Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)

Az új gazdasági vezetési módszerek a műszaki-technikai forradalomnak csak kez­detét jelzik és máris fellazítottak egy sor emberi viszonylatot. Létrehoztak olyan tár­sadalmi, üzemi változásokat, amelyek óha­tatlanul visszahatnak az emberek közérze­tére. Az embernek újra meg újra meg kell találnia a maga helyét. Mást kell termelnie, mint eddig, egészen mást, mint amit tanult, megszokott; és másfajta utasításokat kap. Néha elég bizonytalan utasításokat. Hiszen az új technika esetében, aki kiadja, az sem tudja mindig pontosan, mit és hogyan? Vegyük hozzá a szervezési és kooperációs zökkenőket! Olyan hullámverései vannak tehát a változásoknak az emberek és közös­ségek életében, amelyek óhatatlanul hat­nak a közérzetre. A gyors fejlődéshez, amely pedig az ember napi életébe is bele­szól, most, a felgyorsulás kezdetén még nem tudunk sem egyénileg, sem kollektí­ven időben alkalmazkodni, nem tudjuk úgy lereagálni, hogy hamar kialakuljanak az adekvát szocialista közösségi kapcsolatok. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy a műszaki-technikai forradalmat kísérő társa­dalmi változások meg sem kezdődtek volna! Csak lassúak, az élet gyorsabb. A gazdasági intézkedések a közösségi érdeket már létrehozták; de ennek tudata és a megfelelő közösségi magatartás még késik. De a szocialista szervezettség és a demokrá­cia feltétlenül hozzá fogja segíteni az egyé­neket, hogy tömegméretekben tudjanak alkalmazkodni a változó életfeltételekhez, sőt, ahhoz is, hogy abban lényegileg jól érez­zék magukat. A technikai fejlődés a szocia­lizmusban nem kényszerítheti tartósan „meg­hátrálásra" azokat, akik szülték: az élő em­bereket. A negyedik ötéves tervre egyébként min­dent el lehet mondani, csak azt nem, hogy figyelmen kívül hagyná az emberi környeze­tet és emberi viszonylatokat. Olyan ötéves terv ez, ahol a nem szorosan termelési célo­kat szolgáló ráfordítások meghaladják min­den eddigi tervünk arányait. Igaz, hogy ezen belül most a lakásépítés dominál. Ez azon­ban helyénvaló. S mint jeleztük, ennek kap­csán hozzuk létre azt a kapacitást is, amelyet pár év múlva a legkülönfélébb szociális és kulturális létesítmények, óvodák, napközik, kórházak, nyugdíjas-házak gyorsabb építé­sére mozgósíthatunk. Való igaz, ha lassabban növekednénk, akkor hogy úgymondjuk „komplettebbül" növekedhetnénk. De megtehetjük-e? Bűvös kör ez, amelyet felbontani csak a gazdasági fejlesztés szálánál tudunk. Kényszerít a ver­seny. A verseny a saját igényeinkkel. És kényszerít a verseny a nemzetközi életben. Kitért Nyers Rezső a közérzetet rontó tényezők egyéb kategóriáira is: kétlakiság; faluról-városba áramlás s az ezzel járó gyö­kértelenség; nemzetközi problémák stb. Végül is egyetértettünk abban, hpgy nálunk a város-szociológia még gyermekcipőben jár, az ökológia tudománya pedig még sehol sem tart. Mert magyarázatot találhatunk. Plauzibilis a magyarázat — de nem elegendő. Mert a miénknél nem kisebb horderejű — és mennyivel robbanóbb — volt a szovjet tár­sadalom változása. A mienkhez hasonló vál­tozások mennek végbe, kisebb-nagyobb fázis-eltolódásokkal, egy sor szocialista or­szágban. Nem mindenütt kísérik az egész­ségügyi és morál-statisztikának a miénkhez hasonló változásai. Kell itt alighanem a tör­ténelemben gyökerező olyan specifikumok­nak is rejleniök, amelyeket nagyon érdemes volna alaposabban elemezni. Mert mindaz, amit ebben a vonatkozásban ma észlelünk és elmondhatunk, szubjektív és esetleges. Még a statisztikai felmérés sem teljes és megbíz­ható, nemhogy a problémák elemzése. A tehetség és tisztesség tekintélye A beszélgetés itt átváltott arra a témára, amelynek egyébként a közérzet és közmorál alakulásában sem kicsiny a szerepe. Fölve­tettük, hogy van városunkban egy réteg, amelynek feltűnő jóléte és harsány életmódja sérti az emberek igazságérzetét, mert nem látszik mögötte a tehetség, a tisztesség és a szorgalom fedezete. Nem a számuk, sokkal inkább a hatásuk veszélyes. Demoralizálnak, mert az érvényesülésnek a közösségre káros példáját kínálják az ingatag és kialakulatlan jellemek számára. Röviden: mit tehetnénk annak érdekében, hogy az emberek a tehet­ség, a tisztesség és a szorgalom arányában érvényesüljenek, s csakis ők, ne a könnyen élők diktálják az életvitel tónusát. — Minden ott kezdődik — mondta Nyers Rezső —, hogy milyen személyes sikert tud elérni társadalmunkban a dolgozó ember és hogyan ? Mindenekelőtt a munkásra gondo­lok, csakhogy van itt egy régi, nagyon erős, ösztönös egyenlősdi törekvés, amely széles körű társadalmi támogatást élvez. Helyze­temnél fogva elég széles körből kapok infor­mációkat párttaggyűlésekről, szakszervezeti értekezletekről stb. A felszólalók többsége — és nem is maguk az érintettek — mind­máig követelik, hogy a bérskála alján levők jövedelmét emeljük az átlagra. Ugyanakkor minden jó munkás értékelni tudja a maga tel­jesítményét és hallatlanul sérti az önérzetét, ha nem aszerint fizetik. Az egyenlősdi demo­ralizál. Rosszízű a szó, de ki merem modani: a munkásnak viszonylag kicsiny ma a lehe­tősége arra, hogy karriert csináljon. Hogy tu­dása, gyakorlata, igyekezete és teljesítménye révén — azzal, amivel pedig a legtöbbet adhatja a társadalomnak — munkásként, a régi munkahelyén lehessen sikeres ember. Nos? Otthagyja a munkapadot! Akár úgy is, hogy szakmunkás létére elmegy valame­lyik preferált szakmába segédmunkásnak, vagy a szolgáltatóiparban keres munkát, vagy valami más módon „kiemelkedik". Miért? Mert a munkások bérskálája lehetet­lenül össze van szűkítve. Egy egész mun­kásélet alatt, a keresetek kellő differenciált­ságának hiányában, még az átlaghoz viszo­nyított kétszeres jövedelmet sem érheti el egy kitűnő és szorgalmas munkás. Ez lehe­tetlenül beszűkíti a munkásként való fel­emelkedést, és persze, az ezzel együttjáró sikerérzetet is. Ezt a problémát meg kell oldanunk és el vagyunk szánva rá, hogy meg is oldjuk. Karrierlehetőséget kell ad­nunk a szocializmusban minden dolgozó embernek, éspedig olyan karrierlehetőséget, amely a szocializmus eszmei világába illik. Vagyis ne úgy, hogy az osztályából ki kelljen emelkednie, tanult szakmáját el kelljen hagynia hozzá. Ma ezt még, úgy látom, fő­ként gazdasági problémaként vetjük föl, mint a munkaképesség jobb kihasználásának problémáját. Pedig nem kevésbé fontos az érem másik, morális oldala. — Nagyon beidegződött előítéletekkel van és lesz itt még dolgunk. Mint általában a gaz­dasági vezetés új elvei és módszerei kérdé­sében. Hadd térjek ki rá: az az érzésem, van valami polarizálódás a kulturális életben dol­gozók egy része és a gazdasági irányítás, az állami irányítás között. Amely utóbbi egye­sek véleménye szerint mereven csak a gazda­sággal törődik és elsikkadnak közben az emberi tényezők, a kulturális nevelés, az ideológiai szilárdság, a közösségi szellem stb. Véleményem szerint hamis a bírálat kiindulópontja. Még akkor is, ha sok részlet­jelenséget jogosan érint. Tézisük szerint az új irányítási rendszer a gazdasági érdekeltség fokozásával megteremti az anyagiakra való törekvést az emberekben, ami magával hozza a pénz hajszolását, a kispolgári morált stb. Nem arról van szó, hogy ilyen jelenség nincs, és hogy ez a veszély nem áll fenn. A tézis ott hamis, hogy a negatív jelenségeket, teljesen alaptalanul, a csoport-érdeknek tett „engedé­kenységre" vezeti vissza. Holott az egyes visszaélésekben és gondolkodásbeli torzulá­sokban éppen nem a csoportérdek a ludas, nem az a baj forrása, hogy mi az egyéni érdek és az államérdek közé beépítjük a kézzel fog­hatóbb vállalati érdeket. Hanem ellenkezőleg az, hogy az emberek nem tudnak még cso­port-érdekben gondolkozni, nem tudnak közösen cselekedni, vagyis sokan még ezzel a támasszal sem tudják fölismerni az érdek­közösséget. Az önzést és az individualista szemléletet kell tehát a vádlottak padjára ültetni, nem pedig az épp ez ellen hatni akaró csoport-érdeket. Mintha az ellenlábasa volna egy absztrakt módon „államérdek­nek" megjelölt „igazi" közösségi érdeknek, nem pedig támasza! Marxista szemmel nézve az emberi gondolkodás valamely hibá­ját nem marasztalhatom el úgy, hogy bele ne ágyazzam a gazdasági konstrukcióba. A kérdés az: milyen változtatásokat kell alkal­maznunk, hogy az emberek gondolkodása közösségibb legyen. Véleményem szerint olyan változások kellenek, amelyek az állam­érdeken belül a szűkebb kollektív érdeket erősítik, segítik az érdekazonosság megérté­sét és jobban ösztönöznek a kollektív cselek­vésre. Magyarán — ez is azzal függ össze, amit előbb a munkáskarrierről mondtam — olyan konstrukciót kell teremtenünk, amely­ben a munkás, a vállalati közösség érdekében végzett eredményes munkájával, a kollektív érdekkel egyértelműen, megtalálja a maga személyes érvényesülésének lehetőségét. Aki ezt nem érti, aki bizonyos visszás jelensé­gekért az anyagi érdekeltséget teszi felelőssé, annak a logikája a szegénység szocializmusá­hoz vezet. — A szocializmusnak meg kell hoznia az anyagi bőséget. Mégpedig olyan ütemben és olyan módon, ahogyan azt közösségi cselek­véssel és morállal győzzük. Más kérdés, hogy ezek a helyes elvek hogyan érvényesülnek a gyakorlatban. — Nomármost nézzük meg: kik élnek ná­lunk az átlagosnál lényegesen jobb viszonyok között? De ne a kétes egzisztenciákról be­széljünk, az ő „karrierjük" a rendőrség és az igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik. Te-4

Next

/
Oldalképek
Tartalom