Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Bozóky Éva: Óvodaügyben

Közös erővel A fővárosi óvodák területi elhelyezése soha sem volt arányos. A belső kerületekbe akkor is több jutott, amikor ott még jóval kevesebb dolgozó anya lakott, mint a külsőkben. Igaz, hogy a belterületi óvodák közül sok már nem felel meg a mai követelményeknek (nem elég tágasak, hiányzik a kert s az udvar, poros a levegő, kevés a napfény, felújításra szorul az épület stb.) — dehát mégis: léteznek. Ezzel szemben a külső kerületekben aránylag mindig is kevesebb óvoda volt; az utóbbi évtizedekben pedig ezekbe az óriásira növekedett kerületekbe nem telepítettek elég szolgáltató intézményt, többek között óvodát sem. Legfeltűnőbb példa erre a XX. kerületi KISZ-lakótelep, ahová most kezdenek beköltözni azok a fiatal házasok, akiknek a legvalószínűbb, hogy van vagy lesz kisgyermekük. Barakk-óvoda terve merült fel a feledékenység átmeneti korrigálására, azonban a szülők körében nem népszerű a gondolat. Bár a faépület meleg, kellemes és belülről nagyon lakályos is lehet — hegyvidékeken számtalan példáját láttuk! —, fölállítását a tűzveszély valóban megfontolandóvá teszi. Ha a lakóterületen nincs óvoda, a szülő a munkahelyéhez közeleső óvodába viszi gyermekét. A közlekedés azonban rendkívül idegesítő, fárasztó és a fertőzés veszélyét is növeli. Ezért igyekszik mindenki a lakóhelyhez közel levő tanácsi óvodába. Ez a mindenképp helyeselhető igyekezet több üzemi óvodát elsorvasztott, ahelyett, hogy megnyitották volna a kaput a terület másutt dolgozó lakosainak gyermekei előtt. Az új gazdasági mechanizmusra hivatkozva, további üzemi óvodákat szüntettek meg. A megoldás módja lassan érlelődött. Az utóbbi években és különösképpen idén végre kialakultak az együttműködés formái, melyek szerint a már meglevő — s a tanácsiaknál rendszerint jobban fölszerelt — üzemi óvodákat az üzem és a tanács együtt tartja fenn, abban az arányban osztva meg a költségeket, ahogyan az ott dolgozó illetve a környékben lakó igénybe vevők megoszlanak. Az összefogásra' azonban nem csupán a már meglevő intézmények közös használatát illetően, hanem újak létesítése érdekében is szükség van. Szépen példázza ezt a XVIII. kerület, ahol az üzemek 12 milliós beruházási hitelt ajánlottak föl (s ezen felül a KTSZ-ek olyan „kisebb hozzájárulásokat", mint — a többi között — a Lőrinci Fém- és Műanyag KTSZ, mely 80 ezer Ft értékben ad fekvőbútort). Az ilyen közös beruházásnál az üzemek a tanácsra bízzák, hogy az új óvodát hol óhajtja fölépíteni, de a felvételi helyekből fönntartja saját munkásai számára a szükséges mennyiséget, vállalva az azokra eső fönntartási költséget. Ilyen módon egy adott üzem esetleg a kerület több óvodájában is „résztulajdonos" lesz, ha dolgozóinak lakóhely szerinti szóródása ezt indokolja. Az óvónő-hiányon a közős óvoda-létesítők és fönntartók úgy igyekeznek segíteni, hogy társadalmi ösztöndíjakat alapítanak, s ezekkel kötik magukhoz a jelölteket; vagy pedig a pályára hivatástudattal törekvő érettségizett lányokat munka közben, levelező úton képeztetik ki. Nemcsak a megőrzés helye Az óvoda elsősorban nevelőintézmény; valaha csak annak indult. Feladata, hogy előkészítsen az iskolára, tehát alakítsa, fejlessze a közösségi magatartás, beilleszkedés képességét és azokat a készségeket, melyekre ott szükség lesz. Vagyis a kézügyességet (rajz, gyurmázás, hajtogatás), a figyelem koncentrálását és az önkifejezés csiszolódását (mesehallgatás, beszélgetés konkrét tárgyról, játék), a megfigyelés, meglátás pontosságát (séta), a ritmusérzéket és a mozgást (ének, tánc). Az óvodai korosztály alapvetően érzelmi motivációjú, tehát elsősorban esztétikai alapélmények segítségével nevelhető. A nevelési célok csak bensőséges, jól összeszokott, önkéntes fegyelemben élő, kis közösségekben érhetők el; kedvező esetben az eredmény könnyen lemérhető az első osztályos egész személyiségén és magatartásán. Hogy a bármi okból óvoda nélkül felnőtt kisiskolások hátránya ne legyen olyan nagy, pár éve fölmerült a terv, hogy a nyári hónapokban iskolaelőkészítő tanfolyamok nyíljanak számunkra. A jó elgondolás — melyhez már a kidolgozott munkaterv is megvolt — mindeddig nem valósult meg. Most, hogy a tavalyi 11%-kal szemben a jelentkezőknek több mint 16%-a nem került óvodába (s rajtuk kívül azok, akik nem is jelentkeztek), még időszerűbb volna az iskola-előkészítő tanfolyamok megrendezése. A „Barcika-tanszék" Az összesített adatok és az általános gondok feltérképezése után ellátogattam a XVIII. kerületi Barcika téri óvodába, ahol a külterületi óvodagondok közelről mutatkoznak meg, s ahol az óvoda vezetője több évtizedes, valamikor úttörő jelentőségű, alapító munkájáról nevezetes. Klessits Józsefné 18 esztendős korában, rögtön a képesítő vizsga után magánóvoda-félét nyitott a környéken. Intézménye annyiban volt „magán", hogy egymagában állott vele; se fölöttese, se beosztottja; a saját költségén bérelt szobát maga rendezte be és ő is takarított. Viszont abban különbözött a valódi magán-intézményektől, hogy nemcsak hasznot nem hozott, de még megélhetését sem szolgálta. Havi egy pengőt fizettek a szülők — ha tudtak. Ha nem tudtak — akkor is elhozhatták a gyereket. Ezek a egy pengők fedezték a lakbér, fűtés, játékvásárlás kiadásait (étkeztetés akkor még nem volt az óvodákban). Magát az óvónőt fiatalos lelkesedése éltette, s nem gazdag, de megértő szülei tartották el. Szükség volt rá — hát megszervezte az óvodát. Brunswick Teréz emléke és példája formálta jellemét. Ám tartósan mégsem rendezkedhetett be erre az állapotra. Elindult, hogy gazdát keressen a berendezett, kész „intézménynek" és a keze alá gyűlt 80 — 90 gyermeknek. Hat évig küzdött azért, hogy állam vagy község, de valaki végre tulajdonába vegye. 1939-ben ez végre sikerült: azóta kinevezett óvónő. 1947-ben költözött az óvoda ebbe a szép, tágas, kertes épületbe. Derűs, vidéki ház benyomását keltené a sárga lombok alatt billenő mérleghintákkal, a pázsit fölött szálló labdákkal, ha nem volna annyira tele gyerekekkel. Amíg jó az idő, addig nincs olyan nagy baj, de ha az eső beszorítja őket, akkor egyszerre nyomasztó lesz a zsúfoltság. Mert nemcsak a gyermek, de a bútor is sok: a tervezett új épület berendezése is itt van már. A tanács valóban idejében akart segíteni. Már tavaly megvásárolta a kerttel szomszédos telket, és fölajánlott egymillió forintot az építkezésre. Az új épület mégis csak terv maradt — s marad ki tudja meddig —, mert a pénznek realizálható értéket csak a munka ad. Nincs építési kapacitás, nincs munkaerő. (Elérkezünk a bűvös körbe: kevés a gyermek, kevés a munkaerő; de ha kevés a gyermekintézmény, ha nehéz gond a nevelés, akkor kevés is lesz a gyermek és még kevesebb lesz a munkaerő . . .) De Klessitsné bizakodó: „Annak idején nehezebb volt a 90 gyerekkel egyes-egyedül, egyetlen helyiségben — mondja tűnődve. — Szerencse, hogy sohasem voltam beteg, mert senki sem helyettesíthetett volna ..." Ma valóságos kis pedagógiai műhely veszi körül, öt fiatal óvónő növekszik állandóan a keze alatt. Érettségi bizonyítvánnyal jönnek, az elméleti tudást levelezőkként szerzik meg. Ami elvész a vámon, megtérül a réven, amennyivel a levelező oktatás kevesebbet ad az óvónőképző rendes tagozatánál, annyival többet nyernek a gyakorlatban: egy kiváló pedagógus csaknem négy évtizedes tapasztalatát adja át nekik nap mint nap. Olyan eredménnyel, hogy a friss diplomásokat rögtön el is kapkodják, örülnek a „Barcika-téri tanszék" neveltjeinek. S Klessits Józsefné kezdi elölről az újak képzését . . . Még egy darabig. Amíg bírja. Jó volna sokáig. „Mert nincs ennél szebb munka a világon. És azért, akárhogyis, mégis csak könnyebb, mint negyven esztendővel ezelőtt." Szülők háttérben A Bem téri óvoda nyugalomba vonult igazgatónője, Takács Ferencné társadalmi munkában felajánlotta, hogy tovább erősíti egykori óvodistái szülei között a kapcsolatot. Havonta egyszer csoportonként összehívja a szülőket, de nem „értekezletre", nem is „Szülők akadémiájára", hanem egyszerű, baráti beszélgetésre, pedagógiai véleménycserére. Mindenki elmondja, ami a szívét nyomja, gondjait, sikereit, kudarcait, ismerteti a maga módszereit, a közösség pedig megvitatja a kicserélt tapasztalatokat, s így haladnak a konkrétumoktól az elvont ismeretek felé. A beszélgetések, a baráti közösség haszna sok mindenen lemérhető: például olyan dolgokon, hogy a szülők otthon megtanítják önállóan öltözködni, cipőt fűzni, enni, teríteni gyermekeiket, amivel máris óriási segítséget adtak a népes óvodának, s a túlterhelt dadának. Az ügyesebb nagycsoportosok szívesen segítenek a gyámoltalanabb kicsiknek, a „közmunkák" terén pedig büszkén tüsténkednek. (Mivel ehhez elengedhetetlen, hogy otthon is értékeljék tevékeny voltukat!) Más, még fontosabb eredmény: a beszélgetések nyomán megfogyatkoztak a bottal „nevelő" szülők. Ennek következtében feltűnően csekély a gyermekekben az agresszivitás: szelídebbek, barátságosak — és így nagyobb létszámú csoportokban is könnyebb boldogulni velük. Ez az együttműködés teszi lehetővé például, hogy valamennyi gyermek még iskolakezdés előtt megtanuljon úszni. Csoportosan viszik őket úszótanfolyamra. Ennek köszönhető, hogy sokkal kevesebb köztük a köhögős, náthás, betegeskedő, mint másutt. Az óvoda légköre megragadóan családias — talán a különböző nemzedékek megértő együttléte okozza ezt. A fiatalabb óvónők tisztelik volt vezetőjüket, tanácsait, segítségét őszinte örömmel fogadják; a szülők közt a nagyszülők is helyet foglalnak és jól érzik magukat. A beszélgetésre néha pedagógusokat is hívnak azokból az iskolákból, ahová a gyermekek rövidesen átkerülnek; a kölcsönös ismerkedés mindkét fél javát szolgálja. Az óvoda vonzását mutatja, hogy a szülők 90%-a eljár ezekre a beszélgetésekre. A néhány, elhanyagoltabb gyermeket pártfogolják; az egyedülálló anyáknak — feltűnően sokan vannak már ennél a korosztálynál is! — segítenek, ahogy és amiben tudnak. * Beszámolóm elején azokat a bajokat vázoltam, melyekkel a fővárosi óvodák évek óta, de különösképp idén küzdenek. Aztán megnéztem, hogy úrrá lehet-e lenni valamiképp, saját erőből is a bajok fölött. A példák azt mutatják, hogy sokszor lehet, ha olyan hivatásszeretet munkál az óvónőkben, amely leleményesen keresgéli a kiutat, amely nem sajnálja az erőfeszítést, még az aprónak ígérkező eredményért sem. De hosszú távon, állandó hősiességet az óvónőktől sem követelhetünk. Megfelelő munkakörülmények nélkül többségük előbb-utóbb elfásul, fáradt, lehangolt ember lesz. Pedig ha van pálya, ahol kötelező az életöröm — az övék az. 30