Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Szüts László: Élet a lakótelepen

Szüts László Élet a lakótelepen Beépített gáztűzhely és edénymosó. Konyhát és ebédlőfülkét elválasztó üvegfal. Keskeny gardrób-folyosó. Csempékbe burkolt fürdőkád. Távfűtés és meleg víz. A nagyobbik szoba nyugati fala csupa ablak, erkélyajtóval. Az erkély tágas és fedett. Mintha egy könnyű kis olasz film kulisszái között jártunk-keltünk volna. A mai környezetben játszódó modern filmek sikerrel reklámozzák a kor civilizált lakás-eszményét: családom ennek alapján döntött. Engem egészen másvalami fogott meg. Madártávlat A hetedik emeleti erkély (eszembe se jutott, hogy a lift elromolhat) szemem elé tárta az egész lakótelepet, sárga, halványkék doboz-házaival, a kimagasló toronyházakkal, egyenes, mértani utcákkal és hajlékony zsákutcákkal, játszóterekkel és parkokkal, látszólag szerteszórtan, mégis harmonikus elrendezésben. Ahogy a lakótelepekről általában mondják: csakugyan science fiction hangulatot árasztott magából. De nem holdbélit — tévednek, akik ezt állítják —, inkább nagyon is földit, emberit, hiszen ebben a városépítésben épp az a korszerű, hogy újra levegőhöz juttatja az embert, zöld pázsithoz, fákhoz, az égbolt színjátékához. A nagyvárosok szűk utcahorizontja van tágulóban ezeken a lakótelepeken. Mert a Földön semmi se lehet eredendően új, holdbélien „a jövő" — a Földön minden a múltból, csak a már meglevőből nőhet ki. A Lakatos úti lakótelep például Lőrinc kertes villái közül nőtt ki. Ám a hetedik emelet horizontja még tágabb. Kőbánya irányában a Hőerőmű, Érd irányában a kispesti Stadion, középütt a József Attila telep fiatal épületei, mögöttük viszont műemlék-templomok tornyai, már a belvárosból, aztán távolabb a Gellérthegy a Szabadság-szoborral, s végig a budai hegyek vonulatai, a TV-torony, a János-hegyi kilátó. (Oda kellett „kirándulnunk" azelőtt, ha mindezt látni akartuk — most csak ki kell néznem az ablakon.) Előttem volt az egész főváros, múltjának, jelenének, formálódó jövőjének jeleivel, s fejem felett az egész égbolt, földkörüli és űrbéli útjaival. A Ferihegyi repülőtérről épp egy gép emelkedett a magasba, piros lámpákat villogtatva — már alkonyodott —, éjfélkor talán Isztambulban szállt le. Valójában tehát a kitágult horizont „belső" látványa fogott meg. Az a sokszínűség, differenciáltság, amit az erkélyre kilépve éreztem, s amely korunkra és életünkre is annyira jellemző. Ettől korszerű ez a lakótelep igazán, nem külső látványától. Izgatottan és kíváncsian költöztem ide. Fészkelődök Sokáig nem é: tettem: miért cserélt velem lakást a fiatal házaspár?! Alighogy megkapták — öt évi várakozás után — az új szövetkezeti lakást, átadták nekem, elfoglalván az én régi, ferencvárosi lakásomat, amely állami rendelkezésű, s bár azonos számú helyiségből áll, jóval kevesebb kényelemmel szolgál, egy tatarozásra váró házban, a smog-tól mind sűrűbben látogatott környezetben. Csereszándékukat azzal indokolták, hogy nagy lenne itt a rezsi. A férj jól kereső anyagbeszerző és a feleség is dolgozik. Aztán rájöttem: ha én nem a IX. kerületben kínálok lakást, akkor sohase cserélnek velem. Mindketten ferencvárosiak voltak, ott születtek, ott nőttek fel, szüleik is ott élnek. Megragadták az alkalmat, hogy „haza" kerülhessenek. A megszokott környezetben jobban el tudták képzelni az életüket, a vásárlást, a gyereknevelést, a szórakozást ismerős vendéglőkben, mozikban. Dehát erre a lakótelepre mindenki valahonnan jött, mégse igyekszik mindenki oda vissza. Sőt! Alighanem itt jóval kevesebb lakáscserére kerül sor, mint Budapest régi városrészeiben. Az a kevés is inkább az első évek „fészkelődéseként" fogható fel. A mi lakásszövetkezetünk 108 lakásából, három év alatt, mindössze ötöt cseréltek el az új lakók. Azok sem azért, hogy valahová vissza, haza kerülhessenek — mint az én cseretársam. A „fészkelődök", ha egyáltalán itt akarják hagyni a lakótelepet, legtöbbször a magukkal hozott öregek miatt akarják itthagyni. Az öregek általában vidékről kerültek fel, s nem képesek megszokni a modern lakást, környezetet. De tudok olyanról, hogy egy nagyobb lakást két kisebbre cserélnének, s az egyiket itt a telepen keresik. A fiatalok ugyanis maradni akarnak, csak az öregeket szeretnék valami megszokottabb környezetbe juttatni. A cserék jórésze lakótelepen belül bonyolódik le. Kislakáshoz jutott többgyermekes családok keresnek nagyobb otthont. Nem sok lehetőségük van rá. A lakások kiutalásánál a nagycsaládosokat előnyben részesítik, de a lakások tervezésénél nem gondoltak rájuk. Lakótelepemen egy lakásra átlag 3,4 fő jut — csakhogy: egy szobára állami lakásban 2,14, szövetkezetiben 1,85 fő, ám a legnagyobb lakások alapterülete is alig haladja meg az 50 négyzetmétert. Mint ebből kiderül, a többgyermekesek főleg állami lakásokba kerültek. Viszont a szövetkezeti lakástulajdonosok akarnak legkevésbé cserélni. (Pedig akad két és félszobás szövetkezeti lakás, amelyet egyetlen személy birtokol.) És a telep 71 házából 55 a szövetkezeti. A lakáskiutalásoknál az üzemi dolgozókat szintén előnyben részesítik — ellenben náluk meg azt nem nézik: ki hol dolgozik. Házunk aulájában jelenleg is ott függ egy cédula, a következő szöveggel : „Kelenföldi lakótelepen levő, két és félszobás lakásomat elcserélném itt levő hasonlóra." Nyilvánvaló, hogy az illető nem a szokatlan környezetből menekül egy megszokottba, hanem a munkahelyéhez közelebb fekvő telepet keresi. Kevés, korosabb lakótól eltekintve, itt senkiben se él egy megszokott környezet emléke, senkinek sincs hova hazavágynia — a főváros valamely kerületébe. Hogy miért? Mert legtöbbjük (családon belül legalább az egyik fél, vagy mind a kettő) egy modern népvándorlás elülő hullámaként próbálkozik itt a honfoglalással. Településtörténet A Lakatos úti lakótelepet 1959-ben kezdték el építeni és a hatvanas évek elejétől, ahogy egyes épületeket, épületcsoportokat átadtak, folyamatosan települt be 1967-ig, a telep teljes elkészültéig. Területe 71 hold, ennek 70 százaléka park, játszótér. A főváros legjobban parkosított telepe. A be-5