Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Tarjányi Sándor: Az 1920-as restauráció a Városházán

Tarjányi Sándor Az 1920-as restauráció a Városházán 1970-ben volt ötven esztendeje annak, hogy a keresztény kurzus birtokába vette a városházi pozíciókat és a város irányítását. A tanácskormány lemondása után a jobboldali szociáldemokratákból álló szakszervezeti kormány Harrer Ferenc alpolgármestert bízta meg a polgármesteri teendők ellátásával, aki az októberi polgári forradalom vezető rétegéhez tartozott. Megbízásának azonban már nem tehetett eleget, mert addigra a Peidl kormányt a Friedrich-Csilléry csoport elkergette. Ezután a város vezetésében is a régi rend hívei szerezték vissza elvesztett pozícióikat. A polgármesteri teendőket újra a tanácshatalom által elmozdított Bódy Tivadar látta el. Vezetésével kezdte meg a város tanácsa a tanácskormány intézkedéseinek megváltoztatását, a haladó szellemű és forradalmár tisztviselők, tanerők és üzemi alkalmazottak üldözését, a fegyelmi eljárások lefolytatását. A főváros nevében Bódy Tivadar fogadta 1919. november 16-án a Gellért Szálló előtt Horthy fővezért és a nemzeti hadsereget. Üdvözlő beszédében a gyűlölködés, a pártoskodás ellen emelt szót, melyre Horthy a forrradalmakat támogató lakosság tetemrehívásával válaszolt. Az uralomra került ellenforradalmi rendszernek a Bárczy-korszak szabadkőműves szellemű, bár a forradalmaktól magukat élesen elhatároló főtisztviselői csak átmenetileg kellettek. Már 1920. januárjának első napjaiban arról olvashatunk, hogy a keresztény alapra helyezkedett Bódy és a keresztény párt között helyreállt béke nem lesz tartós. („Fővárosi Hírlap", 1920. január 7. 1. o.) Az 1920. januárjában megválasztott ellenforradalmi jellegű Nemzetgyűlés március 29-i ülésén Usetty Ferenc interpellált a fővárosi törvényhatóiugi választások megtartása érdekében. Hangoztatta, hogy „a fővárosban még mindig a szabadkőműves Wirtschaft van uralmon, kik kiszolgálták a diktatúrát". Simonyi-Semadam miniszterelnök kijelentette, hogy most írta alá a kormánybiztos kinevezését a fővároshoz és a törvényjavaslat is az előkészítés stádiumában van. („Nemzetgyűlési Napló", 1920. I. k. 297 — 9. o.) A kormány Sipőcz Jenő fővárosi tisztiügyészt az 1912. évi kivételes törvény alapján kormánybiztossá kinevezte és megbízta a főpolgármesteri teendők ellátásával is. Bódy Tivadar polgármester fogadja Horthy Miklóst a Gellért Szálló előtt (A Kiscelli Múzeum gyűjteményéből. Harsányi József felvétele) A Nemzetgyűlés az 1920. évi VIII. tc-vel a városi tanácsra ruházta a fővárosi törvényhatóság jogkörét, majd törvényt hozott — az 1920. évi IX. tc.-t — a székesfővárosi törvényhatósági bizottság újjáalakításáról. A városházi pozíciók megszerzését a kurzus igen fontosnak tartotta. Élesen reagált minden olyan hangra, mely az ellenforradalmi kórusban zavarólag hatott. Cenzúrázták az egyébként jámbor polgári sajtó megjegyzéseit is. Bárczy István volt polgármester, a Huszár-kormány volt minisztere a Nemzetgyűlésen felolvasta a „Független Budapest" egyik kicenzúrázott cikkét, mely bírálni merészelte a törvényjavaslatot. Dömötör belügyminiszter élesen elítélte Bárczyt, hogy a cikket felolvasta, mely tulajdonképpen a törvényjavaslat hevenyészett és elsietett ' voltát bírálta. Azt mindenesetre mutatta, hogy a polgárság egy része is ellenszenvvel viseltetik a kurzus elképzeléseivel szemben. „Hosszú vajúdás után megszületett a fővárosi törvény revíziójának — melyet a főváros barátai és ellenségei egyaránt régóta sürgettek — törvényjavaslata. Sajnos, nincs benne köszönet, mert annak rendelkezései nem a főváros országos jellegének, nemzeti múltjának, kulturális és gazdasági életének melegen átérzett és jól megértett korszerű érdekeit és igényeit szolgálják, hanem pártpolitikai hatalmi étvágy diktálták". (Nemzetgyűlési Napló, 1920. III. k. 101— 2. o.) A törvényjavaslat nemzetgyűlési vitájában a jobboldal képviselői ócsárolták a régi városvezetést, és hangoztatták, hogy a nemzetgyűlési arányoknak kell érvényesülniök a városvezetésben is, t. i. a keresztény nemzeti irányzatok többségének. Főleg azzal vádolták a városi vezetést és a tisztviselői kart, hogy támogatta a kommunizmust. Legnagyobb dühvel a tanszemélyzetet támadták. A liberális és demokrata ellenzék örömmel üdvözölte a virilizmus eltörlését, mert ez a vagyonos rétegnek szolgáltatta ki a várost; azonkívül a lajstromos, titkos választási módot. Kifogásolták viszont a kerületek lakosságának számától függetlenül megállapított kerületenkénti egyenlő bizottsági helyeket, a belügyminiszternek adott túlságos nagy jogkört, mellyel teljesen befolyása alatt tarthatja a közgyűlést és a tisztviselői kart is. Továbbá ellenezték a főpolgármesteri állást, a főtisztviselőknek adott szavazati jogot és a választásra jogosultságnál az 1914. előtti budapesti illetőség megkövetelését. Hangoztatták, hogy több jót mondhatna a kormány meg a jobboldali képviselők a régi városvezetésről, mely a háború okozta nehéz gazdasági helyzetben is igyekezett helytállni. A törvény 240 választott és 22 hivatali tiszténél fogva jelenlevő személyben állapította meg a törvényhatósági bizottság létszámát. Azon-35