Budapest, 1971. (9. évfolyam)

8. szám augusztus - Zolnay László: Buda felszabadítása

Mozaik a főváros múltjából A régi Halászváros A budai Alsó Vásártértől, a hajdan Cserép, majd Fazekas és 1903-tól Szilágyi Dezső tértől délre, a mai Lánchíd táján volt „Duna kikötő"-ig húzódott a múltban a nevezetes halász közösség települése: a Halászváros (die Fischerstadt). Ez a név 1860-ig volt használatos. A mai Halász utca a Fő utcán túl levő terecskével együtt a középkorban Királyi Halásztanya volt, aminek népe nem Buda városához, hanem a fent levő királyi vár udvarbírája alá tartozott. Büszkék is voltak kiváltságos helyzetükre; még az óbudai préposttal és a mészároscéhhel is kétszáz évig pereskedtek (1519-ig), míg végül királyi oklevelek biztosították a halászat és a kikötői cölöpverés jogát. A halászok a várvédelemben is jeleskedtek: rájuk volt bízva a Nagyboldogasszony (Mátyás) templomtól keletre eső bástya védelme, amit hősiesen védtek. Azóta is a Halászbástya nevet viseli, Schulek Frigyes remekmívű alkotásában is. A Halászvárosban nemcsak halászok, hanem a külön céhet alkotó halárusok, a füstölt, sózott halakat árusító heringesek és még mészárosok is laktak. Az utóbbiaknak a Budai Jogkönyv külön engedélyt adott a Duna távolabbi részén fogott nagy halak: tokok, vizák, harcsák, pontyok tőkén való kimérésére. Ezért volt a Jégverem utca Duna-parti részén nemcsak a halászcéh haltartó bárkasora, hanem a mészáros céhé is, ahonnan a Duna fölé épített vágóhídról és jégcsúsztatóról könnyűszerrel tudták a hegybe menő jégvermekbe a Duna vastag jégtábláit elvermelni. De idekerültek nemcsak a nagy halak, hanem a mészáros céh akkori levelei szerint a medve, szarvas, vaddisznó, vadkecske, őz, dámvad is, tartósításra. A halászcéh közepes nagyságú halakat árulhatott, egy darabban, fontszámra, felvágatlanul. A királyi jobbágyok apró halakat is árulhattak, de csak kosár- és kocsiderékszámra. A halárusok pedig csak tavi halakkal kereskedhettek. A mai Halász utca és a vele szemben levő tér volt a Halvásártér, ahol állandóan lehetett halat kapni, ami fogyott is hallatlanul. Akkoriban a halászat volt az egyik legjövedelmezőbb mesterség. Emlékét a már említett Halász utca, Ponty utca és a Jégverem utca őrzi. A nagymúltú Halászváros kor- és várostörténete megérdemelné, hogy történelmi hangulatú terecskéjén az ősi halászmesterség helyi emlékét megfelelő szobor hirdesse. Királyok fürdője A mai Rácfürdő szépséges fürdőpalota volt már Zsigmond király korában, oly nagy medencével, hogy úszni lehetett benne. A pompakedvelő és kényelemszerető Hunyadi Mátyás még díszesebben szerelte fel, mert szívesen időzött ebben a fürdőben. „A fürdő a Dunától húsz lépésnyire volt s innen nyugatra a királynak és másoknak kellemes kertjei voltak és ezektől húsz lépésnyire kezdődnek a bájos látványt nyújtó szőlőhegyek" — írja Boníini, a nagy király történetírója. Itt van tehát nagyértékű balneológiai kincsünk, amit mi magunk is alig ismerünk: a Rácfürdő nagy medencéje és a 27 méteres sziklaakna, amely ötszáz év dicsőségének és még több viszontagságának beszédes bizonyítéka. Erről azonban nincs egy kis emléktábla sem! A török időkben nem romlott a fürdő szépsége, sem a forgalma, csak a neve változott: Tabakhane Illidzsi, illetve Kücsükre, vagyis Kicsire. Az ittjárt utazók írják: kénes, savanykás vize nyolc márványmedencét telitett meg, ahol mindenki ingyen fürödhetett, ha köténykét és törülközőt hozott magával. E fürdőnek vizét az aranyművesek palackokban hordják el dísztárgyaik fényesítésére, de főképpen a tímárok használták vegyi hatása miatt bőrfeldolgozásra". Browne angol utazó ezért írja: „a fürdő ott állott szemben a térrel, ahol a bőrt feldolgozzák." Evlia Cselebi, a kitűnő török tudósító 1662-ben jelenti: „az ujjamon ezüstgyűrű volt, amely az itteni fürdés után aranyszínűvé vált és egy egész évig megtartotta ezt a színét". R. R. S. A Borsszemjankó alagutászai A 70-es években történt. A Várhegy alatti alagút mennyezete egyik napról a másikra átázott, mert rosszul burkolták. A víz nagy cseppekben hullott az arra járók fejére és ruháira. Nagy lett a felháborodás. De hiába. A hatóság az ügyről nem akart tudomást venni. A víz pedig egyre erősebben folyt. A hatóság és a nagyközönség hosszú ideig küzdöttek egymással, azonban megegyezésre jutni nem tudtak. Végül az egészet rendbehozta a Borsszemjankó című vicclap, a következő cikkével: „A budai alagút veszedelme." Szakértői jelentés. írták: a Borsszemjankó alagutászai. Az alagútba beszivárgó vizet illetőleg abban a nézetben vagyunk, hogy ott nyilván cseppkő akar képződni, minthogy a kő mindenütt csepeg; e ritka tüneménynek tehát kár volna elejét venni. A viz onnan jő, hogy az illető hely fölött a rendőrfőparancsnoksági palota áll, melynek rossz a vízvezetéke. Ha meggondoljuk, hogy a londoni Themse-Tunnel csak azért Themse-Tunnel, mert víz van fölötte, nem hibáztatjuk a nevezett palota vízvezetékét sem. örülhetünk, hogy így könnyű szerivel jutunk Themse-alagúthoz. Ami a víz ellen alkalmazható szereket illeti, azok a következők: 1. Az egész alagutat ki lehetne bélelni itatós papírral, mely a vizet beszívná, s így az alagút újra kiszáradna. Vagy pedig: 2. A beszivárgás helyére jókora szivacsot lehetne alkalmazni, mely hasonló szolgálatot tenne. Még jobb rendszabály volna azonban: 3. Minden embernek, aki az alagúton keresztül akar menni, a bejáratnál jegyével együtt egy poharat is kézbesíteni, mellyel útnak indulva, a beszívárgási hely alatt meg kel! állnia, s a csurgó alá tartani a poharat, mindaddig, míg újabb vándor nem érkezik, aki a helyet elfoglalván, ő már most tovább mehet, s a túlsó oldal pénztáránál jegyével együtt (ez időben nemcsak híd-, hanem alagútpénz is járta; a szerk.) a poharat is deponálja, melyből előbb a vizet szépen kiitta, így minden költség nélkül ki lehet szállítani a vizet az alagútból és egyszersmind a közönség is ingyen olthatja szomjúságát. Kétséget nem szenved, hogy a nyár hevében a rendszabály az alagútat igen látogatottá fogja tenni, úgy, hogy aligha fog akár egy csepp víz is földet érni. Télen pedig a víz úgyis megfagy és hatalmas oszlopalakú iégcsapot fog képezni a beszívárgási hely alatt, mely oszlop az alagút szilárdságát csak növelheti." E cikk megjelenése után az átjáró mennyezetét gyorsan kijavították . . . Építőmesterek és kőművesek az 1828. évi összeíráson Az 1828. évi országos összeírás alkalmával Pest-Budán az alábbi építészeket írták össze: Dankó Gertrud, Buda, Víziváros, építőmester özvegye; Dankó József, Buda, Víziváros, harminc legénnyel; Dütrich József, Pest, Lipótváros, ötven legénnyel; Ekkermann József, Buda, Országút (már nem dolgozik); Hacker Lambert, Pest, Belváros; Mikess Ferenc, Buda, Víziváros, négy legénnyel; Hild Klára, építőmester özvegye, száz legénnyel. Pest, Lipótváros; Hofrichter József, Pest, Belváros, tíz segéddel; Kaszelik Fidél, Pest, Belváros (nem űzi iparát); Kaszelik Ferenc, Pest, Belváros, harminc legénnyel; Kimnach Lajos, Buda, Országút, negyven legénynyel; Kraschütz András, Buda, Krisztinaváros, nyolc legénnyel; Krővich Antal, Óbuda, négy legénnyel; Landherr András, Pest, Lipótváros, ötven legénnyel; Polák Mihály Pest, Belváros, harminc legénnyel; Prein Ignác, Pest, Lipótváros, harminc legénnyel; Voita Ferenc, Buda, Vár, hét legénnyel; Zitterbart Terézia, építőmester özvegye, ötven legénnyel. Eszerint a reformkori Budán, Pesten, Óbudán tizennyolc építőmester dolgozott; legényeiknek — tehát segédeknek, segédmunkásoknak (sodales),— száma: négyszáznegyvenhárom fő. Aránylag nagas szám ez, hiszen ez a Pest-Buda még az 1839-es nagy árvíz előtti „iker-főváros". Az építészek közül nem egynek a nevét — Pol Iák Mihályét, a Hild s a Zitterbart nevet — művészettörténetünk is megőrizte. A budavári tűzvész 1723-ban 1966-ban a „Budapest" hasábjain megjelent ugyan egy kitűnő cikk dr. Seenger Ervin tollából az 1723-as budai tűzvészről, mégsem látszik érdektelennek a „Wiennerisches Diarium"-ban a katasztrófáról írott tudósítás közzététele: „Budáról az a szomorú hír érkezett, hogy húsvét vasárnapján erős szél mellett tűz ütött ki, amely csaknem az egész felsővárost elpusztította. Ó szomorú húsvét, ó ijesztő húsvét. Máskor az egész kereszténységet megörvendezteti, most a legnagyobb szomorúságba döntötte a várost. Du. 1/2 5-kor, mikor a Kálvária hegyremenet a körmenet visszatért a Bécsi kapuhoz, annak közelében Kuhn úr házától a harmadik házban, még nem tudni mi módon, tűz keletkezett, amely az erős szél következtében gyorsan terjedt, átcsapott a várra és 2 —3 negyedóra alatt majd itt, majd ott lángolt fel. Eloltani nem lehetett és rövid idő alatt szinte az egész vár lángokban állt. Elpusztult a sok szép épület, a szertár a kastélyban, templomok és kolostorok, a jezsuiták épületei ... a városház, de az iratokat sikerült megmenteni. 5 órakor volt a legnagyobb kétségbeesés, nem hallatszott más, mint recsegés-ropogás és kiáltozás, mintha az utolsó ítélet következett volna el. Fokozta ezt, hogy a Fehérvári bástyánál levő lőportorony 400 mázsa lőporral a levegőbe repült, a törmelék mindent elborított a környéken, szörnyű detonáció volt és a torony helyén olyan rés támadt, amelyen kényelmesen lehetett ki-be járni. Az egész Vár, Rác- és Víziváros, sőt Pest úgy megrázkódott, hogy a kályhák, ajtók, ablakok és pincék a legtöbb helyen bedőltek. Hogy emberéletben esett-e kár, még nem tudják. A katonai szertár is leégett és itt is elpusztult a felhalmozott felszerelés és felrobbantak a lőszerek, ami által a hegy lábánál a vízivárosban álló katonai élelmezési raktár is veszélyben forgott és a várfal egy darabja beomlott. Elpusztult a lovassági laktanya, a parancsnok háza, a főőrség háza és a Fehérvári kapunál levő őrszoba. Csak a ferencesek, az apácák, a királyi vár és a Szent József-bástyán levő lőporraktár maradt fenn ..." Egy további hír a tűzvész utáni állapotokról: „Buda, jún. 12: Leírhatatlan buzgalommal dolgoznak mindenütt a leégett templomok, házak és a lőszertorony robbanása következtében megsérült erődítések újjáépítésén. Naponta számos hajó érkezik mindenfelől, építőanyaggal megrakva." z. 1. 48