Budapest, 1971. (9. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Veres Péter harca Budapesttel

Szellembúvárok Egyesületének. misztikus kiadványáig. A nyomtatott betűt habzsoló legénykének szinte magára hagyatva kellett rendet teremtenie az olvasnivalók rengetegében, válogatni belőlük, próbára tenni igazmondásukat. Azt hamar megsejtette, hogy nem minden igaz, amit kinyomtatnak. Mégis beleesett abba az illúzióba, hogy a jó olvasmányok mégiscsak megteszik a magukét Pesten, s hogy ott minden ember műveltebb, tudósabb, mint ő. Pláne a munkások. „... még akkor hittem abban, hogy az embereket csak tanítani kell, s akkor minden jó lesz és hogy a városon, ahol annyi könyv, újság, színház van, mindenki tanul és művelődik. Meg lehet ezt érteni egyrészt, mert sohase voltam városon, másrészt, mert ebben a tévedésben az akkori kor vezető szellemeivel osztoztam. Ki tudta még akkor, hogy a tőkés rendszer majd milyen kultúrát ad a munkásnak." (Számadás.) Hogy hiszékeny olvasója volt a városról áradó irodalomnak, az természetes, ő se mentegeti magát, mikor kíméletlen hűséggel sorraveszi szellemi táplálékait. „A Népszaván kívül a Világ, a Szabadgondolkozók lapja s a Világszabadság, Csizmadia Sándor és a Földművesszövetség lapja járt az Egyletbe. Folyóiratok közül Nagy György „Magyar köztársaság"-ja, Fényes Samu „Uttörő"-je azok, amelyekre emlékszem. Én faltam mindent. A Népszava vezércikkeit, Fényes lapjának a monista rejtelmességeit, Ignotusnak a Világban megjelent csevegéseit (akkor ezt utolérhetetlenül finomnak és előkelőnek éreztem), a Révész Béla tárcáit és a Farkas Antal, Várnai Zseni verseit. Révésznek a „Vonagló falvak" című, sűrű sexualködbe burkolt faluromantikáját is fuldokolva habzsoltam. Ma már nem bírom a modorosságokat, de akkor minden jó volt, ami kultúrának mutatkozott s főleg minden jó volt, ami szocializmusnak ígérkezett." Ezt az igazságkereső igényt — írja — a Földmunkás Egylet öreg tagjai ébresztették benne, akik megvetették a regények szerelmes hiábavalóságait, s Jókaitól is csak az ilyen című könyveket válogatták be könyvtárukba: A jövő század regénye, Ahol a pénz nem isten. Olvasói fejlődésébe beleszólt egyszer a kísértő, a képesújságok tetszetősebb, ínycsiklandozóbb irodalmi csemegéje. Pesten szolgáló nagynénjének rimánkodott, hogy küldjön neki irodalmi lapokat. S kapott is végre egy ötkilós csomagot. Érdekes Újságot és Tolnai Világlapját. „Ezekből ismertem meg aztán az ,igazi' irodalmat. Ady, Ignotus, Biró Lajos, Karinthy, Nagy Endre, Heltai, Molnár stb., szóval az egész „pesti" irodalom ott volt ezekben és én el voltam ragadtatva tőlük. Szerettem á Népszava tárcáit is, de éreztem, hogy ez mégis valami más. Magasabbrendű. Finomabb." íme, Veres Péter, aki önmagát mindvégig „rideg parasztnak" vallotta, kamaszkorában belegabalyodott a „polgári" szépirodalomba, amit a képeslapok másodközlést ollózó szerkesztői válogattak össze neki. Sőt, még lejjebb szállt a sajtópokolba. Az 1928 körüli évekről jegyzi fel, az újságok egymásra licitáló képes mellékleteiről: „Formaéhes parasztszemeim sohase láttak ilyen szép női lábakat, csípőket, melleket, mint amüyeneket itt a moziszínésznők és a társasági hölgyek mutattak. Valósággal elkábítottak a szép, finomnyomású képek." Nagy volt a csábítás, nagy erőfeszítés kellett a leküzdéséhez. Páratlan önismerettel elemezte ki a Számadásban, hogy milyen erők ragadták ki a képesújságok ölelő karjaiból: „... a kérlelhetetlenül kemény sors, és az irodalmi magasratörekvés, a látszólag elfojtott, de belül izzó történelmi becsvágy." Magánlevélben írta meg kritikáját a „hisztérikus papiroskultúráról" Vámbéry Rusztemnek. Aki aztán hozzászólásként közölte a levelet a Századunk ankétjához. Ez a katarzis indította el Veres Péter írói pályáját. Mély igazság és igazságtalan türelmetlenség keveredett az önkritikus hozzászólásban. Pál apostolként kárnak és szemétnek ítélt mindent, ami körül az újságok zajt csaptak: az óceán átrepülését, Einstein felfedezését, Freud lélekbelátását, Proust mélységét, Claudel katolicizmusát, Shaw színdarabjait, Jeritza Mária hisztériáját, a modern mozdulatművészetet, a kubista festészetet, a jazzband-et és Josephine Baker néger táncait. Mindezek — írja — kicsiségek amellett, hogy Kínában rablóvezérből lett tábornokok öletik a munkásokat és parasztokat, Amerikában a sztrájkolok közé lövetnek — és így tovább. Képromboló könyörtelenségében már itt is többet dob ki az európai kultúrából, mint amenynyit szabad volna. Bár a földmunkás szervezkedés sodrában talán még volt valami jogosultsága ennek a beszűkítésnek. De mikor Adyt vonja felelősségre — a Falusi krónikában, 1941-ben — mulasztásáért, akkor már szemetszúróan igazságtalan. Mert az írói kötelességteljesítésnek mégsem lehet az a próbája, hogy lement-e valaki előadást tartani Balmazújvárosra, vagy nem. Fényes Samu lement — Ady nem. „Pedig akkor még lehetett volna. Liberális világ volt, az írók szabadok és nagyurak a maihoz képest. A legnagyobb bűnös közöttük Ady volt. Milyen verseket adhatott volna a magyarságnak és milyen megnyugvást szerezhetett volna önmagának, ha a rohadó felső világ helyett, belemerül az akkor még forró lelkű, hivő magyar népbe. Azért megnézhette volna Párizst is, és átélhette volna az egész európai szellemiséget." Hogy Ady költészetét éppen falusi író-olvasó* találkozók válthatták volna meg — a kegyelet sem engedi, hogy ezt az értetlen (és kegyeletlen) vélekedést ma, harminc év múltán pontról-pontra cáfoljuk. De talán a forrására rátalálunk ennek a felelősségre vonó szigornak. Ahogy a városiakat csupa műveltségben lubickoló, irigylésre méltó lénynek sejtette kamaszkorában, úgy azt is hitte — még jóval később is hitte —, hogy minden parasztfiúban ugyanúgy ég „éhe a szónak, éhe a szépnek", mint egykor őbenne. Ezt a határtalan népművelő optimizmusát a felszabadulás után is töretlenül megőrizte. Pedig akkor már megtapasztalta: nem is olyan könnyű az a népművelés. Az igazságnak még azzal is tartozunk, hogy Ady ügyében nem ez volt az utolsó szava. A Szegények szerelme egyik szép lapján hárman hajolnak a lövészárokban egy Nyugat-szám fölé: az irodalomtanár főhadnagy, a famunkás szakaszvezető és a falusi közlegény. Vers kovácsolja össze a ritka olvasókört: Ady verse A mesebeli Jánosról. Küldöttek Pesten „Hol már a puszta bennlét megaláz, Ez ám a csúfos, kínos lámpaláz." Arany János írja ezt színészújonc koráról. A falusi küldöttségjárás — ahogy Veres Péter leírja — kínos, orcapirító epizódok sora. A földbérletért esedező kisparaszt deputáció vezetője Kegyelmes atyámnak szólítja zavarában Darányi Ignácot. Az meg válaszul az orra alá dug egy goromba újságkivágást: „maga írta ezt a cikket?" Mikor meg a királyhoz akarnak menni, pártfogóik be sem jelentik őket a kabinetirodánál, csak szép szavakkal fizetik ki. A feministák küldöttének a Gellért-szállóban az a fő gondja, hogy minél több szendvicset és papírtálcát gyűjtsön össze az otthoniaknak. Akár zavarbajönnek Pesten a falusiak, akár feltalálják magukat, mindenképpen kínos a szereplésük. Jó, ha csak kínos és nem nevetséges. Ez a sok felsülés nemcsak szégyellnivaló személyes ügy, hanem figyelmeztető jel is: menynyire kettévált évszázadokon át a kormányzás és a falusiak dolga. Küldöttségjárás, könyörgő folyamodvány nem forrasztja egybe. De díszközgyűlés sem, amelyen Tisza Istvánné kínálgatja a balmazújvárosi feminista asszonyokat. Ezekre a lehangoló történetekre megint csak regényben ad vigasztaló választ. Balogh Janit 1918 októbere néhány nap alatt átformálja a katonai rendfenntartás tétova eszközéből egy forradalmi rohamcsapat tagjává. S mire Pesten sapkarózsák helyére őszirózsák kerülnek, már azt is felismeri, hogy a falujában milyen feladat vár rá. „ — Lehoczki elvtárs, mondanék én magának valamit. Nem mehetnénk még mink haza ? Otthon is csinálni kéne valamit. Van elszámolni való ott is. Buckheim gróf, Schlézinger meg a káptalan, Csatári és Bacsó Kelemen, meg a jegyző, meg a bíró és a többi urak! Azok megmaradnak a helyükön továbbra is? Lehoczki elvtárs, őszes, hajlott ember, gyári bizalmi, az utolsó napokban se éjjele, se nappala, a hangja rekedt, a tekintete fáradt: rájuk néz és kicsit megütődik: — Igazuk van, elvtársak, én nem is gondoltam arra, hogy maguk nem idevalók. Igazuk van, itt már túl vagyunk a nagyján és vagyunk hozzá elegen. Magukra otthon szükség van..." Nem túl szép, túl szabályos ez a képlet? A gyári bizalmi és a frontról jött falusiak egymásratalálása a munkásosztály vezetőszerepének jegyében, ahogy egyidőben a kritikusok mindenkitől megkövetelték ? Veres Pétert nem érheti gyanú, hogy bármit is parancsra énekelt volna ki. Gyerekkori ábrándja a művelt pesti munkásról itt, a forradalomban öltött testet. Meglelte azt az egyet, akire rábízhatta életét, lelkét. így kapott Pesttől egész életre szóló leckét arról a bizonyos vezetőszerepről. 21