Budapest, 1971. (9. évfolyam)

2. szám február - Zolnay László: Mohács után

MDCCCV1 A palota déli és nyugati homlokzata (1940-es évek eleje) Czagány István A Sándor-palota 1945 elején, amikor ötvenöt napi ostrom után feljöttünk a pincéből a napfényre — már akkor sejteni kezdtük, hogy jóvátehetetlen veszteségeket szenvedett városunk. Rövidesen kezünkbe kerültek kitűnő grafikusművészeinknek — Zádor Istvánnak és Pfannl Egonnak — rombadőlt városunkról készült albumai. A „Budapest 1945" című, vádoló Zádor-kötet rajzai között számomra még ma is lélegzetelállító a negyedik, amelyik a volt miniszterelnöki palota romjait vetíti elénk, fényképnél meggyőzőbb erővel. Szinte hihetetlennek tűnt akkor, hogy Közép-Európa legszebb neoklasszikus magánpalotája, a Sándor-palota — Johann Aman és Pollack Mihály remeke — egyszer és mindenkorra megsemmisült. Az egykori „ördöglovas", Sándor Móric — aki lóháton ment fel még a Landhausgasse régi Országházának lépcsőjén az elsőemeleti bálterembe is — palotájából hírmondó is alig maradt. Megsemmisültek a hajdani Rozgonyi-palota területén, két barokk laktanyaépület helyén 1805—1806-ban emelt, fejedelmi szépségű architektúra Anton Kirchmayer készítette domborművei. Egyedül a Venus diadalmenete című relief maradt meg. Nyomtalanul elpusztult Pollack Mihály és Maurer János világhírű kerekszalonja József nádor festményével, valamint a tükörterem. Eltűntek a barokk szalon eredeti gobelinhuzattal borított bútorai, amelyeket Mária Terézia ajándékozott a bécsi magyar kancelláriának és Tisza Kálmán hozatott ide, 1875-ben. Elvesztek Eszterházy Fényes Miklós gobelinjei, amelyeket Francois Boucher kartonjai alapján 1749-ben szövetett a Versailles-ban is gyakran megfordult, művelt magyar. Minden józanul gondolkodó ember tudta, 48 hogy nemzeti kultúránknak ezt a veszteségét épp úgy nem lehet pótolni, mint ahogyan kiheverni sem, a nagyszámú, márkás olajfestmény és szobor elvesztésével együtt. Ezek ugyanis — a felsoroltakon kívül — szintén a romok között pusztultak el. Az is világos volt, hogy a budavári Sándor-palota esetleges, teljes műemléki rekonstrukciójának igénye meghaladná azokat a lehetőségeket, amelyeket a tudomány és a művészet ki tudna elégíteni. Tizenegy esztendő után, először a palota falainak felépítésére került sor. Újból megépült minden fala és földszinti boltozata, méghozzá az eredeti állapotnak megfelelően — bár egyelőre csak nyersen. Ettől fogva a Sándor-palota ismét valóság lett számunkra. Időközben a fotótechnika is segítségünkre sietett. Kiderült, hogy reprezentatív műemléki helyiségeit 1944 előtt igen gondosan lefényképezték. Mégpedig mindegyik szoba mindegyik falát, körös-körül. így meggyőződtünk arról, hogy a Nemzeti Múzeum mesterének, Pollack Mihálynak ezt a kitűnő alkotását — külső homlokzataiban — tudományos hitelességgel helyre lehet állítani. Műemléki helyiségeiből pedig hatot úgy rekonstruálhatunk — bútorok és festmények nélkül —, hogy az architektúra lényegét maradéktalanul visszaadjuk. A külső homlokzatok helyreállításának helyességét soha senki sem vitatta. A varsói Stare Miasto (Óváros) piacterén ugyanígy megsemmisült középkori házaknak fényképek alapján történt homlokzat-rekonstrukciói elegendő érvet és bizonyságot szolgáltattak. Ha Bernardo Beiotto — Canaletto — olajfestményei alapján szép eredménnyel lehetett varsói homlokzatok helyreállítását elkészíteni, akkor fényképek és eredeti maradványok alapján a budavári Sándor-palotát is indokolt műemléküeg rekonstruálni. A Szent György térnek ugyanis legalább annyira fontos a Sándor-palota eredeti épsége, mint a varsói piactérnek mondjuk a Fugger-háza, vagy a város más pontján esetleg a Poniatowski-palota. Ámde ugyanígy járhatunk el az interieurök visszaállításánál is ? Erre a kérdésre egy imponáló szovjet példa adta meg a helyes választ. Leningrád mellett a puskinoi (Zarskoje szelő, Carszkojeszelo) Katalin-palota belsejének helyreállítási elvei bizonyították a „lengyel módszer" interieurrekonstrukciós alkalmazásának létjogosultságát. Az 1755—1762 között Kraszov és Rastrelli által épített petrodvoreczi — később puskinoi — cári palotát Leningrád legutóbbi ostroma idején Hitler csapatai három évig tartották a kezükben. Ezalatt a belsejét teljesen elpusztították, jobban, mint a mi budavári Palotánkét. Ugyanúgy, mint a Sándorpalota interieurjeit a légi bombázók. A szovjet-orosz restaurátorok mégis — több mint tízévi fáradságos munka árán — csaknem harminc termet restauráltak ez ideig, fényképek és eredeti festmények alapján! Módszertani szempontból tehát ez az eset azonos a budavári Sándor-palota belsejének helyreállítási kérdésével. Charles Cameron megsemmisült, de rekonstruált puskinoi interieurjei, valamint Pollack Mihály ugyanilyen sorsú budavári termei közé egyenlőségi jelet lehet tenni. Monifetti 1870-ben épült carszkojeszeloi lépcsőháza és Aman 1806-ban keletkezett Szent György téri díszlépcsőháza között — a megmentés szempontjából — nem lehet különbség. E meggyőző szemléletet azonban a Sándorpalotának csak azokra a helyiségeire vonatkoztathattuk, amelyekről maradéktalan fénykép-dokumentációnk van. A többiekről semmit sem tudván, azokban csak az épület mai felhasználásának megfelelő, korszerű igények kielégítéséről lehet szó. Ezáltal biztosítható a modern termek láncolatában az Európa-szerte alkalmazott, jótékonyan ható stíluskontraszt elve is, hat műemléki helyiség révén. Mindez megfelel a volt Miniszterelnökipalota új rendeltetésének: ugyanis kormányvendégház lesz. Huszonöt évi várakozás után tehát végre megszületett a budavári Sándor-palota megnyugtatóan helyes újjáépítésének minden műemlékvédelmi és műszaki feltétele. A Középülettervező Vállalat sokesztendős fáradsággal elkészült kiviteli tervdokumentációja immár megvalósulásra vár. A továbbiakban a beruházón és az üzemeltetőn múlik, hogy Budapest legszebb klasszicista magánpalotája régi szépségében és korszerűen szolgálja-e majd a kormány magasrangú vendégeinek igényeit. Most itt az alkalom arra, hogy európai szinten bizonyságot tegyünk a haladó magyar történelemszemlélet, a műemlékvédelem és a modern építészet egészséges összekovácsolódásáról. A megvalósítás nemzeti tudatformáló, etikai és kultúrpolitikai szempontból is igen jelentős. Szeretnénk, ha az illetékesek az újjáépítés során az itt elmondottakról nem feledkeznének meg.