Budapest, 1971. (9. évfolyam)
9. szám szeptember - Veszprémi Miklós: Urbánus öregség?
csalóka illúziókat. Valószínűleg azért, mert a Budafokon fölépült első ház csakugyan igazolta a reményeket. Javarészt teljesen magányos lakói jól érzik magukat a hetenkint egyszer központilag takarított garzonlakásokban, ahol még az ebédjükről is gondoskodnak. Csakhogy Los Angeles-i, New York-i, koppenhágai tapasztalatok arra intenek, hogy az idős emberek tömeges elkülönítettsége nem vezet jóra. Az „öregek városnegyede" tulajdonképpen sajátos száműzetést jelent. Sem a nagyobb kényelem, sem a fokozottabb gondoskodás nem képes feledtetni a társadalomból való kirekesztettséget. Legföljebb azoknál, akiknél a tökéletes elmagányosodás miatt ez már ott is bekövetkezett, ahol életüket leélték, s a magányt a magatehetetlenség, a betegség, az elemi gondoskodás hiánya csak súlyosbította. Az öregek zöme azonban, szerencsére, nem tartozik az utóbbiak közé. Félő, hogy számukra a nyugdíjasok házaiból kialakítandó negyedek egyáltalán nem lennének oly vonzók, amint azt a budafoki példa alapján hiszszük. Másrészt sokuknak nincs is olyan lakásuk, amelyet föl tudnának ajánlani azért, hogy cserébe a nyugdíjasok házába kerüljenek. Az ő sorsukat — a túlnyomó többség, sorsát ! — vajon miként alakítja a metropolis ? Sokféleképpen lehet válaszolni. Ki lehet indulni például a nagyvárosi életmód fenyegető mivoltából. S le lehet vonni a menekülésre késztető következtetést: akik megöregedtek, húzódjanak a csöndesebb, egészségesebb külső negyedekbe. A külvárosok közül különben is mind többre illik a kertváros kifejezés. Vagy menjenek vidékre. Elismerem, az effajta válasz mellékzöngéje kissé avitt. A nagyapák vágyálmát juttatja az ember eszébe a kicsiny, kertes házban eltöltendő békés, boldog öregségről. Az elmúlt két évtized során elnéző mosolyt váltott ki, ha valaki effélét emlegetett. Az olcsó összkomfortos belvárosi lakásokkal nemigen állták az összehasonlítást a kertes házak, amelyekre csak költeni lehetett. Alapos a gyanúm, hogy az új lakbérrendelet öt-tíz éven belül sokkal vonzóbbá teszi az öregek előtt a nagyapák megmosolygott vágyálmát. Nem utolsósorban az anyagiak miatt: a belterületi lakások nemhogy olcsóbbodnának, sokkal inkább drágábbak lesznek, főleg a nyugdíjasok számára. Másrészt előbbutóbb lassan a külvárosban is kialakulnak az „összkomfortos" életmód feltételei. Ennek a gondolatmenetnek azonban ellene szól a közismert tény: az emberek idősebb fejjel nem szívesen szakadnak ki megszokott környezetükből. Ugyanott akarják kései éveiket leélni, ahol az előzőeket eltöltötték. Ragaszkodásuk— jó néhány dolog indokolja — nem alaptalan. Az úgynevezett mikro-környezethez fűződő szálakat csak végszükség esetén szabad elszakítani, különben az idős ember könnyen gyökértelenné válik. Induljunk inkább ki abból, hogy a 60—70 évesek zöme nem vándorol el sehová. Tízhúsz-harminc év múltán is a régi helyén néz szembe a fenyegetéssel: a megöregedéssel, s a metropolis árnyékaival. A kettő nem független egymástól. Az öregség tudniillik korántsem csak az életkor terméke. A társadalomé, a szűkebb-tágabb közösségé is. Sőt, a — környezeté is! A tudósok akár milligrammnyi pontossággal ki tudják számítani, hogy aki élete legutóbbi évtizedeit Detroitban, Londonban vagy Párizsban élte le, annak a csontjaiba mennyi ólom, kadmium, s más nehézfém rakódott le. Az adatok alapján még biológiai életkorára — tehát nem éveinek számára, hanem elöregedettségének mértékére! — is következtetni lehet. Meggyőződésem, hogy az ember egy város levegőjéből mást is szív magába. Nemcsak testi, hanem szellemi csontvázában szintén kimutathatók bizonyos leülepedettségek. Életmódjának, szokásainak, észjárásának öreges megcsontosodottságait — legalábbis részben — a szűkebb környezet hajszálerei táplálják. Kissé eltúlozva: minden város — Budapest is — többé-kevésbé a maga képére formálja az öregeket! Sőt, még azt az állítást is megkockáztatom, hogy az elöregedés gyorsasága sem választható el kinek-kinek a városától. Nemcsak arra gondolok, amire a tudomány utal: a szervezet biológiai életkora a sejtek mind nagyobb nehézfém tartalmával arányosan növekszik. Ez ti. csak a régi igazság tudományos újrafogalmazása: egészségtelenebb környezetben hamarabb elhasználódik az ember. Azt hiszem, legalább ennyire fontos az is, hogy egy város légköre — szellemi-fizikai értelemben egyaránt! — a megöregedés mellett vagy a megöregedés ellen munkál-e. Mert az javarészt alkattól függő, hogy az embernek meddig marad dús a haja, ép a foga, sima a bőre. De hogy mennyi ideig őrzi meg frisseségét, mennyi ideig marad testileg-szellemileg aktív, az már sokkal kevésbé öröklöttségeinek dolga. Éppúgy, mint az, hogy — miféle öreggé válik? * Lukács György nyolcvan is elmúlt, amikor még javában dolgozott élete egyik főművének számító Esztétikáján. A nyolcvan éves Kodály Zoltánnal nap mind nap lehetett találkozni a Lukács uszodában, munkássága pedig a zeneszerzésen kívül oktatási rendszerének szinte világméretű terjesztését is felölelte. A példák, mi tagadás, nem általánosak. Az a jellemző, hogy— néhány értelmiségi foglalkozást leszámítva — az átlagember hatvan fölött tétlenségre kárhoztatott nyugdíjas. De nem nehéz megjósolni: a következő évek során alapvető változások következnek be. A dolgozó nyugdíjas minden bizonnyal köznapi fogalommá lesz! 1985-ig ugyanis mintegy 140-180 ezerrel emelkedik a nyugdíjkorhatáron túl foglalkoztatottak száma. Elsősorban a fővárosban, ahol a munkaerőtartalék úgyszólván teljesen kimerült. Csak a születésszám csökkenés miatt évről évre mind kevésbé népes munkába lépő felnövekvő korosztályokra — és a nyugdíjasokra lehet számítani. A kényszerhelyzet alighanem végleg száműzi a „fölösleges" és „haszontalan" öregekkel kapcsolatos nézeteket. Az aktív öregség — társadalmi szükségletté válik! Naivitás volna azt hinni, hogy a fönti folyamat feszültségmentesen zajlik majd le. Élég, ha arra gondolunk: a munkahelyeken sokszor még az apák és fiúk nemzedéke között is vannak vülongások. Márpedig afelé tartunk, hogy a holnapi nagyszülőknek — unokáik korosztályával kell együtt dolgozniuk! Természetes, hogy a jelenlegi — két munkaképes nemzedékre alapozott — társadalmi munkamegosztás nem fog zökkenőmentesen átalakulni. Márpedig magától értetődő, hogy három nemzedék esetén másféle fölosztás szükséges. Bonyolítja a helyzetet, hogy a holnapi 60—70 éveseket nem lehet fantáziátlan — pontosabban: „öreges" — tevékenységre kárhoztatni. Egyrészt azért, mert a jövőben — a technikai fejlődés jóvoltából — erre egyre kevésbé lesz szükség. Másrészt azért sem, mert ha a munka jellege — akárcsak a kíméletesség ürügyén is — valamiféle „másodrangú állampolgárságot" jelez, akkor kialakul a társadalom legnagyobb számú elégedetlen és megkeseredett rétege. Ebben az esetben visszájára fordul a tudományos haladás minden eredménye: a szóban forgó korosztályok tudniillik szellemüegfizikaüag egyre kevésbé „csökkent értékűek". Sőt, az élet jó néhány területén ugyanannyira — netán: többre is! — képesek, mint a fiatalabbak. Tagadhatatlan, hogy van ebben némi fenyegetés is. Meghökkentőnek tetszik, hogy a holnap társadalmának nemcsak a fiatalok, hanem az öregek kihasználatlan energiáitól is tartania kell. Hogy mennyire, az mindenekelőtt tőlünk függ: okos-ésszerű előrelátással megvetjük-e a magunk tevékeny öregségének az alapját ?... SZULY GYULA Évadzárás előtt Itt nem bontakozhatott ki dráma, még mielőtt tengerbe érne a folyó, visszafordul magába. Dunaparti pad hiv víz alá, hullámok alól ötlik fel liget és amelyik park még száraz, vasban áll. De háború nem lesz. A Margitszigeten viziállat, vízinövény, egy napra lezárják a Szigetet, hogy ott ne mulasson ma más, csak boldog emberek és nagyszerű emberek. A víz sarkak után leselkedik, letiportak a táncolók minden settenkedő vadvizet és talajvizet. Üzlethelyiség ál-menyezetén drámai hős lapul, udvaron, elfelejtett szobrok között kilakoltatott harang. Egy hanghullám, végül, fülbe jut, a súgók valamennyien berekedtek s még nem adtak színpadra szöveget, tömegek még jegyért tolonganak, holnap záporpróba, a kassza zár. 17