Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Kunszery Gyula: Budapesti alakok a századfordulón

A verklis. Egykorú rajzok Lett Miklós reprodukciói A Duna-víz árus A köszörűs Kunszery Gyula Budapesti alakok a századfordulón Ez már nem a régi biedermeyer „Pest-Buda", hanem a szecesszió egyszerre parvenü és tradicionális, balkáni és európai, provinciális és „nagyhatalmi", nagy kisvárosi és kis nagyvárosi Budapestje, amelynek a hagyományos városi törzslakosságon — a polgárságon, a munkásságon — kívül megvannak a maga sajátos, különös, a kapitalizmus perifériáján tengődő figurái. A halottbemondók, a meszelő- és tintás asszonyok, a Duna-vizesek, az éjjeliőrök, az elmúlt század jellegzetes típusai már eltűntek a porondról, de mások, újabbak jöttek helyükbe. Ne engedjük feledésbe merülni ezeket sem, akik végül is nehéz, fáradságos munkával szerény egzisztenciát próbáltak biztosítani maguknak egy nagyon mostoha korszakban. — Kísérjük hát végig a századfordulói Budapest nagyvárosi életét reggeltől éjszakáig, s közben fel-feltünedeznek ezek a jellegzetes figurák. „Milimárik" és „reibsandosok" A környező sváb falvakból már kora reggel beszekereztek a városba a ,,milimárik" (Milch-Marie), azaz a tejesasszonyok, lehorgonyoztak az utcasarkon, s aztán sorra járták a házakat tejet, tejfölt, vajat, túrót, tojást árulva. Legényeket is hoztak magukkal, ezek kőpor-szállítmánnyal érkeztek. Felhajtott kék vászonkötényük bugyrát teletömték kőporral, s hangos „Reibsand, Reibsand" kiáltással házaltak vele. Mire kellett az a sok kőpor? — Sikálásra, súrolásra, köpőcsészék feltöltésére. . . A kőbányák természetes morzsolt porát lassanként kiszorították a gyári áruk, a ,,VIM'" és társai. S idővel elmaradoztak a kékkötényes sváb legények. Meg a feketeruhás tejesasszonyok is. Ezeket pedig az elszaporodó községi tejcsarnokok szorították ki a városból. A frizérnő S ki volt vajon az a többnyire fiatal hölgy, aki hóna alatt hatalmas fekete bőrtáskával loholt ide-oda kora reggeltől késő délig? — Ő volt a házi frizérnő. Az akkori copfos, kontyos női hajdivatnak köszönhette a kenyerét. A fésülködés művelete olyan bonyolult volt, hogy a nagyságos és méltóságos asszonyok nem tudták önmaguk elvégezni. A „kisasszony" sorra látogatta a „naccsásasszonyokat", s a frizérozás nagy ügyességet igénylő művelete, s a sütővas szakszerű kezelése mellett ezer pletykával szórakoztatta kuncsaftjait. Mindaddig, míg a húszas évek elején feleslegessé nem tette őt az új hajdivat: a bubi-frizura és a „dauer". Akkor aztán kénytelen volt elszegődni üzletbe, vagy ha ragaszkodott az önállósághoz, esetleg kitanulhatta a — tyúkszemvágást. Vándor-iparosok A délelőtt folyamán kézről kézre adták a kilincset a vándorló iparosok és kereskedők. „Itt a köszörűs, a házi köszörűs" — hangzott fel a harsány kiáltás, s a „cselédek" máris hozták a konyhákból az életlen késeket. A köszörűs felállította kis kocsiján szállított szerkezetét, s megkezdődött a munka: forgott a lábbal hajtott köszörűkő, s csillogóra élesedtek a rozsdás, csorba vágóeszközök. Alighogy végzett a munkájával, máris újabb iparág jelentkezett. Kántálás hang-" zott fel: „Ettyernyőt, nappernyőt javitaniii!" S a selypítő öreg bácsi még alig végzett a munkájával, már átadhatta a helyét az ószeresnek, akit akkor még ,,handlé"-nak neveztek, s akinek a szövege is hosszabb volt, mint manapság. Melankolikus, éneklő hangon kiabálta: „Handlé, mi van eladó? — Rongyos ruhákat, törött üvegeket, nyúlbőrt, kócot, mindent veszek. . ." S aztán megkezdődött a vég nélküli alkudozás, amíg bele nem unt a delikvens, s el nem vesztegette potom fillérekért a használt — és már valóban semmire sem használható holmikat. A „nemzetiségiek" Az akkori Magyarország soknemzetiségű ország volt, s nemcsak a környező falvak svábjai keresték fel a fővárost, hanem a messzi peremvidékek szlovákjai, románjai is. A nagykalapú, bocskoros ablakos, 41