Budapest, 1971. (9. évfolyam)
10. szám október - Bogyirka Emil: Külvárosból — világvárosi negyed
cáig. Az utóbbinál a telekmódosítást a kerületi elöljáróság épületének elhelyezésével összhangban végezték el. Csatornahálózat, gázvilágítás Ugyancsak a múlt század utolsó két évtizedében fejeződött be a kerület közművesítése. (Hiányát már az 1838-as árvíz után is érezni lehetett; a visszamaradt pocsolyák a mélyebben fekvő utcákban hosszú ideig szinte lehetetlenné tették a szekerek vontatását, a normális közlekedést, nem beszélve a fenyegető járványveszélyről.) A század végére a kerület utcáinak háromnegyed részét kikövezték. Ugyancsak a század végére fejezték be a kerület csatornahálózatának kiépítését. A múlt század elején a Józsefvárosban is, akárcsak a többi külvárosban, a lakosság kutakból és a dunai vízhordóktól fedezte vízszükségletét. Az egész balparton igen kedvelt volt a kerületben levő Illés kút vize; ez volt Pest legjobb vizű forrása. A kút a Ludovika felépítéséig működött. Pontos helyét még nem sikerült meghatározni, mert a szöveges források alapján a Ludovika alatt, Balla 1800-as térképe szerint a mai Füvészkert területén kellene keresni. A vezetéki víz használata a lipótvárosi vízmű megépítése után, a hetvenes években kezdett elterjedni. Először a Népszínház, a Nagyfuvaros, a Koltói Anna utcákba és a Mező Imre útra jutott ebből a vízből, majd a következő húsz évben a vízvezetékek már csaknem az egész kerületet behálózták. A kutak lassan kiapadtak, és a dunai vízhordók hangja is egyre ritkábban hallatszott az utcákon. A közvilágítás terén a nyolcvanas évek elejétől tapasztalható nagyobb fejlődés. Ettől az időtől lehet számítani a gázvilágítás általánossá válását a Józsefvárosban. A régi Nemzeti Színház környékén már a század közepén is gázlámpa világított; az utcák zöme azonban akkor még csak gyenge fényű olaj lámpákkal vagy egyáltalán nem volt megvilágítva. A következő két évtizedben a gázvezetéket kiterjesztették a kisebb utcákra is és valamennyi térre. A világháborút megelőző években a gázvilágítást felváltotta a villanyvilágítás. A múlt század végi nagyarányú fejlődés nemcsak a Józsefváros külső képén, hanem annak gazdasági és társadalmi szerkezetén is nyomot hagyott. Földművelőkből — kisiparosok A Körúton belül intenzív kertgazdálkodás folyt még a múlt század közepén is. Ebben az időben kezdtek eltűnni a Körúttól a Népszínház, a Nagyfuvaros, a Szűz, a Szigony utcavonaláig elterülő szántóföldek,valamint a Kulich Gyula tér és az Illés utca környékén levő majorok. A Kerepesi temető, a Népszínház utca és a Rákóczi út közötti terület nagy részét vásártér foglalta el. Vásártér volt a Ludovika és a Népliget között is. Ez utóbbin összpontosult az ország állatkereskedelme; de gyakran külföldről — Moldvából és Szerbiából — is látogattak ide kereskedők. Csupán két adat is jól mutatja ennek a vásárnak a forgalmát: 1832-ben ökrökből és tehenekből közel 11 000, 1840-ben pedig több mint 68 000 cserélt itt gazdát. A legtöbb állatot a Pest megyei falvakból — Dabasról, Gyónról, Monorról, Ujhattyánról — hajtották a vásárra. A negyvenes évek elején a lengyelországi Deletinből, Bukovinából és Munkácsról is több száz állatot hajtottak ide. A külvárosban igen elterjedt majorsági gazdálkodás és kertészkedés tényét bizonyítják még a foglalkozási viszonyok, amelyek a kapitalista fejlődés ellenére hosszú ideig fennmaradtak. A hetvenes évek végén például a Józsefvárosban még mindig a földművelés, a kertészet, az állattenyésztés volt az uralkodó foglalkozás. A kerület kereső lakosságának közel egynegyede volt ún. őstermelő, míg a Terézvárosban akkor már alig több mint egytizede. A nyolcvanas években azonban a földművelők és állattenyésztők száma a felére csökkent, és egyre nagyobb lett a kisiparosok, a lakatosok, a cipészek, a mészárosok, a hentesek, az asztalosok és a bérkocsisok száma. Ez utóbbi két foglalkozást űzők számbeli túlsúlyukkal a kerület gazdasági életében fontos szerephez jutottak. A bérkocsi alkonya A múlt század utolsó harmadában a pesti személyszállítást és fuvarozást végzőknek több mint a fele józsefvárosi volt. így ez jellegzetes foglalkozása lett a kerület lakosságának. Korábban, anyagi helyzetüket tekintve, a jobbmódú iparosok közé tartoztak. Bérkocsijaik csinosságban és értékben is felvették a versenyt az úri fogatokkal. A század végétől kezdve azonban ez a mesterség hanyatlásnak indult. Az omnibusz és a villamos által diktált versennyel csak néhány fiákeres dinasztia tudott lépést tartani; a többi vagy felhagyott ezzel a mesterséggel, vagy a már korszerűtlenné és lassúvá vált fogatát taxival akarta felcserélni. Fogatukért azonban legfeljebb annyit kaphattak, amennyibe az autó négy kereke kerülhetett... A másik nagyon gyakori foglalkozás, az asztalosmesterség elterjedésének előmozdítója a hallatlan méretű építkezés volt. A Józsefvárosban különösen kedvezőek voltak a feltételek az iparág elterjedéséhez, elsősorban a teherpályaudvar és a kőbányai vagongyárak közelsége miatt. Az építkezésekhez és a vasútépítéshez szükséges fa zöme a század közepén még tutajok formájában érkezve halmozódott fel aduna-parti fűrésztelepeken; a hetvenes évektől viszont — a vasúthálózat kiépültével — már inkább a józsefvárosi pályaudvaron várt arra, hogy a környéken egymás után felbukkanó asztalosműhelyekbe, és a közeli vagongyárakba kerüljön. Az egyre szaporodó asztalosműhelyek, valamint a kőbányai vagongyárak munkáskereslete találkozott a közismerten szegény, és lassan a földműveléssel felhagyó józsefvárosi népesség munkaerőkínálatával. Az asztalosinasok legfőbb vágya teljesült akkor, ha egy kis műhelyt nyithattak. Asztalosműhelyekből — gyárak A gombamódra szaporodó, egy-két segédet foglalkoztató nedves pinceműhelyek közül néhány, rövid idő alatt, gyárrá növekedett; így például a Hirschler-féle faipari üzem, a Michl Alajos-féle gyár, vagy a Thék Endre bútorgyár. Ez utóbbi rohamos fejlődésére jellemző, hogy a nyolcvanas évek elején még nem is hallatott magáról, de másfél évtized múlva közel 300 munkásával már a főváros legnagyobb asztalosáru gyára lett. Az asztalosipari konjunktúra nyomán sorra nyíltak meg a bútorüzletek, elsősorban a Baross utcában. Ennek a lenditője főleg a kispolgári életformát tömegével átvevő kisiparosság új lakberendezési tárgyak iránti igénye volt. A gazdasági és társadalom-szerkezeti változások után ez az életforma-váltás a legfontosabb momentum. A nagyarányú építkezések nyomán, a közműhálózat kiépítésével, a kapitalista fejlődés okozta gazdasági és társadalmi változások révén a hajdani, nagy kertekkel, majorokkal teli külvárosnak megvolt az alapja arra, hogy elérje azt a városias fejlettségi szintet, amelyet egy kialakuló metropolis kerületétől el lehetett várni. A Józsefvárosi választók helyisége; a Nemzeti Lovarda és környéke az1892-es képviselőválasztások idején (Vasárnapi Újság). Bakos Ágnes reprodukciója 36