikor emígy a pincéből jövet a földszinten felbukkantunk. n VJ ázzál, villannyal, vízzel sem volt emlékezetem szerint probléma, inkább furcsaságok akadtak. Több helyen még egyenáram volt, órája nagy fali ládaszerűség, mely ketyegett. Lakásunkban volt a legelső fürdőszobai gázboylerek egyike, ugyancsak furcsa alakú, berendezésű alkotmány, mely melegvizet a konyhához is adott, s ezért minduntalan fellobbant, míg anyám takarékosságból le nem záratta a konyhai vezetéket. A villanyvilágítás ellenére egyik-másik helyiségünkben egy ideig még gázlámpák égtek, a gázt alighanem minden szobába bevezették, csak egy kis láncot kellett meghúzni, és az „Auer" égő kellemes, sárgás fényt adott, nem olyan éleset, mint a villany. (Az utcákon is eleinte mindenütt gázlámpák világítottak.) A konyhánkban már volt gázrezsó, de mindvégig használtuk a nagy takaréktűzhelyet is, s abban sütöttünk. A kenyeret otthon gyúrták, dagasztották, eleinte sütötték is, később süttetni pékhez vitték. Mi gyerekek untuk az egész hétre sütött száradó, savanyodó kenyeret, s könyörögtünk a „vett" kenyérért, amit jobban szerettünk, de szüleim csak nagy sokára szánták rá magukat a bolti kenyérre. A cigarettát is otthon töltötték — hüvelybe, vett dohányból, rendszerint „Középfinom török" és „Hercegovina" dohányból, Janina vagy Modiano hüvelybe. A Modiano sokféle fejet ábrázoló jellegzetes hirdetését az omnibuszok hátsó oldalán lehetett látni. A mosás, vasalás is otthon folyt, nagy izgalmakkal, külön mosó- és külön vasalónővel, akik reggel munka előtt pálinkát kaptak, s délben bőséges kosztot, nehéz, laktató ételeket. „Persze, szent mosás napja!" — mondogatta apám dohogva, mert az ilyen koszt nem volt ínyére. Vendéglőben huszonöt év alatt nem étkeztünk, süteményt, ételt nem hozattunk, minden otthon készült. Még csirkét, libát, sőt egy-kétszer malacot is vág-A Belvárosi templom tak otthon. Szüleim moziba egyáltalán nem, színházba ritkán mentek, általában korán lefeküdtek. Nehéz műtétek előtt apámnak pihenésre volt szüksége. Ily módon a Belváros kellős közepén, akkoriban épült, új korszerű nagy házban, ilyen modernnek is mondható berendezésekkel, felszereltséggel, ellátottságban — hiszen az orvosi rendeléshez, a nagy lakáshoz szükséges „személyzet" is megvolt — félig-meddig még vidékies életet éltünk. (Folytatjuk) A Christ ház — a mai Százéves vendéglő — a századfordulón (Harsányi József reprodukciói) 11