Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - Bozóky Éva: Óvodaügyben

Korniss Péter felvételei egyszerű, hétköznapi emberek, akik egy meghatározott, számukra vonzó feladatra vállalkoztak; de nem hősnők, hogy naponta szálljanak szembe a lehetetlennel. A menekülök helyét be kell tölteni. Érettségizett kislányok a vállalkozók; vállalják, jobb híján, amíg bírják. Nehezen bírják, nemcsak a zsúfoltság miatt, hanem azért is, mert: i. a feladat a szakképzetlen számára különösen nehéz; 2. mert nincs elég dajka — fehér hollónál ritkább, aki erre a munkára jelentkezik! - és gyakorta az óvónéninek kell öltöztetni, vetkőztetni a gyermeksereget; s neki kell teríteni, mosogatni, takarítani is. Igaz, hogy a munka nem alantas, s ő nem is véli annak; de amíg egy pár cipőt befűz, a többi gyerek nem áll glédában. Elég egy óvatlan pillanat . . . Aztán meg bajosan lehet egyik percben énekelni, mesélni, a másikban teríteni, mosogatni, a tennivalók között cikázni, mindemellett szüntelen résen lenni, hogy valaki hozzá ne vágja a kis vasutat a másik fejéhez. Többfelé figyelni tudni — a legritkább képesség. Pillanatnyilag tehát kevés az óvodai férőhely. 1975-re is csak 75°ó-os ellátottsággal számolhatunk. (A mai igényekhez mérve. Hogy közben mennyi gyermek születik, azt még nem tudhatkörülményeit vizsgálta. Kiderült, hogy a legjobban rászoruló, kisfizetésű, többgyermekes családok kisebb százalékban részesednek abból a juttatásból, amit gyermekük óvodai elhelyezése jelent. Íme, néhány adat: óvodai elhelyezés % -ban öttagú és ennél nagyobb család 55 négytagú és ennél kisebb család 70 ipari munkás anyák 50 műszaki adminisztratív, vezető beosztásúak 80 havi 2500 Ft alatti összjövedelem 60 havi 2500 Ft fölötti összjövedelem 72 három műszakban dolgozó anyák 50 egy műszakban dolgozó anyák 80 Ezek országos adatok. Lehet, hogy a fővárosi statisztikák igazságosabb elosztást bizonyítanának. Az is lehet, hogy ha volnának idei összesített adataink, azok is elfödnék atlagaikkal a sokszínű valóságot. Azonban tagadhatatlan, hogy az óvodai fölvételeknél mechanikus szempont is érvényesült. A bölcsődéből érkezőket pl. mindenképp föl kel-Harc a lehetetlennel A „szerencsés" szülők boldogan újságolják, hogy a gyermeket fölvették. Minden rendben, minden megoldódott. A kevésbé szerencsés gyermek megérkezik az óvodába — ahol jól kellene éreznie magát, ahol nemcsak megőrző helyen kellene lennie, hanem otthonos, kellemes, vidám, nevelő hatású és művelődésre előkészítő közösségben. És mit talál? Kollektíva helyett tömeget. Köztudomású, hogy ha az emberekből kis helyen túl sok van, akkor idegessé válnak, a zavartság, ingerlékenység jeleit mutatják. (Nem kell hozzá kísérlet, naponta látjuk buszon, villamoson.) Kisgyermekeknél az ingerlékenység, nyugtalanság még baleseti veszélyeket is hordoz, hiszen nagy tömeget fegyelmezni, foglalkoztatni igen nehéz. Még a nevelés művészeinek is. Ezzel szemben nemhogy művész — szakember sincs elegendő. A szakemberek szöknek a pályáról. Még ha hivatástudatból lettek is óvónők. Elvégre ők juk.) A lehetőségeket számba véve, azt kellene kutatnunk, miként nyílik társadalmi úton mód valami megoldásra. Jelenleg úgy tűnik, hogy az „elsősegély" útja az lenne, amit a Nőtanács már régen javasolt: minimális tanácsi beruházással engedélyt adni „magán"-óvodák nyitására nyugdíjas pedagógusoknak. Ezeket a kis intézményeket is lehetne ellenőrizni, térítési dijukat meghatározni, és a tehetősebb kiscsaládos szülőket ide irányítani. Igazságos ? Ezzel a megoldással mindenki jól járna. Elsősorban az óvodai zsúfoltságtól szenvedő gyermekek, másodsorban a még munkaképes nyugdíjas pedagógusok, végül, de nem utolsósorban a többet fizető szülő is, akinek nem kellene gyötrődnie amiatt, hogy gyermeke kimerülten, ingerlékenyen érkezik haza az óvodából. Tavaly a KEB a dolgozó nők munka- és életlett venni. Első hallásra ez teljesen rendben levő és igazságos; de vajon közülük feltétlenül mindenki a legrászorultabb kategóriába sorolható-e? A bölcsődében még nem volt olyan nagy a tumultus, könnyen bekerülhetett kevésbé rászorult (itt nem a jogosultságot vitatom, hiszen minden dolgozó az!) szülő gyermeke, aki aztán a „szerzett jog" alapján megy tovább az óvodába . . . Ezt a problémát is érdemes lenne megvitatni. De ha föltételezzük is, hogy a fenti táblázat arányszámai idén módosultak, nem árt elgondolkodni azon, milyen társadalmi és lélektani okokból szorultak háttérbe az adatfelvétel idején a nehezebben élő családok. Meg sem próbálták a fölvételt? Vagy náluk találhatók az áldozatkész nagymamák ? Vagy az esetleges elutasításba kényszeredetten beletörődtek, nem úgy, mint a tehetősebbek, a társadalmi hierarchiában magasabban állók, akik addig mozgósítják összeköttetéseiket, míg akár létszámon felül, mégis „benyomják" gyermeküket a sokaságba? 29