Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Rózsa Gyula: Szecessziós gyűjteményem

fényképen még láttam) most gázlámpát mímelő lanternák koronázzák, de fehér kőpillérének zömök ritmusát, fenséges rozettáit és párkányritmusát épp oly kevéssé sikerült elrontani, mint vasrészeinek szökellő könnyedségét, szeszélyes lakatos-bravúrját. Kőmonumentalitás és vaskarcsúság, súly és játékosság, ridegség és rugalmasság csodaszép ellentéteiből épül ez a lámpa, s épp úgy mutatja a szecesszió fölösleges formajátékait, mint a mellette levő építmény a szecesszió célszerű józanságát. Ez az utóbbi transzformátorházikó lehet, vagy a csatornázási művek titokzatos építménye; mindenesetre „modern" és nyakatekert formájú taxiállomás mellett áll, s rosszmájú összehasonlításokra ad lehetőséget. A szeceszsziós építmény ugyanis modern és sallangtalan. Finom, ampiros dombor-díszek vonulnak rajta körbe, játékosak és választékosak, de éppen csak hódolnak a kor díszítő ízlése előtt, egyébként maga a megtestesült funkcionalizmus, artisztikum a kerekített élű négyszögletes műtárgy; a modernet ígérő szecesszió képviselője. Körülbelül annak az irányzatnak és ízlésnek a szülöttje, amelyet Lajta Béla szecesszióból induló, abból sokat megőrző, de végül is modern építészetet megteremtő munkássága képvisel a művészet történetében. A különbség csupán annyi, hogy az épületeket őrzik és karbantartják, ezeket a darabokat, gyűjteményem tárgyait — úgy tapasztalom — mind kevésbé. Pedig ezeket is őrizni kell, legalábbis, amíg lehet. Nem kívánok lehetetlent, nem taitozom a higanygőzlámpák tövében gázvilágítást visszasíró nosztalgikusok közé. Korom, hivatásom egyaránt arra kötelez, hogy az új, a korszerű, a sallangtalan hívévé szegődjek. De kötelez arra is, hogy féltsem a régit, végállomásokat, lámpatesteket és mókusketreceket, a századforduló Budapestjének, a Budapestté váló Budapestnek itt maradt művészettörténeti, ipartörténeti, művelődéstörténeti zárványait. Kevesen maradtak, háború, oktalan pusztítás és okos korszerűsítés következtében, hadd maradjanak hát, amíg lehet. Ne értsenek félre: nem vagyok megszállottja a szecessziónak, de elkötelezett híve vagyok a mesterségbeli és esztétikai minőségnek. És ma nemcsak a taxioszlop mutat nevetségesen parvenűnek a régi darab mellett a Vörösmarty téren: egyelőre az új megálló-fülkék, az állatkerti új bölényház és a mai lámpatestek, nem fejezik ki olyan méltóan korunk stílusát, mint a Vörösmarty téri a magáét. A bölényház, az Iparművészeti Múzeum, a Bajza utcai kapu és a fasori templom még azonos minőséget képviselt különböző funkciójában". Ezért is vigyázok magángyűjteményem darabjaira. És van még egy okom: egy vagyok a majdnem kétmillióból, akiknek éppen ennyiből áll a magángyűjteményük. Lépcsőház (Benczúr utca 47.)