Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: Búcsú a középkor Budájától

Mozaik a főváros múltjából Magyarország legelső, nyolc-kilencszáz éves harangja A Komárom megyei Uny község nevezetessége mostanáig az volt, hogy az 1830-as években — a Pesti Hírlapban megjelent cikkei munkadíjából — itt vásárolt magának egy kicsiny házat s egy nemesi telket Kossuth Lajos. (A megyéhez írt levelében Kossuth bejelentette, hogy nem kíván nemesi előjogaival élni s vállalja a közterhek viselését). E község most újabb — igen jelentős — történeti emlékkel gyarapodott. Határában a közelmúltban, mélyszántás közben felszínre került egy majdnem ép bronzharang. A harangon, amelyet az esztergomi múzeumba szállítottak — feliratot, évszámot nem találtak. Most dr. Patay Pál, a Nemzeti Múzeum tudósa — svájci konzultáns bevonásával — megállapította, hogy ennek a ma is érces hangú harangnak készítési kora a XII. századra tehető. így tehát az unyi lelet Magyarország legrégebbi megmaradt harangját hozta napvilágra. Feltehető, hogy Magyarországon öntötték. Magukat az európai harangokat az i. sz. utáni IV. században Itáliában, Nola városában alkalmazták először. Használatukat — a hívők egybehívására Sabinianus pápa 604-ben rendelte el. A világ legnagyobb harangját az öt és fél méter magas ,,Zar Kolokol"-t (201 916 kg súlyban) a moszkvai Kreml számára 1653-ban öntötték. A „Cár harangját" követő legnagyobb harang ugyancsak orosz földön van; a „Bolsoj" (Nagy) 1819-ben készült; ez azonban „csak" 80 000 kg. A budapesti Bazilika nagyharangját, amelyet 1892-ben Walser Ferenc öntött, a kisebbek közé számítják: csupán 7735 kg. Nagy budapest harangjai közül a törökkor egy híján mindet megsemmisítette; egyetlen gótikus harangunk ma a margitszigeti kápolna tornyában van. A nyolcszázéves unyi haranghoz képest legrégebbi eddig ismert meglevő harangunk— a Bereg megyei Barabás községben — fiatal; alig hatszáz éves. Mind az unyi ősi harang, mind a barabási ma is megszólaltatható. Az unyi harang szavát a rádió magnetofonra is vette. (zl.) „Egy füst alatt" E régi szólás-mondás eredetét régi írások Török-Buda egyik eseményéhez kapcsolják. A nagyhatalmú szultán 1634-ben kegyesen megengedte, hogy a mozlimhitűek is „tütünt", rácul ,,duhánt", elmagyarosodott nevén dohányt „igyanak". Eleddig tilalmas volt ez a mulatság és kegyetlen büntetés is járt érte s ezért nagy volt az öröm Buda várában. Dolgozott a sok tajtékmetsző és vígan füstölt a város. De egyszerre lecsapott a ménkű! A Főmufti ráparancsolt híveire, hogy bár szabad a csibukozás, de csütörtök estétől, péntek estéig senki ne merje tenni, illetve tüzet ne merjen éleszteni, hogy csibukját meggyújtsa. Másnap a budai rabbi adott ki hasonló parancsot: péntek estétől szombat esti csillagfeljöttéig becsületes zsidó ne merjen pipára gyújtani. Volt erre nagy elkeseredés! Lám a magyarok — bár nagypipájú, de kevés dohányú nemzet — vígan pöfékelnek e két napon is és nekik mozlimoknak s a zsidóknak tilos a tűzgyújtás, tehát a csibuk is. Ekkor történt, hogy egy fortélyos, Istambult is megjárt magyar kávésnak : Damásdi Kávéfőző Sebők gazdának kitűnő ötlete támadt. Visszaemlékezett az ott látott nargilére, a vízipipára, be is szerzett tizenkét darabot belőle és beállította tabáni, nagy kávéskocsmájába. Ennek a vízipipának az a jelessége, hogy parázstartójába, bükkfaparázsra rakják a rózsavízbe áztatott, finom dohányt, amelynek füstjét hosszú bőrtömlőkön szívják, rózsavizén át a tömlő felső végén levő szépen faragott borostyán szipókán. Minden nargilén hat bőrtömlő volt s így hetvenkét vendég számára volt készen a kávéhoz felszolgált füstszerszám. S hogy a vallásos parancsnak is elég legyen téve, Sebők gazda szerecseny inasa tömögette sűrűn a timbéket — a parázstartót — és még gyakrabban gyújtogatta, mert sem mozlim, sem zsidó keze azt nem érinthette. így nyugodtan pöfékelhettek, kávé iszogatás közben, a szőnyegen ülcsörögve a különféle hitű vendég uraságok. Békességben, felekezeti kocódás nélkül oldódott meg a nemzetek szövetségének nehéz kérdése is. Igen ám, a mozlim és zsidó kávésok e szemérmetlen versengésen feldühödtek és hevesen tiltakoztak a kávéscéhben. A bölcs főcéhmester, Hasszán Ali el Káhvédsi erre megsimogatta szakállát és csak a tűzgyújtás tilalmára hivatkozva, elzavarta őket. A más hitű kávésok azonban nem nyugodtak, hiszen túl nagy haszna volt Sebők gazdának a minden heti két nap alatt. S ki a Főmuftihoz, ki a Rabbihoz ment panaszra. A nehéz kérdést megoldani, a két tudós pap összeült. Meghívták a tanácskozásba a gyaur papokat is: a pápisták plébánosát, a kálomista tiszteletest és a luteránus prédikátort. A főmufti jóféle kávélevessel és finom dohánnyal megtöltött csibukkal kínálta őket. És így ők is egy füst alatt tanácskoztak. Furcsa zsinat, de mégis csak zsinat volt, ahol megállapították, hogy Istennek tetsző, emberséges módon ül össze az öt felekezet egy füst alatt az ünnepükön, mert hiszen egy Isten hivője mind. A tűzgyújtás tilalmán sem esik sérelem s ami a kávéfőzést illeti, tudva vagyon, hogy a körösztönyek semminemű zsíros holmit nem kevernek kávéfőző fazekokba. így nyugodtan ihatják a fekete levet pöfékelés közben a mozlim és mózeshitűek is, ahogy az egy füst alatt tanácskozó papi emberek is cselekedének. A háromszáz éves históriát eképpen írá meg Budai Hárombék Effendi (Bevilaqua Borsodi Béla) néhai barátunk negyven évvel ezelőtt a Budai Naplóban. Óbudai serfőzőmesterek A török világ után Óbudán a kihalófélben levő ősi, magyar lakosok helyére a Zichyek, mint földesurak nyugati oszágokból, főképpen német bevándorlókat telepítettek. Bajorországból kitűnő, céhbeli serfőzők kerülnek hozzánk, akiknek első megállójuk Óbuda, ahol a magyar viszonyokkal ismerkednek, ,,megmelegednek". Az óbudai anyakönyvek megőrizték Eyerie Mátyás és Mennegatti Zuanbattista híres serfőzőmesterek nevét ebből az időből. Az uradalmi serfözőház a fél házsorával megmaradt Serfőző utca Duna-parti részén volt, ahol olyan finom sert főztek, hogy azt Gvadányi falusi nótáriusában is megénekelte. A ser főzőház 1786-ban leégett s azt Mayer Ferenc Reginaidus neves serfőzőmester, a céh almestere és az óbudai hegyközség bírája, mint bérlő újjáépíti. Érdekes, hogy ezt az ősi, bajor németet a magyar föld, az itteni munka, s talán a jó magyar bor is milyen gyorsan formálta tökéletes magyarrá. Fia Mayer Xavér • ferenc már Budára, majd Pestre költözik, ott is folytatja a serfőzőmesterséget, vagyont szerez, nagy társadalmi életet él, magyar nemességet kap és a nagyrévi nemes Mayerffy család megalapítója lesz. Több tekintetes vármegye táblabírája, pesti főlövészmester, budai kávésuraság, a magyar gyáripar úttörője, Széchenyi István környezetének belső tagja, az első vincellériskola megalapítója, a Reformkor jelentős alakja, híres úrlovas, a „lófuttatás" egyik megteremtője. A magyar címer az élen Zsigmond magyar király idejében a magyarság és Buda, mint királyi székhely fényben állt egész Európa előtt. Zsigmond jól beszélt magyarul, mint nyugat-római császár sokat utazott külföldön, de mindig azt vallotta, hogy otthon igazán csak Budán van. Bár sokszor kifogásolták könnyelmű magatartását, diplomáciai tehetsége miatt Európa fejedelmei nagyon tisztelték. Ehhez az alapot is magyar királysága adta. Külföldi útjain a kísérete magyar és a mi címerünk járt előtte. Tisztelték ekkor a címerünket, s még Worms városa is, amikor egy gyönyörű ezüstkelyhet ajándékozott a királynak, a magyar címert vésette a legszembetűnőbb helyre. Zsigmond is magyar királyságát becsülte a legtöbbre. Egy ízben Budára rendelte az engedetlenkedő német fejedelmeket és megfenyegette őket, hogy a német-római császárságról lemond s csak a magyar királyságot tartja meg. R. R. S. 42