Budapest, 1970. (8. évfolyam)
2. szám február - Bertalan János - dr. Rédl Károly: A húszéves Nagy-Budapest
ezeket. . . Lényegében véve tehát megvan Nagy-Budapest, amelyet ténylegesen meg is kellene teremteni. Ha kérdezzük, hogy ez most időszerű-e, akkor azt kell mondanom, hogy ennek a problémának az előkészítése feltétlenül időszerű kérdés." Az egyesítés mellett és ellen érvelő cikkek száma egyre szaporodott, főleg azután, hogy Budapest polgármestere 1942-ben megjelentette a „Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről" c., a kérdést átfogóan ismertető művét. „Nincs szükség Nagybudapestre" — írta e művel kapcsolatban a Magyar Törvényhozók Lapja 1942. aug. i-i száma, magáévá téve a kérdés napirendre tűzését legjobban ellenző Pest megyei alispán álláspontját. A széles körű sajtóvita politikai jelleget is öltött. Az uralkodó jobboldali körök ellenállásával szemben az akkori baloldali polgári sajtó is megértéssel támogatta a már gyakorlatban megvalósult Nagy-Budapest mielőbbi közigazgatási rendezését. A háborús helyzet azonban ismét elodázta a kérdés megvalósítását. Milyen okok hátráltatták Nagy-Budapest megvalósítását ? Valamennyi világváros kialakulása összefüggésben van a városokba települt ipar fejlődésével. A városok népességszámának ugrásszerű növekedése általában az ipari fejlődés kísérő jelensége. A nagyvárosok — miként arra az előzőekben utaltunk — nem a várossi népesség természetes szaporodása útján jönnek létre, hanem bevándorlásokkal. Az ipar a maga növekvő munkaerőigényét elsődlegesen a város határain belül élő lakosság köréből elégíti ki. A továbbiak során térbelileg is terjeszkednek a városok, oly módon, hogy igazgatásilag magukbaolvasztják azokat a velük szomszédos településeket, amelyekkel a munkaerővonzás révén egyre szorosabb kapcsolatba kerülnek. Az a körülmény, hogy Budapest határai mentén olyan városias települések keletkeztek, amelyek munkaképes népességének munkahelyét nagyrészt a főváros biztosította, magában hordta azt, hogy azok előbbutóbb közigazgatásilag a főváros részévé váljanak. Hogy mégis évtizedekre és az egész kapitalista rendszer összeomlására volt szükség Nagy-Budapest megalkotásához, az két okra vezethető vissza. Az egyik politikai: amíg Budapesten az összlakosság 37,5 százaléka volt munkás, addig a környéki lakosságnak 59,4 százaléka tartozott a munkásosztályhoz. A másik ok közgazdasági jellegű: a peremtelepülések városi színvonalra való emelése nagyösszegű beruházást igényelt, s ezt a főváros 1945 előtt nem szívesen vállalta magára. Nagy-Budapest létrejötte A romokon új életet kezdő fővárosban — a helyreállítás döntő részének megtörténte után —, a tervgazdálkodás bevezetésével ismét felvetődött, illetve sorra került Nagy-Budapest kialakításának kérdése. Kádár János elvtárs, akkori belügyminiszter 1949. december 7-én nyújtotta be a képviselőházban az erről szóló törvényjavaslatot, melyet a parlament lelkesedéssel elfogadott. Népi demokráciánk létrehozta azt a Nagy-Budapestet, amelyért a peremkerületek lakosai több évtizeden keresztül küzdöttek. Nagy-Budapest megvalósulása lényegében a helyi tanácsok megalakulásával — az egyidejűleg végrehajtott jelentős államigazgatási területrendezési intézkedések részeként — történt meg. Ezzel összhangban Budapest addigi 14 kerületi beosztása is megváltozott. A 23 csatolt településsel együtt létrejött Budapest 22 kerülete. Nagy-Budapest kialakításával az a terület került a fővároshoz — Vecsés kivételével —, amely a II. világháború idején az ún. közellátási Budapestet jelentette. E hét város és 16 község Budapesthez csatolásával és ezzel fővárosi rangra emelésével azonban olyan rendkívüli terhek hárultak az egyre nagyobb agglomerációs terület vezetőire, melyeket hosszú ideig csak a korábbi Kis-Budapest színvonalátlag csökkentésével, a vidékhez való nivellálással lehetett biztosítani. Nagybudapest kialakításával ugyanis — bár ennek településgazdasági és politikai előfeltételei már régen megérlelődtek — a népsűrűség 40 százalékkal, azaz 3026-ra (Kis-Budapest 1893. évi szintjére) csökkent. 1950-ben a fővároshoz került 87752 lakóházból 85759 (közel 98%) földszintes; kétharmad részük alápincézetlen; 65,6 százalékuk egylakásos. A lakóházak csaknem kétharmadában nem volt vízvezeték és csak 9 százalékukat csatornázták. Vezetékes gázzal a főváros környékén csak a lakások 2,3 százaléka volt ellátva, szemben a Kis-Budapesti 47,2 százalékkal. A lakások megoszlása nagyság szerint 1949. I. 1-én 2. sz. tábla Megnevezés 1* 2 szobás 3 akások összes lakás Nagyság szerinti megoszlás (%) Kis-Budapesten 57,1 29,2 10,0 3,7 100,0 A csatolt környéken 73,4 22,2 3,7 o,7 100,0 Budapest mai területén 62,6 26,8 7,9 2,7 100,0 Szobánkénti átlagos laksűrűség Kis-Budapesten 2,83 1,78 1,53 1,37 2,08 A csatolt környéken 3,°3 1,92 i,55 i,44 2,52 Budapest mai területén 2,91 1,82 i,54 1,38 2,22 * a szoba nélküli lakásokkal együtt Az egyszobás lakások zsúfoltsága ugyan 1950— i960 között némileg, azóta pedig nagyobb mértékben enyhült, a nagyobb lakásoké kiegyenlítettebbé vált, azonban — a mintegy 3 év lakás termelésével egyenlő külföldre távozások ellenére — az átlagos laksűrűség 1960-ban még nem érte el a korábbit (1930-ban 213; 1960-ban 215). A főváros egészségügyi helyzetét rontotta, hogy az idecsatolt peremtelepüléseken a kórházi ágyaknak csupán 6 százaléka volt található és a gyermekintézmények (bölcsődék, óvodák, iskolák) száma, befogadóképessége, korszerűsége jelentősen elmaradt a követelményektől. Erőfeszítések a színvonalkülönbségek csökkentésére E néhány adatból, megállapításból is önként adódó követelménnyé vált a régi, kis-budapesti szint elérése, s ahol lehetséges meghaladása. A közigazgatás egyesítése óta, de főleg az utóbbi évtizedben a peremkerületek értek el haladást a városiasodás útján. A Fővárosi Tanács ezeken a területeken jelentős fejlesztéseket valósított meg. A második és harmadik ötéves tervidőszakban például az egyes kerületeket érintő fejlesztések kétharmad részét a Fővárosi Tanács a külső kerületeknek juttatta. E fejlesztésekkel lényegesen csökkentek a külső és belső kerületek lakosságának életkörülményei közötti szintkülönbségek. A mennyiségi fejlődés mellett azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a külső kerületi új létesítmények színvonalukat tekintve semmivel sem maradtak el a belső kerületek hasonló intézményei mögött. Az elmúlt két évtized általános fővárosi fejlődésének jellemzői: a) a lakásállomány 156 000 lakással, a teljes állomány több mint egynegyedével gyarapodott, és a lakásszaporulat üteme emelkedik. A nagymérvű állományszaporulat legnagyobb része a külső kerületek városiasodását javította. Ez nemcsak azért kedvező, mert ezzel a többségben hátrányos lakáshelyzetű kerületekben vált korszerűbbé az állomány, hanem azért is, mert e kerületek lakásai túlnyomóan új építkezés eredményei, s nem helyreállítás, leválasztás, átalakítás, bővítés stb. útján, tehát régebben épült lakóházakban valósultak meg. A fejlődésre jellemző, hogy 1949. ótaaII. kerületlakásállománya68,aXII. és XVIII. kerületeké 65, a részben külső kerületnek tekinthető XI. kerületé 55%-kal növekedett; b) 1950 — 1968 között a sokmilliárdos ráfordítások eredményeképpen az értékesített közművi víz mennyisége 135%-kal, 239 6 millió m3 -re, az értékesített (hálózatra adott) gáz mennyisége 354 %-kal, 555 9 millió m3 -re növekedett. A vízcsőhálózat hossza 61 %-kal, 3244 km-re, a csatornahálózaté 32%-kal, 2116 km-re, a gázcsőhálózaté 36%-kal, 1750 km-re emelkedett. A fejlődés e tekintetben is elsősorban a peremkerületek lakosságát érintette. A főváros közműhálózatát ugyanis létesítésük idején Kis-Budapest területére tervezték és építették. Ezért annak a peremkerületekben való kiépítése nem egyszerű vezetékmeghosszabítást jelentett, hanem a meglévő főcsővezetékek kicserélését is, nagyobb átmérőjű csővezetékekre. A fejlődést érzékelteti az is, hogy 1950-ben a XV., a XVI., a XVII., XVIII., XX. és XXII. kerületekben még egyáltalában nem volt közüzemi gázellátás, ma pedig csak a XVII. kerületben nincs; c) az alapközművekhez hasonlóan a külső kerületekben mindjobban kiépültek a nagyvárosi színvonalhoz szükséges többi (közlekedési, kereskedelmi, szolgáltató ipari, egészségügyi, szociális és kulturális), a lakásokhoz kapcsolódó létesítmények, illetve intézmények. Mindebből megállapítható, hogy az utóbbi két évtizedben döntően a tanácsoknak a lakossági ellátottság javítása érdekében kifejtett munkája nyomán színvonalban közeledtek egymáshoz a belső és külső városrészek. A növekvő igények mellett sokat javult a peremkerületek nem-termelő ágazatainak helyzete, szolgáltató tevékenysége. Az egészséges továbbfejlődés meggyorsításának elősegítésére azonban ezután is hatékony intézkedéseket kell tenni, a kerületek között még fennálló hátrányos színvonalkülönbségek fokozatos csökkentésére, az arányos területi fejlesztésre. 28
