Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Zolnay László: Egy város gyermekbetegségei

Mozaik a főváros múltjából Pest nagyvárossá fejlődésének alapja 1804. november 16-a fontos keltezés Pest várostörténetében. Ekkor küldte le József nádor Pest tanácsához városszépítési tervét, amelyre legkésőbb három hónapon belül választ kért. A tanács e kornak legnevesebb építészét, Hild Jánost bízta meg a nagy és átfogó városszabályozási terv elkészítésével. Eddig Pest rendszertelenül, összevissza épült, toldozták, foldozták, ahogy akkor mondották: a város csak a „weiterwurschtln" színhelye volt. Hild komolyan megalapozta a 35 pontból álló szabályozási tervét, amellyel gazdaságosan, egészségesen igyekezett fejleszteni a város külsejét és lakosságának életlehetőségét. Ezt a tervet I. Ferenc király 1808-ban jóváhagyta. A végrehajtás érdekében a nádor elnöklete alatt megalakult a Szépítő Bizottság, amelynek hatásköre csak Pest rendezésére, köz- és magánépítkezésekre terjedt ki. A tervezet főbb újításai a következők voltak: A Pestet (a mai Belvárost) körülvevő városfalakat, bástyákat, kapukat le kell bontani, hogy ne legyenek akadályai a külvárosokkal való összeépülésnek. A város üres telkeit el kell adni, hogy a magánosok szabályosan és szép módon építkezhessenek. Az utcákat és a Duna-partot rendbe kell hozni, fel kell tölteni és kövezni, a sétautakat szélesíteni, a Dunába vezető csatornákat elkészíteni. A hóhért a városon kívül elhelyezni. A Hal-teret, a város legforgalmasabb helyét (a mai Irányi és Molnár utca kereszteződésénél) szabályozni és onnan a pellengért el kell távolítani. (A tér különben századunk elején, az Erzsébet híd építésekor tűnt el.) A régi Pest belső területén a nagyobb mészárszékek mellett voltak közvetlenül a vágóhidak, amiknek kitelepítése sürgős és egészségi szempontból indokolt. A városból kivezető országutakat fásítva kell megépíteni. A Vásártéren (a későbbi Erzsébet, ma Engels téren) a vérpadot meg kell szüntetni. A Rokkantak Házának, a későbbi gránátos, Károly kaszárnyának, majd a Központi Városházának — ma központi Tanácsháznak — akkori környéke ócska, dísztelen bódékkal volt körülvéve, amiket sürgősen el kell tüntetni. Érdekes, hogy ez a négy utcára kiterjedő hatalmas telek a szomszédos szervita rend tulajdona volt és azt a kai naság 1716-ban vette meg 4850 forint áron. Az óriási épülettömb 1894-ben a katonaságtól a főváros birtokába került, s azóta hivatali célokra használják. Továbbá: a német színészeknek új színházat kell építeni, mert a Kishíd utcai Rondella már nem korszerű. Ez a színház meg is épült az egykori Színház téren (ma Vörösmarty tér) 1808 — 1812 között, de a szabadságharc előtt leégett. Később a Haas palota került a helyére, az is rommá lett és mostanában a Vigadó kiegészítésére épült fel. A Rondellát a németek után a magyar színészek kapták meg és ott 1815-ig működtek. A Városerdőt, a mai Városligetet, amely nagyrészt mocsárból, rétből, legelőből állott, az 1755., 1785., 1799. évi kezdeti fásítások után komolyan és tervszerűen kell erdősíteni, hogy valóban üdülő és szórakozó helye legyen a város közönségének. A tornyos Városházát, amelv az 1913-ban lebontott régi piarista gimnázium mellett, a belvárosi templom mögött állt, le kell bontani, mert a városszabályozásnak útjában volt. A kis Rákos árkot szabályozni, dologházat, vámházat, só- és dohányhivatalt kell építeni, a polgári lövöldét a Hatvani kapu mellől át kell telepíteni a Lövész utcába (Királyi Pál utca), majd 1841-ben a Lövölde térre áthelyezni. A tervek fele 1820-ig megvalósult. Volt, aminek elkészítésére később került sor, de volt, ami el is maradt. Pest a múlt század közepétől nagy iramú fejlődésnek indult és így újabb városszabályozási terveket igényelt. Ezeket már a Szépítő Bizottság utóda, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa készítette. Német világ Pest-Budán Különálló három városunkban a XVIII —XIX. században az uralkodó és az érintkezési nyelv a német volt. A lakosság családi neve legnagyobbrészt német volt, ilyenek voltak az üzletek felírásai, a hirdetések, az újságok, a hivatalos és tanítási nyelv, az utcák nevei. Színházban, üzletben, utcán csak német szót lehetett hallani, és ha pesti polgárnak „bekebeleztek" valakit s véletlenül magyar volt, német nyelvű esküszöveget kellett elmondania. Nagyon sokáig tartott, amíg ezt a német esküt sikerült kiküszöbölni. A német nyelv egyeduralma 1861. márciusában tört meg, amikor a lapok ezt az örömhírt közölték: „A budai főgymnasium Majláth tárnok úr őexc-jához feliratot intézett, hogy minden tantárgyat magyarul taníthasson. És hála Istennek, a tárnok úr őexc-ja közbenjárására folyó hó 11-én dr. Lutter Ferdinánd úr átvette e főgymnasium igazgatását és kinyilatkoztatá, hogy minden tantárgy magyar nyelven fog előadatni, azon megjegyzéssel, hogy azok (kivált az algymnasiumban), kik a magyar nyelvet teljesen nem bírják, németül is felelhetnek, miután a német nyelvet a tanárok is bírni fogják. A jeles beköszöntő beszédet többszöri éljenzés szakítá félbe." így kezdődött a rendszeres magyarosodás. Mégis, a múlt század utolsó éveiben jómagam még tanrendszerűen tanultam a német nyelvet az óbudai „Zum weissen Schiff"-hez cégérezett, Kórház utcai elemi iskolában. A Józsefvárosban pedig a Friedliche és a Tolleranzgasse csábította május i-én a felvirágozott lovakkal és cilinderes kocsisokkal költözködőket. Az utasok tolták a lóvasutat Az első, közforgalmi városi lóvasutat 1852-ben használták New Yorkban. Pesten 1860-ban építették meg az első vonalát a Dunától a Kerepesi (Rákóczi) út végéig. A Pálffy (Bem) tér — Zugliget vonal 1862-ben nyílott meg és rá egy évre a Lánchíd — Óbuda vonal. A csendes, kisvárosias, nyugodt életnek volt a szállítója a síneken járó, egy vagy két ló által húzott kocsi. Ha a ló megcsökönyösödött és nem akart húzni, az utasok leszálltak és hórukk! kiáltással tolták egy darabig a kocsit, amíg a ló újra „belejött" a húzásba. A lóvasút csak negyven éves kort ért meg nálunk, mert 1900-ban a város belső forgalmában már villamos üzemmé alakult a közlekedési hálózat. Az utolsó ló vasút a Margitszigeten járt századunk első harmadáig, a mai Sportuszoda keleti oldalától a mai japánkertig. A Zsuzsi és Bandi nevű lovak húzták utoljára az idomtalan, zöld kocsit, főképp gyermekes családokkal terhelten. A gyerekeknek külön nagy örömük volt, ha a kocsis az ő kezükbe adta a lovak gyeplőjét. A fillérekbe kerülő mulatság egy heti szép élményt jelentett számukra. Fakéregből kenyér Az 1847-es nagyon szigorú, kemény tél iszonyú szenvedést jelentett a pest-budaiaknak. A rossz termés után a nagyon kevés élelem és a nagyfokú hideg leírhatatlan nyomorúságba döntötte a két város lakosságát. Liszt alig volt és egy kenyér ára öt forintra emelkedett. Egy Schulzer nevű polgár röpiratot szórt szét a városban, amelyen — egy krajcár áráért, amit az ínségkonyhának juttatott — kenyérreceptet adott: miként kell dagasztani kenyeret — fakéregből! Más emberbarátok is foglalkoztak azzal az indítvánnyal, hogy hárs-, fűz-, gyertyánfa kérgéből, felerész búzaliszttel keverten, süttessék kenyér. S ez nem is undorította annyira az emberbarátokat, mint az az ajánlat, hogy lóhúst kellene fogyasztani. Kossuth indítványát sem fogadták el, hogy önköltségen süssenek kenyeret a szegényeknek. Fáy Andrást is megmozgatta a nyomorúság: javasolta, hogy a kisemberek téli beszerzésére külön kis egyesülés alakuljon; hogy a pici tőkék áldott kamatja már az ősz idején segítsen a lisztet, zsírt, pityókát és miegyebet beszerezni. Végre, ha késve is, a Pestvárosi Tápláló Bizottság lépett a tett mezejére: olcsó, jóízű kenyereket süttetett és ezzel letörte a molnárok és pékek zsarolását. De nem a mészárosokét! Hiába rendelkezett erélyesen Pest vármegye a hús árának leszállításáról, a mészárosok megszüntették az állatok vágását és így a kiszolgálást megtagadták. Ugyanakkor érdekesek az akkori értékarányok: öt forint a kenyér, száz arany a Toldiért és ezer arany a lófuttatáson egy lóért. A bűnös királyné Zsigmond király második felesége, Czillei Borbála eszes, szép, az érzéki örömöket élvező asszony volt. Mint királyné kitűnően megállta helyét, a magyarok rokonszenveztek is vele. Fényes volt az óbudai királynéi udvar, de romlott is, akárcsak valamelyik olasz reneszánsz udvar. Zűrzavaros dolgai miatt a férje fogságra vetette, száműzte, majd leánya kérésére megbocsátott neki, sőt, 1425-ben özvegysége idejére is gondoskodott róla. Borbála azonban hálátlan volt, tovább fondorkodott; ezért veje, Habsburg Albert 1439. június i-én (halála előtt négy hónappal) Budán kelt okiratával megfosztotta összes javaitól, az óbudai palotától is, mert anyósa „a lengyel Ulászlóhoz szökött s ott nem restellt hazájának töméntelen kárt okozni, behlván az ország ellenségét a törvényes király ellen". Ezt a vagyonelkobzást Héderváry Lőrinc nádor, az anyakirályné egykori asztalnoka is hitelesítette. R. Rév Sándor 44