Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Gábor István: A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem

Irodalmi városképek Vargha Balázs Veres Péter harca Budapesttel II. Kínos párhuzam Mikor balmazújvárosiak — vagy regényben: szerdahelyiek — utaznak át Budapesten, nem otthonosabbak, mint Hasek cseh katonái a Nyugati pályaudvaron. Talán őnáluk is kiszolgáltatottabbak, hiszen a háborúban kialakul a viselkedésnek, a gesztusoknak idegen földön is érvényes rendje. De a falusiak, akár sommás-bandában zötykölődnek át a sínek szövevényén, akár egypáran szánják neki magukat a nagy útnak, mindenképpen hóttidegenek Pesten. Szorongva, a viselkedésre aggodalmasan vigyázva, váratlan bajtól rettegve szállnak vonatról le, villamosra fel. Szemük nyugtalanul villan rá a város látnivalóira, amiket hol értenek, hol nem. A Szolgaság sommásai Kőbányánál „odatülekednek az ablakhoz, hogy kinézhessenek rajta és egyszercsak meglátják a messze pislogó lámpákat, aztán meg a sötétben a magas gyárkéményeket és a változatos sorokba sorakozó nagy komor épületek elsuhanó árnyékát. És álmélkodnak, hogy immár talán egy félórája is jönnek a város szélétől s még nincsenek a Keleti pályaudvaron se, pedig az még csak eme szélén van a városnak. Hol van még a másik széle, a Kelenföld, ahova nekik át kell menni, mert ahogy mondják, az ő vonatuk onnan indul délnek. .. . Hiszen ha nem kellene átmenni Budára, ők is úgy járnának, mint sok munkások és katonák, akik többször átutaztak már Pesten, de a pályaudvaroknál egyebet nem láttak belőle, csak amit a vonatablakon át lehet látni." . Veres Péter igazságosan kiosztja az iróniát mindkét oldalra: a hajnali utca hazafelé támolygó lumpjai figurák, az őket bámuló, vihogó legények-lányok meg idétlenek: „Átfutnak a hajnali városon, amely most ébred még. Az utcán alig látni valakit, csak néhány munkás siet munkába, szolgálatba és itt-ott egy-egy csapat úriféle csámborog a járdán, szemmel láthatólag be vannak rúgva, valami mulatságból mennek haza. A férfiakon hoszszú kabát és kerek keménykalap tökfedő, a nőkön — undokfélék — jaj, ezek is részegek! — szörnyülködnek a lányok és röhögnek a fiúk — hosszú, földetseprő estélyiruha, karjuk, hátuk, válluk meg, a lebernyeg alól is látszik, hogy meztelen. — Juj, de csúnyák, hogy az íz egye meg őket — kuncognak az olyan lányok, akik még sohase voltak városban." Jaj, nagyon okosnak kell lenni a járatlan falusiaknak az ismeretlen világban. Ki az, akiben megbízhatnak? Akitől kérdezősködhetnek nagy tanácstalanságukban. Hátha éppen az csalja meg őket, akinek a íegmegnyerőbb a kinézése, legkedvesebb a szava? A járatosabb, vagy egyszer már póruljárt utasok sokat tudnak mesélni a vonat, a pályaudvar, a pesti utca veszedelmeiről. Baloghné, és reménybeli menye, Varga Julcsi már sokszorosan felokosítva kelnek útra, hogy Balogh Janit meglátogassák. (Szegények szerelme.) De a sok intés, tanács, óvás legalább annyira elgyámoltalanítja őket, mint amennyire felkészíti az útra. Elbóbiskolni sem mernek a zsúfolt, félhomályos kocsiban, folyton azt fürkészik, ki a tolvaj az útitársaik közül. „Majdnem az egész éjszakát állva és álmatlanul töltötték, így érkeztek meg a Nyugati-pályaudvarra. Itt megint sok időbe került, amíg utasoktól, bizalomkeltő falusiaktól, akik azonban maguk sem tudták a járást, végül vasutasoktól és katonáktól megtudták, hogy Nagykanizsára a Déli-pályaudvarról * indul a vonat és hogy milyen villamosokon lehet odamenni, mert gyalog az nagyon messze van. Meg is találták a Déli-pályaudvart, de csak este megy Kanizsára a vonat, addig az állomáson kell váíakozniok. A városba nem mertek elkóborogni, éppen csak a Déli-pályaudvar előtti téren néztek széjjel és déltájban leültek enni a Vérmező szélén egy padra, mert másoktól látták, hogy rá szabad ülni. Délután aztán, már órákkal a vonat indulása előtt résen voltak és a harmadosztályú váróteremben az ajtóhoz közel foglaltak a lócán helyet, hogy ha majd a kapus azt a vonatot kiáltja, amelynek az útja végén Nagykanizsa, Csáktornya lesz, akkor az elsők közt kijussanak ..." . Egyenruhásokat kikerülve, hozzájuk hasonló falusi asszonyok okos szavára hallgatva szereznek végül kitűnő helyeket. Ülve utazhatnak tovább Balogh Janihoz. Falusi író Százötven évvel ezelőtt lett Pest-Buda az ország irodalmi központjává. Azóta nem egy okból rosszabb a sora a vidéki, pláne a falusi írónak. Mert csak később és csak másodkézből értesül a dolgokról. Mert nem tudhatja, hogy nem felejtették-e el. És ha emlegetik, nem legyintenek-e, nem mosolyognak-e öszsze ? Ha írnak róla, azt ő tudja meg utoljára. Ha bántják, védtelen. Ha védi magát, annál rosszabb. Hogy egy írót mi mennyire sért, az kiszámíthatatlan. Nincs alapunk a szenvedések összehasonlítására. Aki „elefántnak néz szúnyogni bajt", hiába próbálnád meggyőzni, hogy eltévesztette az arányokat. Veres Péter nem tartozott a túlérzékenyek sorába. Inkább érzéketlennek látszott „az ütések alatt." Pedig igazában a szégyellősége tartotta vissza attól, hogy panaszkodjék. Lírai jajszó helyett magyarázatba fogott, taglalta a szituációt. Pedig embertelenül nehéz szerepet vállalt, mint falusi író. S azonfelül szocialista földmunkás író. Első cikkének honoráriumát — harmincöt pengőt — aktatáskás „pesti úr" vitte le Balmazújvárosra: a Századunk munkatársa, aki beszélgetni is szeretett volna a mélyből feltűnt tollforgató földmunkással. Félóra múlva már csendőrök faggatták a családot. S ezt az otromba vegzálást úgy beszéli el a Számadásban, mint legtermészetesebb következményét első írói nekifutásának. Mint szelíd kortörténeti epizódot. Végül is a legelőbérletet is ki tudták váltani a pénzből. Amit viszont utópikus űrutazási regénykéziratának sorsáról ír, az csupa kétség, gyötrelem, lelki hidegrázás. Mert ezt vitte föl a tarisznyában (vagy kofferben), mikor először ment Pest irodalmát meghódítani. 1929-ben lehetett ez. A soha meg nem jelent regénnyel kapcsolatos ellentmondó érzéseit fejezi ki legszembetűnőbben, hogy egy (bah!) szócskát told bele az ismertetésébe. Ez pedig így, zárójelbe téve, már a reformkori szövegekben paródiát, gúnyt sejtetett. „A téma ez volt: Pár fiatal, felszabadult gondolkodású ember, egy orosz fiú és egy amerikai milliárdoslány (bah!), egy öreg forradalmár technikussal, egy igazi bölccsel szövetkezve olyan jó légijárművet csinálnak, amilyen addig még nem volt. A gyártási titkot persze nem árulják el, mert nem törődnek a pénzzel és a polgári dicsőséggel. Evvel a géppel a fiatal pilóták a világűrben bolyongva találnak egy félreeső bolygót, amelyet nagyszerű deportációs helynek minősítenek. Elhatározzák, hogy megtréfálják a világ képmutató urait és kitelepítik őket ide." 20