Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - Gerő Győző: A török uralom kezdetei

Mozaik a főváros múltjából Minden kezdet nehéz Várostörténetünk egy elfelejtett írója, Horváth Elemér jegyezte fel az alábbi — hovatovább száz esztendős —, fővárosunk születésével kapcsolatos, máshol soha le nem írt történetet. 1872-ben jelent meg a főváros rendezéséről szóló törvény, amelynek alapján Pest. Buda és Óbuda városok Budapest néven egységes ún. törvényhatósággá váltak. Az egyesítés, mint általában minden újítás meglehetősen nagy kavarodást okozott a régi pesti Városházán. (Ennek épülete, a Belváros rendezéséig, a belvárosi plébániatemplom közelében állt. Szép, egytornyú, homlokzatán szobrokkal ékes épület volt.) Pest, Buda és Óbuda városok hatóságai azt az utasítást kapták, hogy a közelgő városegyesítésre tekintettel kiadványaikon az addigi Pest, Buda, Óbuda helyett ezt a nevet használják: Budapest. Ebből azután nem hétköznapi galiba keveredett. Óbudáról így érkeztek a levelek: „Budapest közönsége, Budapesten — küldi — Budapest közönségének, Budapesten." Hogy Óbuda magisztrátusa ezt a levelet Pest, vagy Buda városához címezte-e, azt a cím, természetesen nem árulta el. így ez a levél először elment Pest városába. Itt, amikor felbontották, kitűnt, hogy az átirat Buda városát illeti. Ráírták: „Vissza! Budapest közönségének! Budapest közönségétől! Óbudán." Szegény levélke! Ki tudja, hány hónapig járta így az utat, míg azután egyszer valahol mégiscsak megszánta egy hivatalszolga. És bedobta az első papírkosárba. (z. I.) Korhelyek hétfője A láncon himbálódzó kékgolyó volt hajdanán egész Európában és Pest—Budán is a sermérők cégére. Eredetileg a golyó pénzes zacskó volt, mint a földesúri jog jelképe, ahogy azt egykoron az óbudai Zichy uradalom serfőzőházának kimérőhelyén is használták. Később golyóvá, mégpedig kékszínű golyóvá változott, amely a vasárnapi mulatozás után ellankadt pest—budai mesterlegényeket a Kékgolyóhoz cégérezett kurtakocsmába irányította, ahol csendes sörözés mellett pihenték ki magukat, együtt töltvén el a „Heverd el napját", vagyis a korhelyek hétfőjét, a „Blau Montagot". Később, a mesterlegények szaporodásával gyarapodtak a kék előnevű, de már más utónevű kocsmák. Ilyenek: Kék Fiaskó, Kék kakas és a sokáig hírhedt mulatóhellyé előlépett Blaue Katz. Uralkodott tehát a kék szín a cégéreken, pedig valójában annak semmi köze a korhelyek hétfőjének milyenségi meghatározásához. Eredetileg „blowe Montag" volt, ami bolondos hétfőt jelentett. De ezt dédapáink nem tudták; tehát minden korhelyhétfős kocsma kék lett. Budán, a Krisztinavárosban még ma is ennek emlékét őrzi a Kékgolyó utca. Fáy András, a városrendező A nagy meseíró hűséges segítőtársa volt Széchenyi Istvánnak, aki Pest vármegye 1838. évi egyik ülésén jelentette ki, hogy a „honi reform teendőire az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették fel bennem". Pest „felnevelésének" szépítésének érdekében már 1825-ben, a Felsőmagyarországi Minervának küldött elszomorító városképében jelentkeznek szándékai: „Gázvilágítást, Álló hidat, Bankot, Redoutot, Gyalog kövezetet, Promenádot"! Városi, közérdekű terveinek megvalósításáért bérbeadta vidéki birtokát és Pesten telepedett meg. A Nemzeti Színház és az Álló híd (Lánchíd) vitáiban nagy felkészültséggel s lelkesedéssel küzd Széchenyi mellett. Nem a zajos, hivalkodó politikai porondon hadakozott kommunális gondolatainak megvalósítása érdekében, hanem a terveket érlelő, bizottsági és választmányi üléseken, az előkészítő munkálatokban. Hosszú életének alig volt olyan napja, amikor Pestet világvárossá emelni akaró ülésen ne vett volna részt. Mindezeken felül író, zenész, a klasszikusok kedvelője és fordítója, a képzőművészetek barátja volt. Sokoldalúságát Zichy Antal emlékbeszédében így jellemezte: „Nem lehet elhatározni, vajon nemzetgazdasági, vagy városi kérdések, emberbaráti, vagy egyházi ügyek, az irodalom, vagy a nevelés és iskola, a magyarság felemelése, vagy az egyetemes közjó számtalan megfejtésre váró feladata vonzották leginkább, de bámulat fog el, hogy egy ember olyan hallatlanul sokfélét képes felkarolni s a műkedvelésen felül a tökély oly magas fokára emelni. Alkotó szelleme mindezzel örökre beírta nevét Pest történetébe!" Százhetvenöt éves a Rókus Ennek a nagy múltú kórháznak az alapkövét 1796. augusztus 30-án tették le, a ma is római alapfalakon álló kis kápolna mellett, (amit 1711-ben, az erősen pusztító pestisjárvány alkalmával emeltek). Az első beteg egy Vida nevű ember volt, akit 1798. május 24-én ápoltak itt. Még abban az évben 873 beteget gyógykezeltek az új kórházban. Ez időben, különösen egészségügyi téren, ez a gyors végrehajtás egészen szokatlan volt, és csak azzal magyarázható, hogy dr. Haffner Mihály, a pesti, botrányosan elmaradt polgári kórház orvosigazgatója (der königl. Freystadt Pesth geschworner Leibarzt) csodálatos lelkesedéssel, emberfeletti erővel küzdött az egészségügyi követelményeknek megfelelő új kórház létesítéséért. Röpiratokat írt, tervezeteket készített, gyűjtéseket szervezett, hogy az akkor harmincezer lakosú Pest betegellátását korszerűen biztosítsa. Pest város el is fogadta javaslatait és felhívással fordult a lakossághoz, segítse a nemes cél megvalósítását. Az itt lakók osztálykülönbség nélkül, hetenkénti anyagi hozzájárulással, ingyen fuvarral, a szükséges nyersanyaggal és „társadalmi" munkával tették lehetővé a gyors építkezést. Tizenegy hónap alatt készült el teljesen a Gyöngytyúk (ma Gyulai Pál) utcai épületrész. Azóta rengeteg ember gyógyult meg a Rókus kórházban, ahol kiváló orvosak százai működtek; közöttük a tabáni Semmelweis Ignác is. Most az ő nevét viseli a kórház. Sok tízezernyi embert mentett meg a kórház a haláltól — őt magát már többször halálra ítélték. Budai városkapuk A budai városfalakra már Mátyás király rakatott az alacsony tornyok köré négyszög vagy félköralakú építményt; az eredeti, régi torony csonkja ezzel úgy hatott, mintha nadrágot kapott volna. (Egész Európában „nadrágos torony"-nak nevezték.) Később az olasz várépítő iskola ezeket a „nadrágokat" nagy, sokszögű vagy félköralakú építménnyé alakította át és ez lett az olasz Bastua nevéből a magyar bástya. Az átmenetet jól mutatják Buda törökkori alaprajzai. A budai alsó sáncfal a mai Bem József térnél, a Duna-parton kezdődött és a nagy árok vonalán, a mai Mártírok útján ment nyugat felé. Egy darabja ma is látható a Széna térnél. Ez az alsó védelmi fal az Ördögárok mentén folytatódott a Tabánig. A felső, Várhegyet övező sáncfal néhány bástyájával nagyrészt megvan, középkori tornyai azonban mind elpusztultak. Az utolsót, a Fejérvári kapu tornyát hagyománytalan érzéketlenséggel 1900-ban bontották le. A városkapuk hajdanában fontos szerepet töltöttek be Buda életében, mert rajtuk bonyolódott le a forgalom, ott volt a mindenféle árusítás központja és a várvédelem megerősített helye. A Fejérvári, egykor Zsidó kapu a nemrég lebontott főhercegi palota gépkocsiszínje helyén, a hajdani Teleky palota mellett vezetett le a Fejérvári völgybe, a mai Krisztinavárosba. Vele szemben volt, a Színház utca végén a Szent János, majd Vízi, utóbb Ferenc József kapu, melyet 1895-ben bontottak le oktalanul, hogy helyére az akkori Vöröskeresztházat építsék. A mai Váralja utca végén volt a XVIII. századbeli Tabáni kapu, amely átjárót képezett a várudvaron a várnegyedbe. Ebbe szintén 1900 előtt vágott bele a bontócsákány. Helyére valami téglás, bevakolt kapuféle került, de bejárat nélkül. Ma a helyén a gyönyörűen kiképzett várpalota déli feljárója van. — Az Esztergomi vagy Szombat, majd a törökkor óta Bécsi kapunak nevezett eredeti várbeli főbejárót is régen lebontották. Vele lerombolták azt a legendás hitet is, hogy amíg a Bécsi kapu tornya áll, addig Bécs nem tudja megvívni Budát. Nem is a kaputornya jelentette talán a védettséget, mint inkább az ott őrzött és a hatalmas magyar erőt bizonyító fegyverek: Toldi Miklós fegyverei. Ilosvai Selymes Péter arra biztatja olvasóját a XVI. században: „Nézd meg jól Budának Bécsi kapuját, meglátod ott annak súlyos buzogányát, mellette reggeli személyéhez pajzsát, Paritytyából hajigált húszfontos köveit..." Ott lógott a fegyverek mellett, Gerlach udvari pap leírása szerint, Toldi hatalmas állkapcája, óriási lába is. Ezeket a csontereklyéket Bél Mátyás történetírónk már nem látta, de a fegyverek még ott voltak: óriási pajzsa, rettenetes szálfa lándzsája, buzogányának emberfej nagyságú kőgolyója, lovának patkója, páncélingje, sarkantyúja. Dugonics András 1756-ban, majd 1794-ben is látta még ezeket, de azután az őrség elkótyavetyélte és végül is a bécsi Hadiszertárba kerültek. Kérdéses, hogy valóban Toldi emlékei voltak; mert hogyan vészelhették át a török időket? Bél és Dugonics teljes határozottsággal említik. A mai Bécsi kanu már a mi időnkben épült újjá. R. P. S. Régi idők első emberei Legelső — neve szerint ismert — hazai harangöntőnk 1240-ben a Pest városában élő Henrik master volt. Szőlőket bérelt a mai Gellérthegy lankáin. Buda vára hétszáz év előtti építői közt sejtik Vi||ard de Honnecourt-t, a nagy francia gótikus épít^zt. Feltételezik, hogy a budai Mátyás templom első terveit — az 1240-es években — ő készítette. Magának a budai várnak egyik építője Walter ispán, budai és komáromi várkapitány volt, az 1260-as években. A Vár déli végén az Anjouk által épített királyi palotát bizonyos Kövér-nek (ventrosus) nevezett János mester, királyi építész építette meg. A palota kápolnája 1366-ra nyert befejezést; az eredeti építtető Nagy Lajos öccse, István herceg, a budai várpalota István tornyának névadója volt. Első vízművünket — amely már taposó malmos meghajtású szivattyú volt — a Duna s a budai várpalota közt Zsigmond király vízmestere, Hartmann mester, nürnbergi építész készítette el; 1416-ban ezer rajnai aranyat kapott e művéért. Legrégebbi — név szerint ismert—ágyúöntőnk alighanem Konrád mester, királyi „machinátor" volt; Nagy Lajos egy visegrádi kőházzal jutalmazta munkáját. Első papírmalmunk s első lőportörő-malmunk — a hozzá tartozó „fegyvergyárral" együtt — a mai Lukács fürdő környékén a XV. század második felében üzemelt. E felhévízi hámort a török is lőpormalomnak használta. Első — név szerint ismert — megyejegyzőnk bizonyos Apáth nevű férfiú volt, 1260 körül; a zólyomi megyeispán nótáriusa. A részben vallon lakosságú esztergomi polgárok jegyzője, 1255 körül, francia eredetű férfiú volt. Első — névtelen szerzőtől való — bibliafordításunk már a XIII. században a margitszigeti apácák használatában volt. 1460 körül aztán Bátori László budai pálos újból lefordította a szentírást. Kötetét Mátyás a Corvinakönyvtárba iktatta. (*•'•) 48