Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Horváth Márton: Tabán

Horváth Marton TU BUN Már minden az akaratomtól függ. Kanyargós erdei ösvényen szállok le a völgy és a folyó felé. Régi, ismerős, budai utcák, több a lovaskocsi, mint az autó, gyerekkorom hónába jutottam, a Tabánba. Harminc-negyven évvel ezelőtt hordták szét a köveit, illetve nem is hordták szét, a redves téglákat semmire nem lehetett használni. A félig földbesüppedt házakat teljesen föld alá temették, pázsittakarót kaptak szemfedőnek. A halott házak nem fogadták be a rájuk telepített fiatal fákat, nelyek örökké fiatalok és csenevészek maradnak, nincs termőföld alattuk. Összeülesztem az összetartozó téglákat, bevonom málló vakolattal, a korhadt ajtókat, ablakokat évszázados helyükre teszem. Benépesítem a környéket emberekkel, kutyákkal, macskákkal és galambokkal. Harmadik szomszédunk az Árok utcában a sírkőárus vidám műhelye, ott rajzolgattam kőre szerb, sváb és magyar neveket és a kegyelet illő versikéit — betűnként filléres fizetségért, az örökkévalóság számára. Nagy pénz volt ez egy gimnazistának, de igazán a művészet vonzott. Az apró dőltbetűk szaporán készültek, mégis szívesebben rajzoltam nagybetűs neveket, a római írás klasszikus szabályai szerint. A piszkei vagy carrarai márványnál jobban szerettem a melegsárga haraszti mészkövet, bár lukacsai gyakran kitörték a ceruzám hegyét. Gránittal szerencsére ritkán volt dolgunk, fedőfehérrel kellett rávinni a szöveget, a betűvetés megelőzte a betűvésést. Pár hónap múlva már én is kézbevehettem a finom acélvésőket és a fakalapácsot, megismertem az anyaggal vívott küzdelmet. A mesterrel hallgatólagos megállapodást kötöttünk: nem fizettem az elrontott kőlapokért, ő meg nem fizetett a sikerültekért. Én jártam jobban. Számomra a nap délben kelt fel. Alig vártam az utolsó iskolai órát, épp csak elfújtuk az osztályban a magyar hiszekegyet: HISZEK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN — és máris rohantam hozzá. A mester meg volt győződve, hogy ő igazi mester, szobrászművész, szerencsétlen körülmények kényszerítik műkőből öntött galambok és angyalok közé. Hajlamos voltam osztozni álmain, saját használatomra is jutott belőlük, szobrász leszek vagy építész, nincs eldöntve, meg kell próbálni. Mindent meg kell próbálni, mert minden lehetséges, s ami lehetséges, az már létezik. így lett a mesterből a legeslegkíválóbb szobrász, s belőlem a legjobb tanítvány, majdhogy nem kőbevésve, mint a legjobb apák és anyák a sírköveimen. Mellesleg ingyen inas lettem, kiváló tehetség a kőzúzalék és cement trógerolásában. A mestert csak én szólítottam Mesternek, számos barátja egyszerűen Csics-nek becézte, délszláv neve végződése után. Ezzel a minden szerb névben előforduló általános csiccsel jelezték szomszédai, hogy akármilyen magasan hordja az orrát a szőke krisztusszakálla felett, ő is csak egy az őslakó tabáni fekete rácok közül. Mély jelentőségű szakáll volt, nemcsak azért töltött el tisztelettel, mert magam még nem borotválkoztam. Hosszú időn át ebbe a szakállba kapaszkodtam, ifjan kritikusi szememben nem annyira Csics mester szobrai, inkább a szakálla ígért rendkívüli adottságokat. Meg talán a basszushangja is, mely valahogy szintén szőke volt, finoman modulált, mintha tenor ereszkedett volna oktávval mélyebbre. Utólag az a gyanúm, hogy Csics mester tehetsége inkább zenei jellegű volt. Egy citerát dédelgetett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi parasztházakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kívánságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte hangját. Földönjáró ember volt ez a krisztusszakállas Csics. A sírkövesség nem volt nagy üzlet az Árok utcában, sokszor tanácsolták neki, hogy települjön át a Farkasréti temetőhöz. Helyeselt és lelkesedett, mint aki sorsdöntőén zseniális tanácsot kapott, tervezgetett, felderített, telephelyre alkudozott — aztán maradt az Árok utcában. Nekem megsúgta, hogy félti az ipartól a művészetét, meg annyit vándorolt már, valóban Olaszországban volt hadifogoly, utána évekig kint maradt, ott tanulta a kőfaragást. Baráti körben elmondta, hogy elvett egy özvegyet két bambinóval, de elválni nem tudott, kutyák az olasz papok, így került haza a Tabánba. Valaki megkérdezte: mi volt a baj, nem tudtál harmadik bambinót csinálni? Csics előre meresztette a hegyes szakállát, mintha dühös lenne. Nem kell nekem ahhoz asszony, mondta és a műhely sarkába mutatott. Két ikerbambino térdelt ott, márványból faragva. Sok oka volt Csicsnek, hogy a Tabánban maradjon, de leginkább az tarthatta vissza a temető szomszédságától, hogy ott nem zenélhetett volna, pedig ez lassan már többet hozott, mint a kőfaragás. A telek végében, a szomszédos ház szőlővel befuttatott tűzfala és egy vadgesztenyefa közé pallókból ácsolt gyalulatlan asztal került. Itt pihentették gyásztól elgyengült lábukat az özvegyek, apák és gyermekek a sírkővásárlás mérlegelése közben. Csics borral alapozta meg a barátságos tárgyalást, bele volt kalkulálva az árba. Csak egy ujjnyit, úgy eltikkadtam, mondta az özvegy, de a második pohár után kipirult arccal részletezte a legjobb férj kiváló tulajdonságait. Csies kérdésekkel segítette, meg kell ismerkednie a megboldogult egyéniségével, hogy a legülőbb, bár jutányos áru emléket állíthassa, mely kitart a feltámadásig. A mester elmélyedve töprengett, feldolgozta magában a hallottakat, aztán rendkívül határozottan rám szólt: a girlandos képet hozd ki. Ez volt az egyetlen temetői fényképünk, egy szomorúfüzet ábrázolt fiatal gyászruhás nővel, a kő alig látszott. Az özvegy megilletődve szemlélte, talán arra gondolt, ha befűzi magát, ő is lehet karcsú. Vagy arra, hogy öreg, reménytelenül egyedül maradt, ettől könny szökött a szemébe. A részletes megbeszélésnél aztán kiderült, hogy Csics a sokféle elhunyt egyéniséghez kétféle mintával rendelkezett. Á szögletest javasolta az elhunyt férfiak, az oválist a nők és gyermekek részére. Mindkét típus rózsagirlanddal díszítve nagyon hasonlított a tabáni díványok lószőrrel tömött, kemény fejpárnáira, csak éppen nem hímzett, hanem műkőből öntött virágokkal. A késő délutáni és esti órákban a vadgesztenyefa sátra alá telepített asztal a tabáni közélet központja lett, Csics cégér nélküli bort árusított. A hatóság természetben szedte az adót, képviselői behunyt 2í5