Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Siklós László: Életunt tizenévesek

FORUM Beszéljünk nyíltan a „kényes kérdésekéről Bár nem vagyok budapesti lakos, de lapjukat rendszeresen olvasom. És miután úgy érzem, a márciusi számban felvetett „kényes kérdések" nemcsak fővárosi, hanem országos problémát jelentenek, mint szülő és mint pedagógus-osztályfőnök szeretnék a témához hozzászólni. Teljesen egyetértek a cikkírónak azzal a megállapításával, hogy „jobb lenne ezt nálunk is megkezdeni, mint várni holnapig". Őszintén szólva, nem értem, hogy ha már ismert, és jónak, beváltnak látszik a svéd módszer, vagy a francia példa, miért nem kaphatjuk meg mi, gyakorló pedagógusok annak legalább évekre lebontott programját — esetleg egy segédkönyvet —, ami nagyon megkönnyítené ez irányú munkánkat. Bár enélkül is megszerezhetnők a szükséges ismereteket, valószínűleg kisebb fáradsággal jobb eredményeket tudnánk elérni. Véleményem szerint nálunk is az általános iskolában kellene a felvilágosítást kezdeni, mert már 12 — 13 éves lányoknál is előfordul „AB". Igyekezzünk ezt inkább megelőzni, mint utólag „orvosolni", — ami sokkal nehezebb is. A felvilágosítás azután a középiskolákban és az ipari tanulóintézetekben folytatódnék. Az iskolaorvos, a biológiatanár és az osztályfőnök összefogása Tapasztalataim szerint kevés az a család, ahol a szülők megfelelő felvilágosítást tudnak, akarnak — sőt, mernek — adni gyermekeiknek. Nehezen találják meg azt az érzelmi kontaktust éppen saját gyermekeikkel ebben a kényes témában, ami pedig ilyen beszélgetésnél elengedhetetlen. Megoldást tehát mindenképpen az iskolában kell találnunk, az iskolaorvos, a biológus tanár és az osztályfőnök összefogásával; illetve, ha az utóbbi nem vállalná, úgy erre önként vállalkozó tanártárssal. Az anyagot be lehetne iktatni a biológiai és osztályfőnöki órák keretébe. A kifejezetten a biológia területére eső témákra a szaktanárt, amihez orvosi vagy pszichológiai képzettség kell, arra az iskolaorvost kellene felkérni. Egyébként is az a véleményem, hogy az iskolaorvosnak sokkal nagyobb szerepet kell kapnia az iskolai életben. Jóval kevesebb tanulónak, illetve iskolának kellene egy-egy orvoshoz tartoznia; hogy ne csak a neve, hanem tevékenysége révén ténylegesen „iskolaorvos" legyen. A vállalkozó pedagógusokra és az osztályfőnökökre maradnának a főleg élettapasztalatból adható tanácsok, válaszok a tanulók kérdéseire, az érzelmi-akarati tényezők szerepének megmagyarázása, a felelősség kérdésének kihangsúlyozása a szexuális életben. Az utóbbiról a biológusnak és az orvosnak is feltétlenül beszélnie kell. A fiatalkori meggondolatlanság következményei Többéves osztályfőnöki tapasztalatom alapján viszont nem tudom elfogadni a cikkíró első mondatának azt a megjegyzését, hogy a fiatalabb korosztály többsége nincs tisztában a nemi élet következményeivel. Szerintem a mai fiatal sokkal jobban tisztában van ezzel, mint az ezelőtti fiatalok bármikor is. De vagy meggondolatlan — nem számol a következményekkel, ami szintén jellemző a mindenkori fiatalra — vagy nem érzi a felelősséget sem magáért, sem partneréért. Emellett nagyon kevés ifjúban van meg a szükséges önfegyelem. Vagy ez, vagy mindhárom jelenség együttes következménye a fiatalkori „AB"-k és a nemibetegségek emelkedő száma. Érdemes lenne elmélyültebben foglalkozni azzal a ténnyel is, hogy bár nálunk a felszabadulás után szinte teljesen sikerült megszüntetni a nemibetegségek tömegességét, most különböző okok miatt — bár ez világjelenség is egyben — ismét erősen emelkedő irányzatot mutat. Szeretnék itt Franciaország példájára hivatkozni, ahová beutazási engedélyt csak nemibetegségtől mentes utas kaphat — és az orvosi igazolást nemcsak formaságnak tekintik. Jó volna ezt a gyakorlatot — főleg az ugrásszerűen emelkedő idegenforgalomra tekintettel — hazai vonatkozásban is fontolóra venni. (Meg kell jegyeznem, hogy miután ilyen irányú ismereteim nincsenek, lehet, hogy nyitott kaput döngetek.) Iskolámban, melynek tanulói nemcsak egyik ipari városunk gyermekeiből, hanem jelentős számban bejáró diákokból tevődnek össze, sok erőfeszítést tettünk és teszünk, különféle megoldásokkal próbálkozunk. Ügy hiszem, hasonló a helyzet más középiskolákban is. Már ezért is szükség lenne egységes elgondolás, program kidolgozására és elterjesztésére. Ezzel egyrészt hasznosítani lehetne a már bevált módszereket, másrészt tehermentesíteni lehetne a fölösleges kísérletezéstől az amúgy is meglehetősen elfoglalt tanárokat. Az előadó orvos és tanár személyisége A mi iskolaorvosunk, dr. Zsolt Zsigmond — valószínűleg hosszú működésének tapasztalatai alapján — különös gonddal, rengeteg energiával és optimizmussal dolgozik nemcsak a tanulók egészségéért, hanem a tanárok munkájának megkönnyítése érdekében. Kifejezetten igényli az osztályfőnökök bekapcsolását a probléma megoldásába. Orvosi szakszerűséggel és emellett mély humanitással beszél gimnazistáinkkal ezekről a „kényes" kérdésekről — koedukált osztályokban lányok-fiúk előtt. Módszerének helyességét — úgyhiszem semmi sem bizonyítja jobban, mint, hogy eddig egyetlen alkalommal sem hangzott el osztályomban helytelen megjegyzés, nevetés; pedig tanulóink nyilván ugyanolyanok, mint másutt. Ilyen előadások és beszélgetések alkalmával fokozottan fontos az előadó személye. Tekintélyének kell lennie a tanulók előtt; érezzék a diákok, hogy nyíltan, álszemérem nélkül, de mindig a témához illő komolysággal tud — és mer is — beszélni a szexuális élet problémáiról. Ez a megállapítás nemcsak az orvosra, hanem arra a pedagógusra is érvényes, aki erre a feladatra vállalkozik. Akár férfi, akár nő az illető, legjobb a családos, aki éppen ilyen vonatkozásban példamutatónak tekinthető. Nem alkalmas a feladatra — bármennyire jó szakember legyen is — az olyan személy, akinek családi életéről, társadalmi megnyilvánulásairól kétes, vagy elmarasztaló hírek keringenek. Csak annak van hitele a diákok szemében, aki mindenféle értelemben feddhetetlen előttük. Ellenkező esetben önkénytelenül is felmerül a „vizet prédikál, de bort iszik" magatartás taszító hatása. Hangsúlyozni kívánom tehát, hogy egyedül az orvos felvilágosítása nem látszik elegendőnek. Olyan felnőtt is beszéljen a diákokkal ezekről a kérdésekről, akiről úgy érzik, hogy maguk is olyanná szeretnének válni, ha felnőnek. Az évek során próbálkoztunk iskolánkban „Nagylányok iskolája" címszó alatt, elismerten jó, rátermett előadóval — a délutáni órákban, önkéntes jelentkezés alapján — tanfolyamszerű megoldással. A kezdeti lelkesedés azonban gyorsan lelohadt — érdemes lett volna kielemezni az okát — és így a következő iskolaévben a tanfolyam nem folytatódott. Maradna tehát az iskolaorvos, a biológiatanár és az osztályfőnök összefogása, ami nálunk gyakorlatilag elfogadhatóan működik. így több alkalommal a férfi osztályfőnök felkérésére az egyik tanárnő vállalta, hogy a kérdést az osztály diáklányaival megbeszéli (férfival bizonyos speciális kérdések, megítélésem szerint, nyíltan nem is beszélhetők meg). A tanári kar jó szellemét igazolja hogy mindig akad az ilyen felkérésre vállalkozó, Az érzelmi és akarati tényezők összefogásul ismét arra kell utalnom, hogy a szexuális felvilágosítás — legalábbis a jelenlegi körülmények között — családon belül nem oldható meg eredményesen és ezért az iskolára hárul. Meg kell azt is jegyeznem, hogy önmagában a felvilágosítás még nem oldja meg a problémát és nem csökkenti automatikusan a fiatalkori „AB"-k számát. Alig hihető, hogy az olyan II —III. osztályos gimnazistalány, aki terhesség miatt kénytelen kimaradni az iskolából, ne hallott volna soha a szexuális kapcsolat lehetséges következményéről — mégis szülés előtt áll. Ezért hangsúlyozom, hogy a fegyelmezettség, az egymásért és saját magáért való felelősség — tehát az érzelmi és akarati tényezők — legalább ugyanolyan fontosak, mint a felvilágosítás maga. A fegyelmezettséget egyébként a házasság előtti és házasságon belüli szexuális életben sem lehet mellékesnek nyilvánítani. Erre utal az a jelenség, hogy szexuális vonatkozásban a képzett emberek éppen olyan meggondolatlanok tudnak lenni, mint a kevésbé képzettek. Oszetzky Egonné középiskolai tanár Pécs 30