Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Bertalan János - dr. Rédl Károly: A húszéves Nagy-Budapest

A város szolgálatában Gázművek Margit körúti kirendeltségén dolgozott, párttagként. A romok alatt meg kellett keresni a berendezéseket, alkatrészt gyártani hozzá, kijavítani, üzembe helyezni. A teljes helyreállítás évekig tartott. 1956 őszén és telén ismét nagy feladat hárult rájuk. Ahol nem esett kár, a berendezések biztonságát kellett ellenőrizni. Tíz évvel később a Gázművek áttért a magasabb kalóriatartalmú gáz szolgáltatására. Az égőfejek cseréjét ők végezték. Nehezebb dolguk volt, mint bármikor korábban. Üzemelés közben kellett dolgozniuk, biztonsággal és zökkenőmentesen. Az üzemben jelenleg 52 ember dolgozik. Nincs elég járművük, nem a legkorszerűbb körülmények közt dolgoznak. Varga I. József mégsem beszél a nehézségekről. — Mindent megoldottunk valahogy — mondja. Négy szocialista brigádjuk van, köztük aranyjelvényes is. A budapesti cserépkályhákban szén és fa helyett ma már sokan fűtenek gázzal. Feltalálója Varga I. József. Tulajdonképpen már régen kikísérletezte a gázfűtést, de a főváros hálózata és a gázellátás miatt sokáig nem lehetett bevezetni. Rohamosan csak az utóbbi években terjed... Ugyancsak ő tervezte a Gázművek központjának etázsfűtésű kazánjait. Életútja egyenletes. Négy polgárit végzett; 1930-ban tanulta a gázszakmát. A felszabadulás utáni években, amikor művezetői tanfolyamra kellett volna járnia — a falujárás foglalta le, pártmunka Bicskén, a „Dolgozók a tudományért" mozgalom az Orvostudományi egyetemen. A kommunista párt győzelme után egykori harcostársai kiemelkedtek mellőle, ő az üzemben maradt — mert a gyakorlati munkát szereti, és a gázszakmát érti igazán. Az elmúlt évtizedben többszáz fiatal szakmunkás került ki a keze alól. Ma az országban bárhol dolgozik gázszakember, a tudását részben neki köszönheti. 1952-ben a Művezetők Országos Konferenciáján elsők között kapott „Munka Érdemérmet". A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium Kiváló Dolgozója. Tizenötször lett sztahanovista és kiváló dolgozó. Ötvenhét éves; kicsit elfáradt. Tavaly abbahagyta a szeminárium vezetését a pártkörzetében. Elég gond az üzem vezetése. Néha már gondol a nyugdíjas évekre. Nyugodt öregséget szeretne. Sok vágya nincs — hiszen nem éhezik, nem fázik a főváros. S. L. Filó Mihályné, főnővér A János Kórház az ország egyik legnagyobb kórháza, mégse tudtam, hogy ekkora: az 5-0S kapu már a Kútvölgyi útnál nyílik, jóval a Központi Állami Kórház fölött. Idáig terjeszkedik a tüdőosztály, itt kerestem fel a kórház egyik legrégibb főnővérét: Filó Mihálynét. Azt hittem, koros hölggyel találkozom — és egy ragyogó mosolyú, a negyvenen épp csak túljutott, üde asszonyt találtam a tenyérnyi főnővér-szobában. De ez az aszszony a kórház utóbbi 25 éves történetének egyik legaktívabb résztvevője s úgynevezett „egészségügyi középkáder képzésének" egyik megalapozója volt. Igen nehéz időkben és körülmények között kezdte meg fáradságos, de szép hivatását. 1945-ben, tizenhat évesen jött fel Pestre, egyenesen az akkor még romos, hatalmas kórházba, mert itt dolgozott a nővére is. Bár igen nehéz volt a 12 órás napi szolgálat a fűtés- és ablaknélküli kórtermekben, mégis, boldog volt, hogy részese lehet ennek a munkának: embertársai gyógyításának, életük megmentésének. Orvos-feletteseiben példaképre talált: úgy tapasztalta, kivételes emberi tulajdonságokkal, nagy szaktudással rendelkeznek, s önmagukat nem kímélve dolgoznak. Miután végiggyakorolt valamennyi osztályon, 1948-ban jeles eredménnyel elvégezte az ápolónői tanfolyamot. A belosztályon dolgozott, a betegágy mellett, beosztott ápolónőként, amikor észrevette, hogy „káderezik". 1951-ben az igazgató-főorvos mellé intézeti vezető ápolónőt kerestek. Ez az új poszt közel 1000 női dolgozó, köztük 450 ápolónő munkájának szervezésével, irányításával, ellenőrzésével járt. A választás őreá esett. — Nagyon nehéz, izgalmas, nagy feladat várt rám: ellátni ezt a kétezer ágyas intézetet szakképzett és kisegítő dolgozókkal, úgy, hogy az utánpótlást is mindig biztosítsuk. Volt olyan esztendő, hogy száz tanfolyamos ápolónőnk volt; a legmegfelelőbbeket a különböző asszisztensi munkakörökre képeztük ki, mindig figyelembevéve az egyes ember képességeit, teherbírását, jellembeli tulajdonságait, hogy ki-ki a neki legalkalmasabb munkakörben a legjobb teljesítményt nyújthassa. 1951-től 1963-ig végeztem ezt a munkát. Erre az időre esett a Járóbeteg Rendelés, és a kórház mellett működő Ápolónőképző Iskola megszervezése is. A jobb betegellátás érdekében a feladatok egyre nőttek, de a kórház mindenkori vezető testülete, pártbizottsága, szakszervezeti bizottsága mindig segítségemre volt. A képzés és továbbképzés szervezésében sokat jelentett a Fővárosi Tanács és az egészségügyi minisztérium támogatása is. 1955-ben az „Egészségügy Kiváló Dolgozója" kitüntetésben részesítettek: és meg sem tudnám számlálni, hányszor kaptam jutalmat. Talán nem is csoda, hogy a tizenhárom év felelősségteljes munkájában megfáradtam. Akkor nyugodalmasabb beosztást kértem — és kaptam. Éppen 1963-ban alakult ez az új osztály, a respirációs tüdőosztály — a respirátor gépi lélegezte tőt jelent; itt ápolják és gyógyítják a tüdő-, keringési elégtelenségben, a nehézlégzésben szenvedőket —: 64 betegre s 14 ápolónőre van most gondja a főnővérnek. Hivatásszeretete ma is épp oly eleven, mint az elmúlt 25 év alatt mindvégig; tele van tervekkel; most az intenzív ápolási egység megteremtésén s a napi 7 órás munkaidő osztályos tervezetén dolgozik. — Tudom, nem „divat" elégedettnek lenni — mondja nevetve. — De azt hiszem, én igazán elégedett lehetek. Ügy érzem, tettem valamit ezért a kórházért, s ami, tudom, szintén ritkaságszámba megy: mindig elismerték a munkámat. Sok örömet lelek két nagy fiamban is. Egyszóval, tán nem éltem s nem élek hiába. K. J. 33