Budapest, 1971. (9. évfolyam)
5. szám május - Gábor István: A magyar zeneművészek háza
könyveket, lábbal széttaposták, összezúzták a hanglemezeket. Miután a Magyar — Szovjet Társaság a Gorkij fasor-beli Barátság Házába költözött, a Semmelweis utcai épület más célokra szabadult fel. 1957-ben a Dalszínház utcai szűkös helyéről az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság jött ide; akkoriban ez volt a felügyeleti szerve az Országos Filharmóniának, a Nemzetközi Koncertirodának és az Országos Rendező Irodának. Később helyet kapott még ezek mellett több zenei intézmény, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Zeneműkiadó, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Nemzetközi Koncertigazgatóság; ide kerültek az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus próbatermei, ezenkívül a Szerzői Jogvédő Hivatal egy részlege és a Képzőművészeti Alap főkönyvelősége is. Több mint tíz esztendeje tehát a magyar zenei élet egyik központja a Semmelweis utca és a Kossuth Lajos utca sarkán levő épület. Hogy maga az épület alkalmas központja lenne, azt nehéz róla elmondani, és nem állítja Kenesei István, a Magyar Zeneművészek Háza gazdasági igazgatója sem. Az egész ház gépészetileg is alapos felújításra szorul, mert még mindig találhatók a házban olyan csatornák, amelyek az 1890-es évekből származnak. Ha valami baj van az elektromos hálózatban, a fűtésben — a szobákban ma is az eredeti radiátorok működnek, bár a központi fűtést közben átalakították szénről kokszra —, nyomban kiderül, hogy az épület állapotában van az igazi hiba. De azért, ha ennek a háznak a történetét egyszer részletesen földolgozzák, a történet lapjain fontos helyet kap az az évtized, amíg a magyar zene foglalta el benne helyét. Lényegében ebben az épületben bontakozott ki a szocialista zenei impresszálás, hangversenyrendezés, zeneműkiadás, lemezkészítés, és hogy ez közelebbről mit jelent, azt három cég munkáján át szeretnők érzékeltetni. Megkérdeztük Lakatos Évát, az Országos Filharmónia igazgatóját, hogy miben látja a szocialista hangversenyrendezés legfontosabb eredményét. — Mindenekelőtt a műsor- és művészetpolitikában — válaszolta. — Igyekszünk megvalósítani, hogy egyetlen tehetség se kallódjék el, és a közönség igényeit is színvonalasan elégítsük ki. Ezzel természetesen szorosan összefügg-, hogy nemzetközi rangú zenei életet kell kialakítanunk. Amikor a műsortervek készülnek, alaposan mérlegeljük a teendőket. Az a célunk, hogy dobogóhoz juttassuk a fiatalokat is. Bérletpolitikánkban pedig a nemzetközi kapcsolatok kiaknázására törekszünk. A szocialista hangversenyrendezés egyik jelentős sikere az önálló ifjúsági koncert, amely vidéken is kezd mind nagyobb szerephez jutni a fiatalság kulturális életében. Ezt egyetlen adat is bizonyítja: 1959-ben mindössze 100 ifjúsági hangversenyt rendeztek vidéken, 34 ezer hallgatónak; 1970-ben pedig csaknem ezer ilyen koncert hangzott el, több mint 300 ezer részvevő számára. És a zeneművek? Tavaly ősszel ünnepelte államosításának 20. évfordulóját a magyar zeneműkiadás. Ennek a húsz évnek legjelentősebb eredményeiről Sarlós László, a vállalat igazgatója ezt mondta: — Régen a kis magánkiadóknak megvolt a maguk külön zeneszerzői gárdája; nálunk minden ismert zeneszerző szóhoz jutott és jut ma is. Nem mondhatja el tehát egyetlen komponista sem, hogy tőle még semmi sem jelent meg. Húsz év nagyon rövid idő egy zeneműkiadó életében, hiszen az olyan nemzetközileg ismert cég* Az egykori olvasóterem (Siklós Péter felvétele és reprodukciói) Az első emeleti szalon