Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Palotás Zoltán: Elmélkedés a jövő kertvárosáról

Átriumház-együttes makettje (Siklós Péter reprodukciói) lentmondásaiban keresendők. Egyrészt számtalan új felfedezés nem kerülhet gyors, általános alkalmazásra, mert a gazdasági körülmények (pl. az árak) ezt nem teszik lehetővé. Másrészt amikor mégis lehetővé teszik, sokszor nincs biztosítva a megfelelő összhang a régi és az új között. Más szóval: a technika sokkal gyorsabban fejlődik, mint alkalmazhatósága, gazdaságossága. Sokkal gyorsabban még annál is, hogy pl. a városépítés, városfejlesztés követni tudná, vagy képes lenne alkalmazkodni hozzá. Azt mondhatjuk — ez is szinte általános tünet —, hogy nem tudunk megfelelően élni a technika által adott lehetőségekkel (ületve ezekkel sokszor visszaélünk!); nem készültünk fel eléggé az urbanizálódásra, sem építészeti, sem gazdaságiszervezési vonatkozásban. Ezeknek az ellentmondásoknak és a nagyrészt ezekből származó környezeti ártalmaknak az eredete — úgy véljük — sok esetben inkább gazdasági-szervezési, mint építési vonalon keresendő. Tehát a városfejlesztés esetében pl. a területrendezésnél (telepítés, területfelhasználás, helykijelölés, területiidőbeli koordináció stb.), vagy nem egyszer látszólag „jelentéktelenebb" problémáiknál. Hogyan lehetne pontokba foglalni a fejlődés e hiányos megzabolázásának, a „régi" és az „új" nem megfelelő összeegyeztetésének fő vonásait a városfejlesztésben? — Először, nem választották szét következetesen — kezdettől fogva — a lakóterületeket és a nagy távolságokra is zavaró iparterületeket (a doktrína sokáig az volt, hogy minden iparterületet külön kell választani — ez nem volt indokolt); — másodszor, nem választották szét (illnem tartották távol) a nagyforgalmú útvonalakat a lakóterületektől, hanem az eredetileg más funkcióra (szekérforgalom) létesült utakat — a mellékutcákat is — válogatás nélkül elözönlötte az autós forgalom, a maga zajával és levegőszennyezésével; — harmadszor, a lakásokat sem választották szét eléggé egymástól, mind az egészséges, modern élethez, mind a modern technika vívmányainak általános alkalmazásához (gyakorlatilag: túlműködtetéséhez) mérten túl közel kerültek egymáshoz, ehhez képest pl. a hangszigetelésük távolról sem megfelelő; — negyedszer, a műszaki eszközök használatának és általában az életviszonyoknak a szabályozása — különösen pedig a szabályozás végrehajtása — elmaradt a technikaigazdasági fejlődés követelményeitől, illetőleg nem eléggé hatékony. A környezeti ártalmr.k tehát együtt nőttek a műszaki fejlődéssel, azonban sokhelyütt — főként a régi városokban, városközpontokban — annál gyorsabban és intenzívebben, koncentráltan jelentkeznek. Sem a városi ártalmak „arányos", sem „aránytalan" kifejlődése tulajdonképpen nem volt szükségszerű, mert némi előrelátással — megfelelőbb építéssel, főleg pedig következetesebb szabályozással — nagyrészüket meg lehetett volna előzni, éspedig viszonylag kisebb ráfordításokkal, mint ahogyan a már bekövetkezett hibákat jóvá lehet tenni. Ám még ma is sokat lehet enyhíteni a technika ártalmain, a technikával való visszaélés jelenségein. De ami ma ez irányban történik, általában — nálunk is — aggasztóan kevés. összefoglalva: mi az adott helyzet? A városokban meglevő régi és újabb építmények, épületek (lakóházak, termelő és nem termelő létesítmények, berendezések stb.) és ezek működése, ezekkel a városi élet kialakult formái — ellentmondásaival, hibáival együtt — vüágszerte sziklaszilárd meghatározó tényezők. Érdemi változás belátható időn belül alig remélhető. Sem a régi (elavult), sem az újabb (esetleg elrontott) lakásokat, lakótelepeket, sem a gyárakat, utakat stb. nem fogják eltávolítani, másokkal helyettesíteni. Építési vonalon tehát legfeljebb lassú változások várhatók. Ezzel szemben szervezési-szabályozásirendészeti vonalon a lehetőségek összehasonlíthatatlanul nagyobbak, különösen a mi társadalmi rendszerünkben; tehát a fejlesztési erőfeszítéseket ide fokozottan ki kellene terjeszteni, sőt, ide kell összpontosítani. Hogyan keresik a kiutat az érintettek (városi tanácsok, üzemek, lakosok) ebből a mind tarthatatlanabbá váló helyzetből ? Általában a két fent említett módon: az építés és a szervezés összehangolt eszközeivel, de leginkább a tömeges lakásépítéssel, amelyet sokszor az elavult városközpontok rekonstrukciójával, nagy szanálásokkal kapcsolnak öszsze. A vélt megoldás: a vertikális város A modern városépítés legsúlyosabb érvei, úgyszólván világszerte: csak az iparszerű (nagyrészt házgyári vagy paneles), tehát tömeges lakásépítés gazdaságos, sőt, sokhelyütt csak ez lehetséges a szűkös munkaerő miatt; csak sűrű népességű, tehát koncentrált, középmagas vagy magas épületekből álló lakóterületek közművesíthetők viszonylag olcsón; és — nem utolsósorban — takarékoskodni kell a területtel. Leegyszerűsítve: az eddigi „horizontális", erősen szétterült, viszonylag laza beépítésű városok helyébe „vertikális", magas és kis területű városokat, lakótelepeket kell építeni; a tömegesen kiöregedő lakások — egész városnegyedek — helyén főleg lakótelepi építkezést kell bevezetni. Ez a fő irányzat — aminek vannak hívei, de vannak heves ellenzői is — nem kizárólagos ugyan, de nálunk uralkodónak látszik; az egyéb megoldások alkalmazási aránya kisebb, településtípusonként igen eltérő. Az „iparszerű" lakásépítés mellett részben költségvetési, részben a kevesebb munkaerő ill. idő-tényezők érvelnek. A cél ugyanis a fajlagos — egy lakásra jutó — építési, közműközlekedési és telek-költségek és a munkaerő csökkentése, valamint az építkezések meggyorsítása. Ez mind nemcsak szépen és meggyőzően hangzik, hanem az első pülanatra szinte cáfolhatatlanul is. A költségeket természetesen csökkenteni kell. Mégsem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy a lakásépítési költség a hatékonyságnak csak az egyik oldala; amellett — csak eszköz. A cél: a lakosság megfelelő ellátása, a társadalmi szükségletek egy fontos részének kielégítése. Ez a fő, a meghatározó szempont. Ezt kell összevetni — ha úgy tetszik, szembeállítani — az eszköz-oldal költségszámításával. A mérleg eszköz- ül. ráfordítási oldala (a költség-oldal) kétségkívül részletesen kidolgozott. Ám kiszámítása általában nem a népgazdasági önköltség (a társadalmi ráfordítások) szintjén, hanem a diktált — sokszor torzított — árak alapján történik. És azért sem „jó" ez a számítás, mert egyoldalú: csak a ráfordítás-oldalt vizsgálja, a kibocsátáseredmény) oldalt nem. Ismerve a kérdés szakirodalmát, ez a költség-oldal szinte „agyon van számolva". De mintha a mérlegnek másik serpenyője nem is lenne. Mi van (kellene hogy legyen) a másikban? Az ember szükségleteinek kielégítése. Nem beszélünk itt még optimális szükségletekről (amint azt a költségek esetében teszik), inkább csak minimális biológiai és társadalmi követelményekről. De hol láthattuk a lakás- (város-) építési költségeket és azok csökkentését szembeállítva az emberi szükségletek mutatóival ? (Igaz, ezek különnemű fogalmak, és összehasonlításuk — különösen számszerűsítésük—nem könnyű. Nem könynyű, de ma már legalább megközelíteni nem leheteüen.) A probléma megoldásának kulcsa tehát „a 27