Budapest, 1970. (8. évfolyam)
12. szám december - Jécsai Andor: Milyen lesz az új MTESZ székház?
IV. Béla király uralkodói díszben (Képes Krónika) FÓRUM Állítsunk emléket IV. Bélának A figyelem az utóbbi években fokozódó mértékben fordult a Margitsziget felé. Sok - sok cikk jelent meg és sok beszéd hangzott el a Sziget fejlesztéséről; sorsa nemcsak a főváros, hanem az egész ország lakosságát érdeklő kérdéssé — közüggyé nőtt. Mi, lokálpatrióta, ám laikus lakosság, akik egyszerűen nagyon szeretjük a Szigetet, mindenképpen örültünk annak, hogy az illetékesek, elismerve a Sziget egyedülálló adottságait, immár komolyan foglalkoznak jövőjével. Persze, nem elég csak szeretni a Szigetet, mint ahogy nem elég csak foglalkozni vele. A laikus legfeljebb óhajokat, javaslatokat közölhet — azonban az ilyen közlések módja sem mindig egyszerű feladat; és a tudomásulvétel, a válasz az illetékesek részéről olykor elmarad. Húsz esztendeje lakom a Sziget közelében. Gyakran felkeresem, mert pihenést, megnyugvást, kikapcsolódást nyújt. Minden érdekel tehát, ami vele kapcsolatos. Éppen ezért nagy örömömre szolgált a Fővárosi Tanács V. B. februári határozata, melyben jóváhagyta a Margitsziget fejlesztési programját. A tervről a „Budapest" júniusi száma részletes ismertetést adott, amiben valóban minden benne foglaltatik. Csak egyetlen kis dologról nem történt említés. Ezt szeretném most szóvátenni. Még nyárutón történt, amikor egy szép, napsütéses délutánon külföldi vendéggel sétáltam a Szigeten. Sorra vettük nevezetességeit. Sok mindenről szó esett: a zenélő kútról, ami nem zenél, a Nagyszállóról, ami végre elkészült, a teniszstadionról, ami már korszerűtlen, a lebontott Margit gyógyfürdőről, a Víztoronyról, ahová jó lenne felmenni és onnan körülnézni, egy új szabadtéri színpadról, meg egy modern — de nem toronymagas! — szállodáról, ami hiányzik, és az úttörő futballpályáról, ami egyáltalán nem hiányozna, ha nem volna, a többi zajos sportteleppel együtt. Végignéztük a művészsétány szobrait, a Szent Mihály kápolnát. Sokáig időztünk a romoknál, miközben vendégem kérésére felidéztem a Sziget történelmi múltját, a névadó Boldog Margit és atyja, IV. Béla király történetét. És ekkor ismerősöm feltette a kérdést: mi őrzi a névadónak, valamint a nagy királynak emlékét itt a Szigeten ? Kiderült, hogy majdnem semmi. Megmutattam ugyan Szent Margit siralmasan szegényes sírhelyét, amely nemcsak elhanyagolt, dísztelen, de a sírfelirat évszáma is hibás. . . És miközben szégyelltem magam, meglehetősen vegyes érzések, gondolatok kavarogtak bennem nemzeti önbecsülésről meg kulturált idegenforgalomról. Erről van szó! Hogyan lehetséges az, hogy éppen most, amikor hazánk felszabadulásának jubileumát ünnepeljük, amikor új városok, létesítmények, új szobrok és utcanevek születtek, megörökítve ezt a nagy történelmi eseményt — senkinek sem jutott eszébe megemlékezni a nagy magyar királyról, aki éppen ezelőtt 700 esztendővel, 1270 május havában tért meg őseihez, ezen a szigeten. Miután — szintén kb. 25 év alatt — újjáépítette hazánkat a tatár-dulta romokból. Még a két történelmi esemény párhuzama is emlékezésre késztet: 1945-ben az imperializmus, a fasizmus pusztította hazánkat; 1242-ben pedig: „Magyarországot 350 évi fennállása után a tatárok ez évben megsemmisítették" — ahogy ezt egy jámbor bajor szerzetes krónikájában feljegyezte. Hadd szenteljek itt néhány sort Béla király életművének. Viszonylag hosszú élete a szomorú emberi sorsok egyike. Uralkodása idejére esik történelmünk egyik legvészterhesebb korszaka: a tatárjárás. Az Árpádok 350 éves országalapító és országépítő munkáját a „sárga vihar" csaknem teljesen megsemmisítette. Az elpusztított és kifosztott ország helyreállítását, a második honalapítás nagy feladatát IV. Béla végezte el. Ez a tette legnagyobb királyaink sorába emelte. Volt szerencsésebb, talán dicsőbb uralkodónk nála — de országa és népe javának magát jobban alárendelő talán egy sem volt. Sikerének titka elsősorban szívósságában, kötelességtudásában és hatalmas szervező erejében rejlett. Ezen jellemvonásainak köszönhető, hogy az országot újra talpra tudta állítani. IV. Béla tragikus életének legfájóbb mozzanata Istvánnal, trónörökös fiával 1264-ben történt összeütközése volt. Amikor pedig — 1269 nyarán — váratlanul meghalt kisebbik „jó fia", Béla herceg, öreg napjainak vigasza: ez volt a sors utolsó, már halálos csapása. Megtörten és betegen vonult legkisebb leányához, Margithoz, a Nyulak szigeti kolostorba, hogy mellette vigasztalást és gyógyulást találjon. Utolsó napjait is az ország jövője fölötti aggodalom keserítette meg. 1270. május 3-án érte uto! a halál a szigeti királyi kastélyban ezt az újjáépítő királyt. Mindez közismert; történelem. Űgy érzem és gondolom: kötelességünk megemlékezni róla, és emléket állítani neki, múltunk egyik legnagyobbjának, ezen centenáris alkalomból. Mert bármily hihetetlenül hangzik, e nagy építőnek semmi sem hirdeti emlékét, sem a Margitszigeten, sem a Várban — mely utóbbinak alapjait ő rakta le. Ezzel a tiszteletadással tartozunk önmagunknak, egész népünknek, s nem utolsósorban jobb hírünknek a nagyvilágban. Ha már a történelem viharai elpusztították haladó szellemű királyaink sírhelyeit, ahol a „hálás utókor" leróhatná időnként a kegyelet adóját, akkor legalább ott állítsunk nekik méltó emléket, ahol ezt megtehetnénk. Az ilyen cselekvés ma már nem letűnt korok vallásos rítusának tett engedmény, hanem egy nemzetté érett nép kötelessége — az önbecsülés igényével — történelmi múltja haladó hagyományaival szemben. Ezt minden olyan nép komolyan veszi, nyugattól keletig, amely nemhogy tagadja, de vállalja múltját, mely „múltat tiszteld a jelenben és tartsd a jövőnek" (Vörösmarty). A javaslatom tehát: állítsunk emlékszobrot IV. Béla királynak; úgyszintén leányának, Boldog Margitnak, a nemzeti önbecsülés és a haladó hagyományok ápolása jegyében, a hozzájuk legméltóbb helyen — a Margitszigeten. Ezzel múltbéli-jelenlegi adósságainkat egyaránt törleszthetjük. Dr. Csíky Gábor 31