Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma I.

cas évekig állt, kissé beugorva, és elszűkítette a Főpostával szemközti járdát. A korábban Gizella, később Vörösmarty téren ugyanakkor bontottak le két régi egy- és kétemeletes házat; az egyik helyén az akkor a Wagons Lits — Cook irodának készült, ma az IBUSZ által használt ház épült, azoknak az éveknek egyik legjobb belvárosi alkotása. Mellette pedig az Unió Klubnak épített pöffeszkedő bérház, ahol ma a könyvesbolt van. Rövidesen ezután lebontották a Vigadó utca sarkán állt öreg, háromemeletes házat is, az egykori Magyar Király szállodát, a Futura szék- és bérháza számára. Ez és a már említett Petőfi Sándor utcai új sarokház is L alakú belső, kevéssé használt átjáróval épült üzletek céljára, a mai, tervezett belvárosi átépítés előhírnökeként. Már a háború küszöbén bontották le a hajdani Angol királynő szálloda, akkor Pénzintézeti Központ épületét a Deák Ferenc utca Dunára nyíló végében, s új irodaház vasbeton vázának építését kezdték ínég. A Szervita (Martinelli) tér 1910 körül A megkezdett építést azonban csak néhány évvel a felszabadulás után fejezték be az Uvaterv székház számára. Mi .ég egy ilyen nagyobb átépítés volt: a Galamb utca mentén lebontották az ott álló, részben a Petőfi térre is nyíló régi házakat. A korábban Christ nevű, ma Százéves vendéglő barokk épületét, az egykor pesti barokk paloták utolsó maradványát, alig lehetett megmenteni. Az utca igényesen kiépült keleti oldalával szemben szintén igényesen és egységesen alakították ki a görögkeleti templomot övező épülettömböt, a földszinten üzlethelyiségeknek szánt nyitott udvarral. Ez utóbbi sem váltotta be az elképzelést. Ugyanakkor a Kötő, később Piarista, ma Pesti Barnabás utca sarkán álló ún. Pucher házon elbontották a városrendezési előrelátás torz példáját: a tér felőli, felfelé induló gyalogjárót, amit korábban azért rendeltek el az épület építésekor, mert innen is felhajtót terveztek a hídra, az időnként lebontásra, vagy felemelésre és odébb tolásra szánt Belvárosi templom eltakarásával. Más jelentősebb bontásról, új építésről környékünkön nem tudok. Északabbra inkább a még üres telkek épültek be, így az Országház, ma Kossuth tér északi s részben a déli oldalán. A Régi Posta utcában szép kis bérház épült, postakocsit ábrázoló domborművei. Már a második világháború alatt egy utcanyitás kapcsán létesült a mai Fehér György utcai épületcsoport. A Belváros szélén, a Rákóczi út sarkán, majd odébb a Madách tér környékén szintén bontásokkal — így az ún. Vigyázó ház és az Orczy ház lebontásával — emeltek új épületeket. Mindez tehát három évtized folyamán mondhatni szórványos volt, hiszen a Belváros, tágabb értelmezésében is, mint említettem, készen volt előtte. Mi előzte meg ezt az elkészülést, miféle átépülési folyamat — ez az, amit elmulasztottam. Nemcsak a készbe születésemmel, hanem azáltal is, hogy amíg éltek, elmulasztottam szüleimet kérdezgetni felőle, ők végig kellett hogy éljék, ha nem is az egészet, de a javát; a korábbi kis városias Belváros teljes felforgatását, a sok kis tér megszűnését. Én e terek közül már csak a Városház térre emlékszem kisgyerek koromból, a rövidesen épülni kezdő piarista gimnázium helyén; mélyebben fekvő tér volt, ferde támfalakkal, lejáró lépcsőkkel, a belvárosi üzletek szállító kocsijai és konflisok álldogáltak ott. Szüleim sohasem emlegették ezt az átépülést, holott a közepében laktak. Mai elképesztő, túlságosan elhúzódó felfordulások láttán (aluljárók, metróállomások építésénél) azt kell, hogy gondoljam: szüleim egyrészt fiatalok voltak, nem sokat törődtek az egésszel, talán még örültek is, hiszen voltaképpen nekik épült, újult az egész. Másrészt hamar lezajlott, hamarább, mint az ilyesmi most. E, 'z az újdonság, megoldottság érzés rányomta bélyegét gyermekkoromra, egészen fiatalember koromig, amikor már lázadozni kezdtem sok minden, ott tapasztalt dolog ellen. Erről bőven szóltam „Vallomás és búcsú" című munkámban, főként „Ifjúkor a Belvárosban" című részében. Itt most szeretném elkerülni az ismétléseket és inkább a városfejlődésről, a városképről, az akkori városi élet látható megnyilvánulásairól szólni. Elsősorban a közlekedésről. Figyelmemet gyerekkoromban leginkább a villamosok kötötték le, s joggal: akkor azok is újak voltak. Éppen eszmélkedésem éveiben jelentek meg a sárga villamosok, a Budapesti Városi Villamosvasút új kocsitípusai, a maguk idején a legkorszerűbb, legkitűnőbben megkonstruált típusok. Jórészt ma is járnak még az elővárosokban, elnyűtten, ijesztően átalakítva. Én főként ezeket ismerhettem, mert a környékünkön jártak. Barna villamos a belső körúton és a Rákóczi úton járt, egy ideig bejött a mai Belgrád rakparton dél felől az Eskü térig, később pedig, jóval az Erzsébethíd megépülte után átszelte a Belvárost a Rákóczi útról a hídra menet. A barna villamosokat csúnyábbaknak, arcukat ijesztőnek véltem, a sárgákat szépeknek, arcukat megnyerőnek. Azt hiszem, valóban tökéletesebbek is voltak. Egyesével jártak, pótkocsi nélkül — a Duna-parton és az Eskü tértől az Irányi, a Kecskeméti utcán át a Józsefváros felé. Emlékezetem szerint jórészt üresek voltak, hely mindig akadt. Állni csak a peronon lehetett, ahol szegsor jelezte a felszállóknak szabadon hagyandó részt. Az ülő • és állóhelyek száma ki volt írva, s „megtelt" táblát csaptak le a bejárat fölött, ha ez a szám betelt. A Duna-parton talán négyféle járat is járt, alsóvezetékkel, s volt olyan típusú kocsi is, melynek egyáltalán nem volt felsővezetékhez áramszedője. Az alsóvezetéket városképi okokból erőltették, főként a Belvárosban; bajok, fennakadások sűrűn voltak vele. Sűrűn voltak a megállóhelyek is, így a Korzó mentén nemcsak a Vigadó téren, hanem előtte és utána is még a vége előtt. Az Irányi utcában a Váci utca keresztezésénél is, holott pár lépésnyire volt a Veres Pálné utcai megálló. Lehet, hogy emlékezetem túloz, de mai zsúfolt villamos, autóbusz közlekedésünkhöz képest az akkori, az éppen új ez években kényelmes, gyors, nyugalmas volt. Nem sokáig, mert a háború végén egyre több nehézség támadt, s olyan kényelmes, mint ez években, később sem lett. Autó gyerekkoromban ritkán járt, erősen pöfögött és gumilabdás dudával sokat dudált. Olykor megjelentek elektromobilok is; nyitott, ló nélküli lovaskocsikhoz hasonló alkotmányok. Simán, csendesen suhantak, gyorsan menni nem is tudtak. Gazdag öreg nénik ültek bennük napernyővel. A Kígyó, ma Felszabadulás téren taxiállomás volt, oldalt nyitott Marta gyártmányú kocsik álltak ott, s olyan hívókészülékük volt, amibe egy koronát (kb. 15 forint) bedobva hívni lehetett kocsit. Az állomás tábláján ez a felirat állt: „Géperejű bérkocsi", amit kibetűzni is alig tudtam, nem értettem, s soha így mondani senkitől sem hallottam, általában csak taxinak nevezték. A Gizella téren (Vörösmarty tér) fiakkerek — kétfogatú bérkocsik — állomása volt. Az egyfogatúak, a konflisok állomásaira nem emlékszem, talán azért sem, mert cirkáltak, mindig lehetett elfogni üres kocsit. A lófogatú bérkocsiközlekedés is úgy él nosztalgiára hajlamos emlékezetemben, mint ami a maga idején és módján — mai taxi-gondjainkhoz képest — jól megoldott volt: kényelmes, kellemes, persze, lassú. Mint gyerek mindig örültem, ha olykor kocsin vittek. De már akkor sem szerettem és hamarosan ócskaságnak véltem az omnibuszokat, ezeket a ládaszerű, festett falú, négykerekű, előredőlő faalkotmányokat. Két nehéz ló húzta őket, a hidakra felmenet egy harmadikat fogtak melléjük. Az omnibusz egyik vonala a Koronaherceg utcán, a másik a Kossuth Lajos utcán szelte át a Belvárost, a harmadik a Fürdő, ma József Attila utcán. S iszonyodva emlékszem a „stráf" kocsikra — a sörös, a jeges, a szenes, a szemetes kocsikra, az ordítozó, lovaikat kegyetlenül csapkodó kocsisokra. Sok kézi targonca is volt. S mindez forgalmi szabályozás nélkül — a „balra hajts, jobbra előzz" szabály kivételével. Állandó kiáltozások, a kocsisok hangos „Hoop" kiáltásai, autók dudálásai, villamosok csengetése telítették az utcákat. Az első világháború után mindez annyiban változott, hogy a két villamostársaság egyesült, fokozatosan valamennyi kocsi sárga 9