Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Beszélgetés dr. Bartha Ferenccel

A III. kerületi Szakorvosi Rendelőintézet egyik várócsarnoka (MTI Fotó — Pálfai Gábor felvétele) zások megvalósítását. A 3600 új bölcsődei férőhely létesítésével 100 bölcsődés korú gyermekre a jelenlegi 19,8 férőhellyel szemben a tervidőszak végén 24 hely jut. A szakosított gyermekegészségügyi ellátás fejlesztése mellett különös gondot kívánunk fordítani a serdülőkornak, a 14—18 évesek gondozására; ennek az új egészségügyi szervezetnek az elvi kidolgozása megtörtént, s most hozzálátunk a gyakorlati megvalósításhoz. Javulást várunk a szociális gondozásban, az öregek ellátásában, elsősorban a XVII. és a XXII. kerületben létesülő új otthonok révén; mintegy 1000 lakással bővítjük a nyugdíjasok háza hálózatot, kiépül a kerületi gondozónői szervezet, a szociális foglalkoztatók és az öregek napközi otthonainak hálózata. A területi gondozás színvonalának emeléséhez szintén nagymértékben hozzájárulnak a kerületi tanácsok, üzemek, társadalmi szervezetek, valamint a Szociális Boltok bevételei. Ugyanakkor a népesség elöregedése, az 1970. évi kormányrendelet — ami a nyugdíjasok és hozzátartozóik részére határozatlan időre biztosítja a térítésmentes kórházi ápolást — világossá teszi, hogy az igények oly nagymértékben növekednek, amelyekkel épp hogy lépést tudunk tartani. Rosszul áll a műszerellátás helyzete: a felemelt előirányzatokkal sem éri el az előző ötéves terv szintjét. Tehát minden maradék vagy tartalék összeget erre leszünk kénytelenek fordítani. — Még egy kérdés terv-ügyben: mennyi időt igényel egy ilyen nagy horderejű munka elvégzése a főosztály dolgozóitól? — Ezt, csak úgy nagyjából, jó félesztendőre becsülöm. Dehát nagyon nehéz így számolni. Gondoljon arra, hogy a Délpesti kórház tervezésével milyen régóta foglalkozunk, és foglalkoztatunk vele számos szakembert. Vagy: még folyamatban van az I. —II. —XII. kerület részére építendő, mintegy 80 orvosi munkahelyes nagy, komplex rendelő tervezése. Miközben egy sor elvi-szervezési feladatunk van, ami ugyancsak nem tűr halasztást. — Említene ezekből néhányat? — Beszéljünk az épp napirenden levőről. Az új tanácstörvénynek van egy olyan állásfoglalása, miszerint: intézmény nem irányíthat intézményt. Nálunk viszont meglehetősen tarka az irányítás struktúrája. Az orvosi „hierarchiát" illetően: a járóbetegellátásban dolgozók szakfelügyeletét a kórházi főorvosok látják el. Ugyancsak a kórházak gondoskodnak az orvosok szakmai továbbképzéséről. A gyógyító-megelőző munka eredményességét csak a járóbetegellátó intézmények és a kórházak közötti szoros együttműködés biztosíthatja. Ezek az elvi, szervezési kérdések nagyon jelentősek; megoldásuk minden külön beruházás nélkül is sokat javíthat a betegellátás színvonalán. Tisztáznunk kell, mely intézmények tartoznak egyértelműen a főváros és melyek a kerületek irányítása alá. Az intézmények gazdasági önállóságának növelése érdekében a felújítási hitelekkel nekik maguknak kell rendelkezniük, a főváros viszont kézben tartja az egészségügyi hálózat egészének fejlesztését. Ki kell tehát dolgoznunk az egységes egészségügyi szakfelügyelet rendszerét; természetesen, ebben a kórházak kiemelt szerepe megmarad — az intézmények önállóságának, intézkedési jogának csorbítása nélkül. A területi vezetőkórházak rendszere elsősorban arra hivatott, hogy a rendelőintézetek, a gondozóintézetek, a gyermek és felnőtt körzeti orvosi hálózat egymástól meglehetősen elszigetelt tevékenységét koordinálja, a gyógyítómegelőző ellátás egységes színvonalát biztosítsa. A fővárosi szakfelügyeletet a vezetőkórházak főorvosainak kell ellátniok; egyébként ez a főorvosi testület egyúttal a főosztály szakmai bázisa. A kerületi kórházak főorvosai is gyakorolnak szakfelügyeletet, az ellátási körükbe tartozó járóbeteg-intézmények felett. Bonyolódik a helyzet azokkal az intézményekkel, amelyekhez több kerület egészségügyi ellátása tartozik. Az a javaslatunk, miszerint a kerületközi intézmények fővárosi irányítás alá kerüljenek, találkozott a kerületi tanácsok egyetértésével. Az új tanácstörvény értelmében ugyanis a kerületeknek kell gondoskodniok saját intézményeikről — de ehhez a jelenlegi struktúra mellett sem szakmaiirányító, sem anyagi kapacitásuk nem elegendő. Ugyanígy célszerű, hogy a csak osztály-nagyságú kórházak, amelyek jelenleg a kerületi tanácsokhoz tartoznak, a legközelebbi kórház irányítása alá kerüljenek (Ebből a válaszból is kiderül: nem volt túlzás „szűkszavúsággal" illetni az egészségügyi hálózat-elnevezést. . .) — Milyen probléma foglalkoztatja elsősorban, hivatali kötelezettségei mellett, a főváros vezető orvosát? — Űgy gondolja, nem volt elég a gondok sorolásából? Ám legyen. Régóta mondogatom, hogy szomorúnak, de még inkább tűrhetetlennek tartom az orvosi körökben eluralkodott etikai állapotokat. — A betegektől kért, sőt, provokált honoráriumokra gondolok. Nem állítom, hogy a kialakult helyzetért egyedül az orvosok felelősek. A felemás rendelkezések is hozzájárultak ahhoz, hogy idáig fajultak a dolgok. Meg az eddigi alacsony fizetések, amikhez eleve hozzákalkulálták a különjövedelmet. S ha egy fiatal orvos nősülni akart, családot alapítani, és lakást kért, a válasz többnyire elutasító volt: hiszen orvos, van pénze, vegyen magának! Pénze nem volt, hát próbált hozzájutni. S bekerülve kórházi gyakorlatra, ott megtanulta kollégáitól: a borítékot zsebre kell vágni. — Nem ítélkezik túl szigorúan? Én a „civilek", a betegek oldaláról nézve a dolgot, úgy látom, hogy az ember szívesen fejezi ki valami kézzelfogható módon is a háláját annak, aki őt vagy a gyerekét, a hozzátartozóját meggyógyítja. Inkább úgy módosítanám a kifogását: nézze meg az orvos, kitől fogad el pénzt. S ha valaki csak illendőségből, de erejét nyilvánvalóan meghaladóan pénzt ajánl fel neki, azt határozottan utasítsa vissza. — Ez így nem jelenthet megoldást. Mert a szokásjog értelmében a vékonypénzű beteg is honorálásra kényszerül; egyébként úgy érzi — még ha a valóságban nincs is úgy —, hogy nem kapja ugyanazat az ellátást azt a figyelmet, gondoskodást, amit a „pénzes" beteg megkap. Ezért mondom: egyértelmű rendelkezésre lenne szükség. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ez már nemcsak etikai probléma. Ez az oka annak is, hogy valamennyi olyan szakterületen, ahol orvos és beteg között nincs meg a közvetlen kapcsolat, egyre ijesztőbb méreteket ölt a szakemberhiány. Ezekben a szakmákban az új generáció már nem lát „fantáziát". — Mit javasol tehát? — Mint orvos, egyénileg: az orvosi hivatástudatra való következetes nevelést. Már az egyetemen, azután az idősebb kollégák személyes példamutatásával, a kórházi gyakorlat alatt. Én a munkanapot minden reggel a Kardiológiai Intézetben kezdem — mert én is, és valamennyi itteni kollégám a munkanap néhány órájában eredeti szakmánkban, gyakorló orvosként dolgozunk —, tehát vannak személyes tapasztalataink nekünk is arról, hogy lehet etikusan folytatni az orvosi gyakorlatot. Higyje el, az orvos magatartásának egykettőre híre megy a betegek között! A fegyelmi büntetésekre továbbra is szükség van, de ez nem elegendő: az orvosoknak maguknak kell elsősorban elhatárolniok magukat az etikátlan elemektől. Az emberek jó része félreérti az anyagi érdekeltség hangsúlyozását, s lassan oda jutunk, hogy megfeledkeznek róla: a fizetést ki-ki munkaköre lelkiismeretes ellátásáért kapja. Azért tehát nem jár külön-pénz. A főorvost az egyáltalán nem nyugtatja meg, hogy az élet még számtalan területén ugyanígy elterjedt a borravaló-rendszer. Szerinte a rendcsinálás, pontosan fogalmazva: a szocialista erkölcs érvényesítése nem tűr halasztást. Kivált nem az orvosok között, akikre az élet legfontosabbikát: az emberek egészségének megőrzését bízzák. Ezzel is búcsúzott: ha e tekintetben sikerül gyökeres változást elérni, az némileg kárpótolná azokért az erőfeszítésekért is, amelyek, úgy érzi, megközelítően sincsenek arányban az elért, felmutatható eredménnyel. — K. — 11 irányítási gondjai