Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Rózsa Gyula: Szemmagasságban

pozícióról, mint a Szentháromság téri üzletlánc a Halászbástya mellett. Szín, forma, anyag, tisztaság Még mindig a pavilonokról lesz szó, mert ez a téma kimeríthetetlen. Nem fejezhetem be például a telefonfülkék említése nélkül, amelyek közül nekem még mindig a régi jó sárga-zöld vaskazetták a legvonzóbbak, mert ugyan vaskosan funkcionálisak és a felsőrészük kicsit szecesssziós, mint a harmincas évek magyar ízlése, amely valószínűleg szülte őket — de kényelmesen lehet bennük telefonálni. Nem állíthatom ugyanezt a modern telefonfülke-csodákról, az áramvonalasított, műanyagosított, tolóajtósított ikerhengerekről, mert egyrészt anyagszerűségük vegyes-vásári és áramvonalasságuk kissé erőltetetten modernkedő, másrészt például a tolóajtót soha nem lehet becsukni. Mindenesetre ezerszer esztétikusabbak és célelve, negatív formában: az elhelyezés, amely példásan rossz és hivalkodó a tér és a belváros közepén, a forma, amely elképesztően célszerűtlen és modernkedő, mert kifelé szélesedő alsó részétől hozzálépni sem lehet, az anyagszerűség, amely festett falemezeivel a lehető legszegényesebb a belvárosi téren, és a szín is, ez a rettenetes buszkék, amellyel a pavilon a Vörösmarty-szobornál százszor jobban uralja a teret, Teles Ede és Kallós Ede minden igyekezete ellenére. A szín pedig — persze, a jól megválaszott, szellemesen élénk, vidámítóan derűs szin — hiányzik a pesti pavilonok palettájáról. Még a virágárus standok is, ezek a hatszögletű, vidám dobozok, amelyeket hatszínűre képzelt, s vidámtarka, strandhangulatú paraplékkal szerelt fel egy hajdani iparművészeti terv, sorra elszürkülnek az újrafestésben, méginkább az újrafestés hiányát nagyon eláruló kifakulásban. Az újak pedig — én ezen a tavaszon kezdtem felfedezni az új, elegánszerűbbek az utóbbi évek fali telefonfülke pótlékainál, amelyeknek primitív bádogteteje sem az esőtől, sem az utcai zajtól nem véd, de amelyek elég rikítóak, kopottak és koszosak ahhoz, hogy felhívják magukra a figyelmet. S amelyekben nincsen telefonkönyv, de tulajdonképpen nem is szükséges, mert előbb-utóbb úgyis kitépik belőlük a kagylót a huligánok. Több, most nem méltatott egyedi telefonfülkekísérlet után láttam aztán mostanában egy halványzöld, könnyed, fordított csonkagúlát, amely anyagában, színében kellemes (s amelyre máris otromba hirdetővitrineket akasztottak a Nagykörúton). De nem akarok elhamarkodott műbírálatot írni a telefonfülke-művészet ez újabb alkotói korszakáról addig, míg ki nem derül, hogy valóban új korszak kezdődik, valóban sorozatban jelennek meg a pesti utcán. Annál inkább, mert pavilon-ügyben illik megemlítenem a benzinkutakat is, amelyek kulturáltak és szépek, mint a Műegyetem rakparton és a Köztársaság téren, meg rútak és rikítóak, mint a Dimitrov téri töltőállomás. S szólni kell a BKV indítópavilonjairól, amelyek ritkán olyan nagyvonalúak és városképhez illők, mint a Baross téri csonkatorony, sokkal inkább szedett-vedettek, rút színűek és ápolatlanok, mint a Vörösmarty téri. Ezen "a városképi képtelenségen egyszerre tanulmányozható a pavilonesztétika minden alapsan rezervált virágárus-standokat — olyan választékosak, fémszínűek és nagyvilágiak, hogy'feszes eleganciájukat már-már a virágok sem élénkítik fel. Egyébként nagyon modernek és esztétikusak (újra csak: nylon fólia nélkül), de ugyanilyen színhatású a már méltatott trafikpavilon, sok újabb gyümölcsösstand, újságárus bódé is. Nem tudom, nem végletes-e ez a választékosság, nem kellene-e egy kicsit több vidámság, kulturált keretek közt maradó bazáriság a járda építményeihez. Hiszen az utcák szürkék, nagyon szürkék, s az utcai pavilon mégsem luxusüzlet, hanem a vásári sátor egyenes leszármazottja, nem lenne baj, ha modern eszközökkel emlékeztetne az egykori felmenőre. Főképp pedig nem ártana, ha tisztább és ápoltabb lenne. Ez minden műfajra vonatkozik, s bármennyire méltatlan dolog maszatról és koszról, kopottságról és napszítta színről megemlékezni egy ilyen emelkedett esztétikai eszmefuttatásban — a pavilonesztétika mégis a lemosásnál és a karbantartásnál kezdődik; bárcsak minden pavilontulajdonos tudná. Hirdetőoszlop, ami nincs Tisztább állapot és derűsebb színvilág persze az utcai szemétkosaraknak sem ártana, s ha a higiénia más cikk témája, hadd maradjak egy mondat erejéig a színnél. A téma kutatói szerint az öblösszájú pesti szeméttartó azért volt évtizedekig ezüstszínű, mert hajdanán az autóbusz üzem rendszeresítette, s annak ezüst a nemzetségi színe az idő kezdete óta. De amióta nem a buszok gazdája a gazda, azóta is az utódok csak az almazöldig és a halványkékig mernek elrugaszkodni a hagyomány tiszteletében. Azt pedig a téma avatott kutatói sem tudják, miért nem áll elég az utcán ezekből a szemétkosarakból, akár pasztell színekben is. Nincsenek persze hirdetőoszlopok sem, eltűntek a plakáthordó hengerek az utcai fák körül, eltűntek a sarki táblák, amire falragaszt lehetett ragasztani, és ez igen figyelemre méltó esztétikai jelenség. A jelenség tanulmányozható árkádlábakon, amelyeknek patinás kőlemezeire pőrén plakátot ragasztanak, házfalakon, amelyekről a felhívásokat csak a következő nyári záporok áztatják le, s maradnak fecnik, lemoshatatlan papírmaradványok, amelyeknek lemoshatóságát a házmesterek nem is nagyon akarják bizonyítani. Hiába kulturáltak, nagyvárosiak hát az átvilágítható, csupaüveg, csupafém, csupacsillogás főútvonali reklámoszlopok, ha kevés a régi jó hasas hirdetőoszlop és a falragaszok nagy részét szó szerint a falra ragasztják. Pesten egyébként sok minden a visszájára fordul. Más európai nagyvárosban az építési terület kerítése élvezet a szemnek és haszon a reklámiparnak, nálunk sokszor csúfság és az élhetetlenség jelképe, mert tákoltak és ideiglenesek a kerítések, s a hirdető és hirdettető vállalatok sem használják ki eléggé őket. Gyalulatlan deszkalapon kis plakátok — célszerű és nagyvonalú fémkerítés, meg hatalmas, több négyzetméteres reklámfreskók helyett. Vagy: ál-modern és bazári hatású taxiállomás-építmények egyszerű és nagyvonalú taxiállomás helyett. Ez is visszájára fordult pesti furcsaság: a régi állomás oszlopa olyan volt, mint egy sírkő vaslemezből, készítettek hát modernebbet. Ez a modernebb — kiszögelléseivel és beugrásaival olyan, ahogyan egy vidéki lakatosmester elképzeli a kubizmust, ha ráparancsolnak. Építészet épület nélkül A vidékies lakatosipar legszebb diadalát mégis a Kiskörút —Rákóczi út kereszteződésénél láttam, nem is olyan régen. Pontosan az Astoriaaluljáró fém-műanyag lejárati korlátaival szemben felállították a speciális rendeltetésű aluljáró kovácsoltvas korlátait, „művészi" ornamensekkel, primitíven kovácsolt „Herren" felirattal, s azzal a rút, ízléstelen sárga műanyaggal, amely aggasztóan gyakran jelenik meg mostanában a pesti korlátok mögött. Legagresszívebben a kis földalatti némely állomása fölött, ahol a régies, megszokott és a maga nemében korstílust őrző öntöttvas korlát mögé állították, s olyan parvenü módon virít a nehéz, századfordulós vaslemezek háttereként, mint nemes architektúrájú régi épületek kapujában az új, primitív formatervezésű kaputelefon. A százféle korlátok egyébként egész korlátelméleti tanulmányt érdemelnének: az Emke-aluljáró fehérfém-fehérüveg lejáratai, amelyek józanok és anyagszerűek, a Baross tér vörösrézszíncsupaüveg költeményei, amelyek a legszebbek, de mindig kitörik őket, a fekete-fehér lánckorlátok, amelyek közlekedésrendészeti szabályok miatt józan csíkosak, s ki tudja, milyen szabálytalanság miatt sokszor hónapokon át ki-bedülöngélnek. Tanulmányt érdemelnének persze a virágtartó kőedények is, de legalábbis méltatást ebben a cikkben, s említést a világitótestek, a lámpaoszlopok és az utcatáblák, a szobortalapzatok és a kutak, a portálok és a villanyoszlopok, mindaz, ami most kimarad ebből az írásból, pedig szemmagasságban van, fontos városképi elem és hat a járókelőre. De több okból nem írhatok teljességre törő tanulmányt a kisarchitektúra tárgykörében. Mert így hívják az építészetnek ezt a különös, érdekes ágát, ezt az épület nélkül is fontos építészetet. De ezt én is csak most tudtam meg, amikor találkoztam egy, a kisarchitektúrához értő építészszel. 18