Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Gábor István: A Fészek Művészklub

össze a tépettszájú zsebében... Át akart menni az úton. Óvatosan, sunyin és ostobán, mert jobbra-balra pislogott, szaladt, megállt, öt-hat lépést megint szaladt, megint megállt s ott állt, mintha megcsökönyösödött volna, se előre, se hátra. Elállt hirtelen a szívverése, mert megérezte, hogy menthetetlenül ott kell vergődnie a drótszálak közt, átkozott hálóban, már benne a rárohanó automobil lámpáinak vakító fényében. .." Persze, hogy elgázolják az ostoba aszszonyt. De nagyobb baj nem történik. Igaz, hogy a tömeg meg akarja lincselni a sofőrt, de aztán jön a rendőr, mindent rendbetesz, s az autós család, ha késve is, de megérkezik Wagner mesevilágába: „Lohengrin diadalmasan harsogott, rálépett a gonosz Telramund mellére, a lovagok és hölgyek üvöltöttek, fortisszimó, dicsőség, kürtök harsogása, a hangok az eget verik, a függöny legördült, a nézők összecsapták tenyerüket, szemükben, arcukon ragyogott a boldogság." Nem hibás sem a gyáros, aki eladta a kocsit, se a Kövérember, aki megvette, se a felesége — lánya, akiket autóztat, se a sofőr, aki megpróbálta kikerülni a megzavarodott asszonyt, se az Operaház tagjai, akik Wagnert énekeltek aznap este. Csakis a Szegény Asszony a hibás. Meg a többi szegény, akik képesek volnának felelősségre vonni az ártatlan sofőrt. Fel lehet venni a jegyzőkönyvet, az áldozatot elmarasztaló tényállást. Nagy Lajos, aki nagyon jól megtanulta a szimultanista leckét, nagylelkűen elengedheti a perrendtartásszerű felelősségrevonás minden formáját. Az egyidejűség mindennél erősebb kapcsolatot teremt a tények közt. Mindennél vérlázítóbb kapcsolatot. A modern kapitalista nagyvárosnak önként kínálkozó ábrázolási módszere a szimultanizmus. Bárhol üti föl megfigyelő posztját az író: utcai padon, villamos peronján, kávéházi asztalnál — sarkított híradások érkeznek hozzá a környező világból. Gázolókról és elgázoltakról. Most már nemcsak autós értelemben. Egy 1924-ben írt elbeszélését így kezdi: „Robogás, nyüzsgés, tülkölés, csengetés, reszkető fények, sok-sok szürke szín, izzó pontok, masszív tömbök, fenn óriási nyílás a szürke égre, valaki meglök, néhány értelmetlen szó zuhan a fülemnek, bárgyú kacagás: utca. Enyhe, száraz idő, emlék a délutáni lapból: déli hő 11 fok. Lassan megyek, semmi örömem, legfeljebb ha egy szép női arc, kétes öröm, mosolya a másé, de ebbe bele kell edződni. Cipők a kirakatban, férficipők, nőicipők, üveg, fal, nyakkendők és ingek, újra cipők, kis fehér gyermektopánka, nevetségesen kicsiny és vidítóan fekete nagy tömeg mozog el mellettem. Mögülem tört elő hetyke lépésekkel, a tekintetem ráesett, baktatok utána, megnyújtom a lépteimet. Ember, egy a sok közül. Kövér. Nagy. Jó a ruhája. Valami kis tokája is van, lépéskor rezeg. Fekete nyírott a bajusza, disznóképű. Baktatok utána, érdekel. Bár ez, elismerem, szégyen. Kém, detektív, kutató tudós vagyok, vagy utazó a lélek Ázsiáiba, mindegy; de megyek utána és íme, megteszem jelentésemet. Mint egy borotvált disznó, étlapi nyelven: sertés, két lábra állítva s mai viselet szerint felöltözve, lohol előttem. .." Imponáló írói elfogultság. Jó ruhában, disznóképpel csak disznó loholhat a pesti utcán. írni is csak rosszat lehet róla. A disznóságait. Enyhítő körülmény nélkül. Még egy szót az autóról. Személyes családi haragban volt egy autótulajdonossal, öccse ugyanis sofőrködött egyidőben Folkusházy alpolgármesternél. (Legendás alakja gyerekkoromnak ez a Folkusházy. Azt rebesgették róla áhítatos irigységgel, hogy mint a Beszkárt vezérigazgatója, ő húzta közpénzből a legnagyobb fizetést: évenként százhúszezer forintot.) Folkusházyt a sofőrje minden reggel a hivatalba vitte, minden este hajnalig tartó vacsorákra. Nagy Lajos öccse csak két-három órát alhatott naponta. „Arról ábrándoztam, hogy a belügyminiszterhez, mint felsőbb hatósághoz, írásos beadványt intézek, melyben leírom Folkusházyt tetőtől talpig, minden viselt dolgát, vagy valamely erre alkalmas riport-lapban leplezem le, de — az eredmény nem lehetett volna más, mint hogy Folkusházy kis boszszúsággal, de büntetlenül ússza meg az esetet, öcsém azonban elveszti az állását. Dehát, ha forr az emberben a harag, ilyen lehetetlen terveken is töri a fejét." Haragja, gyűlölete egész életén át kitartott. Ritkán enyhítették gyerekes kis örömök: megnyert sakkparti, győztes birkózás, énekes-siker. Néha írói siker is. De azt a prófétai szent harag fűtötte. Holtáig elemlegette Osvát visszautasító mondatát: „Kérem, nem művészet a társadalom arcába köpködni." Az ő művészetének ez volt a tartalma. Mint képzett szocialista, csupán annyi korrigáinivalót talált a rettegett szerkesztő minősítésén, hogy a szembeköpni való arc nem az egész társadalomé volt, csak azoké. Kávéházak „ — Itt Pesten senki sem ül otthon. Itt, barátom, összeomlik egy nagy négyemeletes ház, eltűnik négy egymásalatti lakás és kiderül, hogy mindössze egy cseléd halt meg, mert a lakásokban senki sem tartózkodott. Itt, Budapesten, kérlek, van kétszáz kávéház. — Kétszá-á-áz ? — ámul el Anna. — Annyi. Azon csodálkozol talán, hogy milyen kevés? Mert tudd meg, hogy kevés. Mondom, hogy ilyenkor uzsonnaidőben mind tele vannak, de úgy, hogy kilógnak belőlük az emberek. — Kilógnak? Erzsi már dühös. Hogy milyen buta ez lány. — Szóval tele vannak. Egymás hegyénhátán ülnek. Egy kávéházba belefér háromszáz, négyszáz ember. Most szorozd meg négyszázzal a kávéházak számát. Illetve majd én megszorzom neked. Kétszázszor négyszáz, az... kétszázszor négy az nyolcszáz, tízszer nyolcszáz az nyolcezer, százszor nyolcszáz, az nyolcvanezer. Azaz Budapesten délutánonként, öttől nyolcig, nyolcvanezer ember ül kávéházban. Na?" Annát, a falusi boltoskisasszonyt okosítja föl így pesti barátnője, mielőtt bevinné egy kávéházba. Odabenn aztán elmond barátnőjének minden furcsa pletykát az ott ülő törzsvendégekről. Olyan családias beavatottsággal és rosszindulattal, mint Nagy Lajos a Budapest Nagykávéház-ban. De ha nyolcvanezer ember, vagyis az akkori Budapest lakosságának tizedrésze mindennapos kávéházi vendég volt is (amit nem hiszek), a kávéház társadalmi összképe akkor is egészen más, mint az utcáé. A forgóajtó és a főpincéri erély megszűrte az emberiséget. Kívülről bekukucskálva a lázadó Nagy Lajos is a boldog bentiek egyikének látszott. Meg is döbbentette őt egyszer ez a felismerés. „Még 1915 őszén is arra támadt kedvem, hogy alaposan kiöltözködjek. Csináltattam magamnak egy új ruhát, még arra is emlékszem, hogy a Nemzeti Ruhaház nevű cégnél a Rákóczi úton. Vettem cipőt, fehérneműt, nyakkendőt és úgy ültem az Abbáziában, mint egy ... urat nem mondok, hanem, mint egy gondtalan bohém. Az ablak a padlóig ért és látható volt az utcáról, hogy nadrágomat, a kitérdesedéstől védve, gondosan felhúztam, de úgy, mintha mutogatni akarnám a lábszáramat, a pirosnyilas zoknit és új sárga cipőmet. Egy sérültlábú katonatiszt sántikált el az ablak előtt, két botra támaszkodva. Amikor meglátott engem, mint rikító és felháborító jelenséget, megállt, nézett rám s az egyik botjával hadonászva elkezdett káromkodni." A Kiskunhalom-ban és főleg A falu álaraí-ban az volt egyik bizonyítanivaló tétele, hogy a falu nem a romlatlan őserő kiapadhatatlan forrása (ahogy a „kurzus" demagógjai szerették volna elhitetni). Megvan a parasztokban minden nyomorúság és lelki nyavalya, akár a városiakban, csak ők nem járnak vele analízisbe, mert se idejük, se pénzük nincs rá. Kávéház-szociográfiái viszont olyasféle tanulsággal szolgálnak, hogy minden kávéház egy-egy falu, s a törzsvendégek lepipálják a legpletykásabb falusi hírharangot mohó indiszkréciójukkal. Vagyis Nagy Lajos megpedzette már az etnológusoknak azt a legújabb felismerését, hogy minden embercsoportnak van érdemleges, feltárni való folklórja, szokásrendszere, nemcsak azoknak a törzseknek, amelyek ma is történelem előtti formák közt élnek. Az egzotikus és paraszti folklór gyűjtőit az az aggodalom sarkallj a kétszáz év óta, hogy itt az utolsó óra, kipusztulnak az ősi hagyományok. Ki hitte volna, hogy a magyar falu halálraítélt folklórja túléli a pesti kávéházakét? Mert népdal, népviselet akad még az országban együtt-másutt, de kávéház az nincs a kétszázból egyetlenegy sem. Kiskunhalomra (Apostagra) ma is ráismerhet Nagy Lajos regényének olvasója. De ki ismerne rá ma Pesten — mondjuk — a Bucsinszki kávéházra? Amit Nagy Lajos Budapestről írt, az mind hiteles történetírássá érett. A Budapest Nagykávéház csakúgy, mint a Pincenapló. Abban a reményben, hogy Budapest utolsó kávéháza, az egykori New York feltámad még egyszer, idézzük fel Nagy Lajos leghihetetlenebb itteni élményét: „Tagadhatatlan, hogy az itt látható emberiség tarka volt és nem érdektelen. Gyakran elnézelődhettem a látványon én is, a nap különböző szakaszaiban, de a legérdekesebb vendég, akit láttam, egy fóka volt... Autótaxin jött a bejáratig a fóka, onnan maga mászott le, fölcihelődött — székek segítségével — az egyik asztalra és ott sütkérezett." 22