Budapest, 1971. (9. évfolyam)
7. szám július - Rózsa Gyula: Vilt Tibor szobrai Budapesten
Szoborcsoport a Csepeli strandon a legnagyobb, végső nyilvánosság elé, ha nem az életmű csúcsai kerültek is oda, ha gyakran megrendelő és művész kölcsönös kompromiszszuma árán öltöttek végül sem a megrendelőt, sem a művészt nem kielégítő alakzatot — érdekesek, izgalmasak és vannak közöttük remekművek. Mindazonáltal nem érthető az igazi életmű a kisplasztikában megtestesült folyamatosság nélkül. Ez az életmű-háttér azonban nehezen foglalható össze rövid bevezetésben, mert mozgalmas, egymást tagadó és egymást mégis magyarázó törekvések torlódnak egymásra a húszas évek végétől napjainkig. A húsz esztendős Vilt, akkor még alighanem a Képzőművészeti Főiskola növendéke (itt két évet, előtte az Iparművészetin három esztendőt végzett) olyan fából faragott Önarcképpel lepi meg a magyar művészetet 1926-ban, amely máig, Székesfehérvárig és a velencei Biennáléig a Vilt-gyűjtemények egyik legfontosabb darabja. Kopasz, szenvtelen, mozdulat nélküli fáraó-arc, lényegig csiszolt, hideg-okos formák egysége, amely épp hangsúlyozott érzelemnélküliségével vált ki érzelmes férfilírát, s kedélytelen nyugalma miatt sejtet valamiféle védtelenséget. Az egyiptomi művészet hatását letagadhatatlanul bizonyítja; legalább olyan erővel és tehetséggel, mint a hamarosan utána következő művek a „római iskola" jegyeit. Vilt ugyanis (akiről méltatói feljegyzik, hogy az egyiptomi szobrászat után korai korszakaiban a kubizmussal is megismerkedik, s akinek késői művei megerősítik ezt az állítást) Rómában tölti az 1928 és 1931 közötti éveket, ösztöndíjasként. Azon a római magyar akadémián, amelyre ekkor a legtehetségesebb pályakezdő művészeket küldi a kurzus, azzal az ösztöndíjjal, amelynek célja az olasz példa nyomán „keresztény nemzeti művészeket" nevelni. Viltre — mint a legtöbb római ösztöndíjasra — hatnak kezdetben a modernkedőarchaizáló novecento stlluseszméi, s — akár a többi római ösztöndíjas legtehetségesebbjei — néhány év múlva a legszenvedélyesebb formában tagadja meg eszmeileg, formailag mindazt, amit Rómában tanult. Az előbbi állapotot két monumentális kompozíciója őrzi, s ezzel máris elértünk budapesti munkái között az elsőkhöz. A Pasaréten A pasaréti volt ferences rendi templom ennek a katolikusba oltott „nemzeti", modernbe plántált archaizáló, egyszerűséggel leplezett agitatív szellemnek a legmaradandóbb emlékei közé tartozik. Építésze, Rímanóczy Gyula mesterien azonosult az uralkodó ízléssel-szellemmel és kétségkívül a legnívósabbat adta keretei között 1933 —34-ben. Igényesebb formában valósította meg azt a korszerűbb, de nem túl (s nem lényegében) korszerű propagandát, amely félig modern, félig archaizáló eszközeivel egy teljesen anakronisztikus pietizmust tudott „korszerűsíteni". Kubusokból épült, kitűnően tagolt, tömör térhatású, monumentálisan egyszerű tömegű az épület, de a kubusokból úgy épült, mint a lapos tetejű itáliai templomok; tagoltsága, tömörsége a középkoré vagy annak akar látszani. Modern épület módjára nagy falsíkok határolják, de a nagy falsíkokat gótikusra tekintő, régieskedő ablaknyílások nyitják meg. Egységes és impozáns a belső tere, de fedélszék-utánzat, valamint szerkezet nem indokolta mellékhajó-rendszer régieskedik benne. íves-pilléres portikusz nyitja meg a homlokzatát, amely modern, mert nincsenek oszlopfői (és sallangtalan), de nem modern, mert rendszerében klasszicizáló-középkori hangulatokat ébreszt. Ezt a portikuszt kíséri jobbról Szent Antal, balról Szent Ferenc a homlokzaton — Vilt Tibor homlokzati plasztikái. Azért nem írtam, hogy szobrok vagy domborművek, mert ezt nehéz lenne végképp eldönteni. A tenyerét mutató Ferenc a prédikációtól megszelídült farkassal, meg az átszellemült Antal az ugyancsak prédikációt hallgató halakkal úgy válik el a fal síkjától, mintha szobor volna, úgy áll a keskeny, konzolszerű posztamensen, mint a körplasztikák a középkori katedrálisok homlokzatán. De ez a keskeny konzol azért keskeny, mert a két ferencrendi szent végülis alig néhány centi vastag kőlemezben öltött testet, s ez a kőlemez is olyan alig hullámzó, térben olyan kevéssé megmozgatott, hogy domborműnek is nevezhetnénk. S mégis, varázslatos, rafinált perspektíva-játékok fordítják ellenkezőjére az utóbbi megállapítást. Antalnak olyan öblösen nyílik a csuhaujja, hogy a látható alig-mélység ellenére hatalmas, szívó üreget sejtet, s Antalnak is, Ferencnek is olyan 24
