Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Mayer Mária: A Fasisztaellenes Munkásegységfront képviselőjelölésikísérlete 1935-ben

Vargha Balázs Üvegtáblákon innen és túl... József Attila Egy kis túlzástól vissza nem riadva azt mondhatnám: egész életében egyetlen látomást hajszol a költő. Minden verse töredéke, vázlata, variánsa annak az egynek, a megiratlanul maradtnak. Túlzás nélkül pedig : nincs társtalan vers. Verstípusok, verscsaládok vannak. Nincs véletlenül felcsillanó metafora. Minden ötletnek eredete, ágaboga van a képek családfáján. Az az érzése néha az olvasónak, hogy a költő szüntelenül plagizál — sajátmagától. Mindenesetre joga van hozzá. De meg nem is plágium az. Például, hogy József Attila kétszer is leírja újra más versen belül, amit egyszer már kitalált mint címet és versindítást: A város peremén. Ez sem plágium, hanem a mélyen begyökerezett élmény, kép, forma új meg új feltörekedése. De vajon tudja-e a költő, hogy ismétel ilyenkor? Ahogy Arany azt írta a maga versében talált petőfies helyekről: „itt, ez itt övé", mondják-e így költők: „itt, ez itt enyém" ? Erre a kérdésre nem tudok felelni. Példával legfeljebb. Nem kerülhette el József Attila figyelmét — hiszen a versírás a végletekig sűrített belső figyelem —, hogy hányszor, hányféle formában újul meg verseiben egy kép: a rideg, átlátszó, könyörtelen, de betörhető és betörendő üvegtábláké. Ifjúkori prózai groteszkje: Tizenöt nap az üvegburában. Rettenetes éhesen mászkál a városban. „Az uccán nemigen ügyeltem a plakátokra, mégis megdöbbenve álltam meg az egyik előtt, amely hatalmas betűkkel hirdette, hogy itt és itt Telek Elek éhezőművész negyven teljes napig lepecsételt üvegszobában koplal." Óriási ötlet: ha már úgyis koplal, miért reménytelenül, ismeretlenül, miért nem nyilvánosan, a majdani jóllakásért? „Néhány nap múlva már egy üvegbura alatt ültem az Angol Park közepén. Az első napokban nem igen tolongtak, de mikor meglátták a hatalmas teherautókat, melyek az élelmet hozták, egyre többen és többen jöttek. Ravaszkodtam. Hogy sokáig kibírjam, állandóan rágtam és csak ritkán nyeltem. Ez rettenetes kínokat okozott, hiszen éhesebb voltam koplaló kartársamnál. . . Közben a közönség is megváltozott. A kövérek elmaradoztak és nap mint nap soványabbak kerestek föl, minden megtakarított tízezrüket belefektették, hogy legalább lássanak egy jóllakott evőt. És egyre fenyegetőbb magatartást tanúsítottak, de én nem könyörültem. A tizenötödik nap éppen ebédhez készülődvén, különös morajlást hallottam. — Zárják le a disznót! Micsoda gyalázat! Dobják ki! Hogy mer enni! — ordítozták össze-vissza. Békességszerető ember lévén, azonnal letettem a hordó lekvárt és menekülni akartam. De már késő volt, a tömeg bömbölve áttörte az üvegfalakat: összetiporták a drága füstölt kolbászt és engem a szanaszét heverő sonkacsontokkal agyonütöttek." Karinthyasan agyafúrt szituáció: a maga számlájára éhező bejátssza magát az üvegkalickába, ahol kitartó koplalásával megváltja a jogot a zabálásra, de a kinti éhesek tömegétől nem védik meg az üvegfalak. Széttaposott kolbászhegyek, lekvároshordók az Angol Parkban és a sonkacsontokkal agyonvert koplalóművész — abszurd jelenet, amelyet éhség, undor és kétségbeesés diktált a kölyök költőnek. Folytathatatlan. És mégis: ennek az Angol parki vandál embermasszának nyomába másféle tömeg lép majd. A pesti utcák tüntető munkásai, 1932-ben. ők is üvegtáblákat törnek. .. .mennyi hallgatag hideg kenyér és pléhdoboz, megdermedt dolgok halmaza — kirakat-üvege-idő. És kiáltoznak: „Hol a kő, hol az a deres vasdarab ? Budapestje Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé!.. — Milyen idő — milyen idő — (Fagy) És megint: Kaszák villognak ? Szuronyok. Golyók kopognak, csörögnek boltok, futók sortüze vet lobot... (Eső) Aztán személyesebben, burzsuj ismerőseit, pártfogóit, barátait az üveg túlsó oldalára utasítva: Rebbentsd meg a kíváncsiak gúnyos csapatát. Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint barát. Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át. — Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát! (Invokáció) Volt tüntetés, volt betört kirakat. De forradalom nem lett belőle. A közös harc ablaktörő indulata visszacsökevényesedett azzá, ami korábban volt: a magányos éhes ember kirakatbámuló dühévé. Előtte, 1928-ban így: Az áruházak üvegén a kasszáig lát a szegény. (Biztató) Utána, 1936-ban: Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég, szétfreccsen iromba szilánkja, mint déligyümölcs-kirakat üvegét Öklével a vágy ha bevágja. (Ha a hold süt. . .) Ez a vers, ez a gyerekkori kísérteties holdfény-álom új, itt még szóba nem került motívumokat kínál az üveg-kirakat-bolt témához. Legszorosabban mozgalmi versének, a Lebukott-nak van egy négysoros epizódja, amely legalábbis kettős megoldású: nemcsak az 1931-es proletárnyomort idézi fel, hanem a gyerekkori ferencvárosi gangokat is: Az asszony szédül, szidja gyermekét s a szomszédné a gangon kiabál, hogy tőlünk sose kapja vissza már az ujjnyi kevés lámpaolajat. Tőlünk — ez úgy is érvényes, mint egy lebukott elvtárs fantáziálása: mi van most éppen otthon. De ez a tőlünk illik ide akkor is, ha a gyereket gyötri anyja szidalma, meg a szomszédasszony kiabálása az egy ujjnyi petró miatt. Azért kell erre is gondolnunk, mert tudjuk, hogy Attila szívét mennyi kisgyerekkori megszégyenítés nyomta. Korai isten-verse mögött is ilyen emlékek rejlenek: Én már fiatalember lettem, a boltba gyerek megy helyettem. De ha Néki valami kéne, a boltba én futnék el érte. Megválogatnám a portékát, ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád. S mielőtt akármit elhoznék, hosszan, sokáig alkudoznék. 21