Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Radnai Lóránt: Az 1831. évi koleralázadás.

Ahogy Barta István megállapítja: „A júliusi francia forradalom, Belgium népének felkelése, a lengyel szabadságharc, a kibontakozó olasz és német mozgalmak együttvéve hatalmas erejű forradalmi hullámot alkottak, s hatásuk kiterjedt Magyarországra is." Ezek a feudalizmus és a monarchizmus ellen irányuló mozgalmak, más-más megfogalmazásban, a demokratizmus érdekében, a nemzeti elnyomás megszüntetéséért küzdöttek és Európa-szerte forradalmi eszmék felbukkanását segítették elő. Az uralkodó rétegek természetesen védekezésre rendezkedtek be; fokozták az ellenőrzést pl. az újságoknál, a ki- és beutazó idegenek, főként pedig a vándorló mesterlegények között, akikben a lázító eszmék közvetítőit látták. Az ellenőrzés ellenére röpiratok forogtak közkézen, olyanok is, amelyek már az 1848-as szabadságharc eszméinek egy részét is megfogalmazták. Mindez 1831 első felében rendkívül feszült politikai helyzetet teremtett; különösen a szegényebb néprétegekben alakult ki olyan légkör, amely kirobbanással fenyegetett. A járványtól való félelem és a politikai feszültség együtthatása váltotta ki Pesten 1831. július 17-én azt a lázadásnak nevezhető eseménysorozatot, melyet véres incidensek kísértek. A Két nyúl utcai haláleset után másnapra, július 15-re a beteget ápoló házmester, majd Koller tanácsnok is meghalt. A kolerára utaló gyanús esetek arra indították a hatóságokat, hogy a városba való ki-beutazáson kívül a hajóhíd használatát is megtiltsák. A vidéken lakó egyetemi ifjúság éppen akkor befejezett vizsgái után nem térhetett haza otthonába, hiszen a város körül volt zárva. A diákok elkeseredettségükben július 17-én reggel megjelentek a városházán, hogy a városból való kiutazásukhoz engedélyt kérjenek. Miután kérésüket visszautasították, Mednyánszky egészségügyi biztos lakásánál a híd megnyitását követelték, majd a halott Koller tanácsnok házában vesztegzár alá vontak szabadon engedését erőszakkal akarták végrehajtani. A lázongás tehát kezdetben csak azért folyt, hogy a nyári szabadságukra hazautazni kívánó diákok egy része végre szabad utat kapjon a Dunántúlra. Ennek feltétele a dunai hajóhíd visszaállítása volt. Végül a hidat maga a diákság kapcsolta össze, miközben a hídőrség kénytelen volt elmenekülni. A Budára tartó diákok meglehetősen izzó hangulatban — amely nem volt híjával a forradalmi fenyegetéseknek sem — kiszabadultak tehát a vesztegzár alatt álló Pestről. A városban uralkodó lázas állapot ezzel sem szűnt meg. A diákok délelőtti tüntetéséhez a felizgatott iparos ifjúság is csatlakozott; ők szintén a karantén feloldását követelték. Délután három óra felé a Pesten maradt diákok és híveik a mai Vörösmarty téren gyűltek össze, hogy a tüntetést folytassák. Az egyik Dunán horgonyzó hajóról vörös zászlót szereztek, és arra esküt tettek. Az elhangzott beszédek nagy hatással voltak a tömegre. A régi városháza elé vonulva, azt kísérelték megostromolni. Tovább haladva a belváros utcáin, a többi között a mai „Astoria" szálló helyén állott „Zrínyi" vendégfogadót, a Kálvin tér ma egyik üres telkén állott „Két pisztoly" vendéglőt, az ugyancsak Kálvin téri — ma is álló — „Két oroszlánhoz" címzett kávéházat támadták meg, most már inkább izgalmuktól hajtva. Egyes vendéglősök, hogy a tömeg pillanatnyi igényét kielégítsék, üzletüket bezárva, az utcán vagy a kapualjban mérték ingyen az italokat. A tömeg a Kálvin téren kettéoszolva, az Üllői úton és a Soroksári úton haladva a városszéli vesztegzár céljait szolgáló épületeket kezdte pusztítani. Az egyre jobban elharapódzó forrongás ellen a hatóságok a katonaság segítségét kérték. A nádor hozzájárulásával és Wernhardt tábornok vezetésével felvonult öt század gyalogság és egy század lovasság, sőt, a két ágyúval felszerelt tüzérség támadása sem törte meg a tömeg ellenállását, bár az Üllői úton négy halott maradt a helyszínen. A lovasság által kísért 39 foglyot a Kálvin téren az összezsúfolódott tömeg megkísérelte kiszabadítani, de az összecsapás csak újabb áldozatokat követelt. Végül a foglyokat a katonaság a mai városháza épületébe, az akkori Invalidusok házában levő laktanyába kísérte. Estére helyreállt a rend, de a július 17-i események hullámai még sokáig gyűrűztek. A kolera tovább terjedt az országban, a hatalom pedig vádat vádra halmozva keresett bűnbakot. A műveletlen nép nem értette meg az egészségügyi rendszabályok szükségességét (pl. a kutak fertődenítését mérgezésnek vélte), és azokat az elnyomás egyik formájának tekintette. Bécs pedig minden, a fennálló rend, vagy az érvényben levő rendeletek lerázására vonatkozó tiltakozást forradalmi megmozdulásnak vett. A nádor hiába írt jelentéseket Metternich kancellárnak, hiába intézkedett az egészségügyi zárlatok megszigorításáról — Bécs azt követelte, kutassák föl a politikai felbujtókat. Az augusztus elejei felvidéki parasztfelkelés azonban elvonta Bécs figyelmét a pesti eseményekről. A felvidéki parasztok nem a kolerajárvánnyal kapcsolatos intézkedések ellen, hanem az ott uralkodó nyomor és szegénység miatt lázadoztak. A Felvidékről nem jöhettek le az aratók az Alföldre, a parasztok nem vihették áruikat a városi piacokra, néhol még a falut sem hagyhatták el a gazdák, hogy terményüket betakarítsák. Ugyanakkor Pesten megkezdődött a július 17-i lázadás vádlottainak tárgyalása. A 176 bebörtönzött közül csupán 19 került a vegyes bíróság elé. A bíróság nem tudott forradalmi cselekményt megállapítani, hanem csak rendbontást. A legsúlyosabb büntetést a vezérként szereplő Bukovits Mihály orvostanhallgató kapta: őt 2 évi, a hajóról vörös zászlót szerző Szaktsi Ignácot pedig egy évi börtönre ítélték. A többi vádlott kisebb büntetéseket kapott. A hajóhídon átszökött és a július 17-én délelőtt lázongó egyetemisták ügyében az egyetemi tanács — mint illetékes fórum — még sokáig elodázta a döntést. Több mint egy év telt el, amíg lassan lezárult az ügy. Mindössze egyeden változás történt : az egyetemmel szemben levő kávéházat, „amelyből a tüntetés kiindult, s amely egyébként is csak romlására szolgált az ifjúságnak" — becsukták. Pest látképe az 1820-as években. Harsányi József reprodukciója (A Budapesti Történeti Múzeum képarchívumából) 43