Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - Gál Éva: Kétszáz éves a Krisztinaváros II.

mint hét holdas rét azonban megszűnt a várerődítési övezet része lenni. Az uralkodó ezt a jelentékeny nagyságú területet gróf Niczky Kristófnak, a Helytartótanács volt elnökének adományozta. Niczky hamarosan két házat építtetett rajta, amelyek közül az egyik, a mai Attila út 8—IO. és a Roham u. 2. helyén emelkedő egyemeletes, palotaszerű épület volt. Niczky örökösétől 1789-ben Horváth Zsigmond udvari tanácsos vette meg az egész objektumot; erről a családról nevezik ma is Horváthkertnek az ingatlannak a XIX. század második felében közkertté átalakított déli felét. A várfal alatti lejtők közül a nyugati és északnyugati oldalon levők voltak a legkevésbé meredekek és ezért beépítésre a legalkalmasabbak. A várerődítési övezetet a parcellázást végző hadmérnök 115, átlagosan 500 négyszögöl terjedelmű házhelyre osztotta; ezek közül 39 esett a Krisztinaváros területére, a» többi a Tabánban és a Vízivárosban volt. A házhelyeket az építkezni kívánók az uralkodó rendeletére ingyen kapták meg. A várerődítési telkek birtokosai között sok jómódú iparost és városi tisztviselőt találunk, de akadt az új krisztinavárosi ingatlanbirtokosok között jónéhány arisztokrata is: Brunswick, Sztáray, Majláth, Sándor gróf és Ráday báró. Ezzel megváltozott a krisztinavárosi háztulajdonosok eredeti társadalmi összetétele. A várerődítési telkeken felépülő házak lakói is különböztek társadalmi hovatartozásuk tekintetében a Krisztinaváros addigi lakóitól:. nagy számban költöztek a Vár alatti házakba az országos és városi hivatalok kisebb tisztviselői, a várbeli paloták urasági kocsisai, szakácsai és egyéb alkalmazottai. Ezzel indult meg az a folyamat, amely a későbbiek folyamán a Krisztinavárost jellegzetes hivatalnoknegyeddé tette. A várerődítési telkek beépítésének eredményeképpen alakult ki a mai Attila út, akkor krisztinavárosi Fő utca (Hauptstrasse). Az új utcán a korábbinál városiasabb jellegű házak épültek, zártsoros beépítéssel, téglából, s bár többségük még mindig földszintes volt, akadt néhány emeletes is. A legtekintélyesebb méretű a mai Attila út és Mikó u. sarkán 1789-ben felépült Brunswick-ház volt, amely 28 szobájával sokáig a Krisztinaváros második legnagyobb lakóépülete volt. Itt rendezte be Brunswick Teréz grófnő 1828-ban az első magyar kisdedóvót, amely jótékonysági intézményként jött létre, szegény, dolgozó szülők felügyelet nélkül hagyott gyermekeinek gondozására. Középületek 1786 mérföldkő az új külváros fejlődésében. Ekkor kapta a Krisztinaváros az első iskolát. A város a mai Gellérthegy utca 1. és 3. sz. házak helyén állott épületet vette meg erre a célra, s egy tanítót fogadott a krisztinavárosi gyermekek oktatására. Az iskola 1810-ben nőtte ki a régi épületet, s ekkor költözött a mai iskola helyén állott nagyobb házba (amelyet azután az 1880-as évek elején bontottak le). Ugyancsak 1786-ban a krisztinavárosi kápolnát helyi káplánsággá minősítették és az országúti ferencesek gondozására bízták. Megkezdődött a külön krisztinavárosi születési, halálozási és házassági anyakönyvek vezetése. A következő évtizedben az egyre szaporodó lakosság számára szűk lett a csaknem százéves kápolna: 1795—1797 között közvetlenül mögötte felépült az új plébániatemplom, amelynek felszentelése után a Kéményseprő-kápolnát lebontották. A paróchia számára csak 1806-ban vásárolt a város külön házat (a mai krisztinavárosi plébániahivatal helyén); addig a templommal szemben levő, a mai Déryné cukrászda helyén állott Andreics-házban bérelt számára két szobát. Hasonlóképpen 1786-ban állították fel az első két krisztinavárosi vámházat is: az egyiket a mai Krisztina tér 7. sz. ház helyén, ahol a Budaörs felől a mai Budaörsi út, Alkotás utca, Győri út, Mészáros utca vonalán haladó országút beért a Krisztinavárosba; a másikat a mai Magyar Jakobinusok tere közepén, ahol a Budaörs felől az Országút és Víziváros külvárosokba, valamint a Vár Bécsi-kapujához vezető országút haladt. A harmadik krisztinavárosi vámházat, az úgynevezett Laszlovszky-vámot csak néhány évvel később állították fel, a mai Kútvölgyi lejtő és Szilágyi Erzsébet fasor találkozásánál. Kialakulóban a kertváros A XVIII. század utolsó másfél és a XIX. század első évtizedében a Krisztinaváros ismét nagyot fejlődött. A glacis már említett beépülésén kívül ebben a negyedszázadban épült ki a Városmajor utca csaknem teljes hosszában (a mai páros oldalon az Alma utcáig, a páratlan oldalon a mai 35. házszámig), a Kékgolyó utca páratlan oldala kb. a mai Ráth György utcáig; ebben az időszakban árverezték el — több hullámban — a volt botanikuskert területén létesített házhelyeket, s ezeknek lassú beépülése folytán megkezdődött a mai Kosciuszko Tádé utca páros oldalának, a Pálya utcának, a Márvány utca felső szakaszának kiépülése; tovább épült a mai Kuny Domokos utca házsora. A XIX. század elején a városi magisztrátus kiszáríttatta a Naphegy mögött (körülbelül a mai tüzelőanyagtelep helyén) elterülő kisebb fajta mocsarat (kleine Morast), s ezzel hasznosíthatóvá tette a Naphegy lába és a mai Pálya utca közötti, legyezőszerűen szélesedő földsávot, amely addig a nagy sár miatt még közlekedésre is alkalmatlan volt. Ebben az időszakban a már említett Kalmárffy- és Brunswick-házon kívül a legnevezetesebb új épület Kuny Domokos majolikagyára volt, a mai Krisztina körút 41—43. helyén (1789). A hírneves budai majolikát előállító manufaktúra — amelyet csak az egykorú szóhasználat nevezett gyárnak („Fabrique") — a kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt mindössze 181 i-ig tudott fennmaradni. Kuny ekkor elköltözött, az épületet pedig, többszöri gazdacsere után, lakóházként használták. E negyedszázadban a Krisztinaváros eredeti szegénynegyedjellege fölött végképp úrrá lett a fejlődés új iránya: egyre inkább felülkerekedett a kertváros-jelleg. Az újonnan kiépült utcákban a jobb minőségű — bár még mindig túlnyomórészt földszintes — házakhoz többnyire nagy kert tartozott. A háztulajdonosok között tovább nőtt a magasabbrangú állami és városi tisztviselők, a vagyonos iparosok és kereskedők aránya. Az új épületek egy része nyárilakul szolgált a Várban is házzal rendelkező tulajdonosok számára (ez a jelenség volt a későbbi villanegyed csírája). Ilyen úriházak vagy nyaralók épültek a már említetteken — a Kalmárffy-és Niczky-palotán — kívül a Kékgolyó és Városmajor utcában, ahol többek közt Eötvös Ignác báró (Eötvös József nagyapja), a Kamara alelnöke is házat vásárolt a XIX. század első évtizedében. Ebből az időszakból sem maradt ránk egyetlen belterületi lakóépület. A Kalmárffy-palotát az 1850-es évek elején lebontották, hogy helyén felépítsék a romantikus Karácsonyi-palotát. A többi régi ház a XIX. század második felében és a XX. század elején áldozatul esett a kapitalista városfejlődés kísérőjelenségeinek: az emelkedő értékű telkek maximális kihasználására való törekvésnek, a múlt értékei iránti érzéketlenségnek. A régi Krisztinavárosnak ebből a korszakából egyetlen lakóház maradt meg, az is csak azért, mert a hegyvidék2 egy távoli zugában, a forgalomtól még ma is távoleső, kies helyen épült: a mai XII., Árnyas út 40. sz. alatti villa ez, amelyet a XVIII. század végén az akkori „Szép Juhászné" vendéglő tulajdonosa építtetett, és amely a „Szép Juhász" majorság („Mayerhof zum schönen Schäfer") nevet kapta. A több mint félméter vastag falú, részben faragott középkori kváderkövekből épült ház kevés átalakítással vészelte át a kis híján két évszázadot. 1 A hegyvidék közigazgatásilag 1822-töl tartozott a Krisztinavároshoz; addig nem is szerepelt a lakóház-nyilvántartásban, oly elenyészően kevés volt a hegyvidéki házak száma. Az egykori „Szép Juhász" major, az 1840-es években hozzáépített klasszicista verandával (Szöllősy Miklósné felvétele) 20