Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Dr. Angyal Lajos — Dr. Kazár György: Az elmebeteg ellátás

^ Dr. Angyal Lajos — Dr. Kazár György 1 Egészségügyünk súlyos problémája: A felszabadulás óta fővárosunk egészségügyi ellátása is fejlődött: a közegészségügy, az orvosi alapellátás és a szakorvosi járóbetegellátás szervezettsége területén a fejlett szocialista és kapitalista országok mögött nem maradunk el. Nem mondhatjuk el ugyanezt kórházi ágyaink fejlesztéséről. Míg a város lakosságszáma kétszeresére emelkedett, egészségügyi vonzási köre pedig ennél is lényegesen nagyobb — új kórház a felszabadulás óta Budapesten nem épült. Azzal mindenki egyetért, hogy a kapitalista örökségként nagymértékben elmaradt vidéki kórházi hálózat fejlesztése elsőrendű szükséglet volt. Ám ennek a szemléletnek a túlzásba vitele oda vezetett, hogy Budapest kórházai ma már sem mennyiségileg, sem minőségileg nem képesek a rájuk háruló feladatoknak megfelelni. A meglevő kórházi épületek korszerűtlenek és sürgős rekonstrukcióra szorulnak; a színvonal tartására új kórházakat kell építeni. Fokozottan áll ez az elmegyógyászatra, amely a fővárosban valamennyi szak közül a legmostohább helyzetben van. A Népjóléti Minisztérium és a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete 1947. júniusi elmeorvosi ankétjának megnyitó előadásában Simonovits István a többi között megállapította, hogy a múlt század végén a magyar psychiátria fejlődésében törés állt be. Ennek a fő okát abban látta, hogy önálló elmegyógyintézetek építése helyett megkezdődött a kórházi elmeosztályok létesítése, nem az elmebetegek ellátásának javítása érdekében, hanem azért, hogy az elmeosztályoktól elvont pénzen a kórház egyéb osztályait fejleszthessék. Állításainak az igazolására konkrét példákat sorolt fel. Amiről Simonovits István az ankéton beszámolt, az a múlt volt. Nézzük meg azonban, hogyan áll jelenleg hazánkban az elmebetegellátás ügye. Közvetlenül a felszabadulás után a kórházfejlesztés egy sajátos formája indult meg; ennek egyik módja az volt, hogy az elmeintézetektől és az elmeosztályoktól elvett ágyakkal fejlesztették a kórházak egyéb osztályait. Az Angyalföldi Állami Elmegyógyintézetet így alakították át a XIII. kerületi tanács kórházává, aminek a következményeként a kórház jelenlegi közel 1000 ágyából mindössze 408 az elmeágy; a János kórház 296 elmeágyából csupán no, a Korányi kórház 150 elmeágyából pedig 86 maradt, a többi kórtermekből különböző más osztályok lettek. Ez a jelenség a felszabadulást közvetlenül követő szükségállapotban érthető és logikus volt. Semmiképpen sem magyarázható azonban ennek a térfoglalásnak az állandósulása. Az Egészségügyi Minisztérium is megállapította: amíg a kórházi ágyszám a felszabadulás előttihez képest 50%-kal nőtt, addig az elmeágyak száma csak az utóbbi években érte el a második világháború előtti színvonalat (10 000 lakosra 7,5 ágy, szemben a fejlett országok 10 000 főre jutó 20—40 ágyával). A fentebb felsorolt elmeosztályokon kívül Budapest elmebetegellátásában az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet — egyéb kötelezettségei mellett — 796 ággyal, a II. sz. Ideg-elmeklinika pedig xoo ággyal vesz részt. Az utóbbi évek egyetlen fejlődése a pesthidegkúti 120 ágyas, öreg elmebetegek ellátását szolgáló betegosztály létrejötte. Ha mindezt összeszámítjuk, a kétmillió lakosú Budapest elmebetegellátására jelenleg 1620 elmeággyal rendelkezünk; 10 000 lakosra tehát az ország fővárosában csupán 8 elmeágy jut. A betegforgalom és az elmeágyak igénybevétele emellett állandóan növekszik, mégpedig elsősorban a kizárólag gondozást és ápolást igénylő 70 éven felüli betegek számának nagymérvű növekedésével. Világszerte észlelt jelenség az ún. demográfiai robbanás, amelynek következménye, hogy az iparilag fejlett, civilizált államokban az átlagos életkor igen nagymértékben emelkedik. Természetesen, az idősebb korosztályokban igen sok az önmagukat ellátni nem tudó, állandó ápolást és gondozást igénylő, szellemileg leépült, testileg tehetetlen betegek száma. Hazánkban a társadalmi szerkezet és szemlélet megváltozása következtében ezeket a betegeket hozzátartozóik otthonukban részben nem képesek, részben nem hajlandók ellátni. Mivel az ilyen betegeket az aktív belosztályok nem tudják ápolni, a kisegítő kórházi és az elme-Nyilvánvaló, hogy ennyi beteg olyan nagyfokú zsúfoltságot okoz, amely már az elemi hygiénés szabályok betartását is veszélyezteti. Az elmeosztályok átlagos ágykihasználása 1969-ben, a pótágyak egy részének legalizálásával is, 117%, szemben a belosztályok átlagos 95 és a sebészetek 87%ával. Egyes elmeosztályok évi átlagos ágykihasználása 135—151 %-ot ér el. Ezeken az osztályokon a betegeket — mivel kórterembe már egyáltalában nem férnek be — kénytelenek vagyunk tábori ágyakon és matracokon a folyosón fektetni. Egyáltalában nem kétséges, hogy az aktív elmeosztályoknak általános kórházakban való elhelyezése ma már számos előnnyel is jár. Mégis, meg kell állapítanunk, hogy amit Simonovits István az elmeellátás elmaradásáról 1947-ben megállapított, az nagyrészt ez idő szerint is fennáll. Ennek az állapotnak a tarthatatlanságát csak tovább fokozza az a tény, hogy időközben az elmegyógyászat hatalmasat fejlődött. Az elmeellátás háttérbe szorítását még némileg menthette az a szemlélet, amely az elmebetegségek sorsszerűségének, az elmebetegek gyógyíthatatlanságának tévhitében gyökerezett — ez azonban a múlté. Ma már közismert, hogy az elmebetegségek keletkezésében — csakúgy, mint a belgyógyászati betegségekben — különböző felderíthető kórokok játszanak szerepet. Nem vitás, hogy ezek között örökletes, ún. endogén tényezők is feltalálhatók, ezeknek a szerepe azonban csupán az esetek csekély hányadában szociális otthoni ágyak száma pedig távolról sem elégséges: ezeknek a betegeknek nagy része előbb-utóbb az elmeosztályon köt ki. Jól illusztrálja ezt a folyamatot a Róbert Károly körúti kórház női elmeosztályán felvett betegek száma és az idősek aránya az utóbbi 18 év folyamán: „sorsszerű". A bántalom keletkezésében legtöbbször a külső tényezők játsszák a döntő szerepet és a betegség kimenetelét is ezek határozzák meg. Az elmebajok nagy többsége tehát gyógyítható és a gyógyításra kitűnő, gyors hatású, modern gyógyszerek, fizikai, psycho- és munkatherápiás eljárások állnak rendelkezésünkre. Az elmegyógyászat eredményei nem maradnak el a belgyógyászat eredményei mögött. De változóban van a társadalom magatartása is az elmebetegek iránt. Nem utolsósorban ebben látjuk a kórházi elmeosztályok előnyét az elmegyógyintézetekkel szemben. A mi számunkra pl. már kissé furcsának tűnik, s egy letűnt világ nézeteit és gondjait idézi a „Magyar Nemzet" 1970. VII. 22.-i számában megjelent „Nyílt ajtó" című cikk, amely a pesthidegkúti megyei psychiátriai utókezelő osztályon látott nyitott ajtós rendszert Magyarországon újszerű kezdeményezésnek tartja és amelynek írója komoly aggodalmakkal tekint az onnan gyógyultan elbocsátott betegeknek az egészséges társadalomba való bekapcsolódása elé. Nos, minden psychiáter jól tudja, hogy a régen ismert „open door", azaz nyitott ajtós rendszer korántsem azt jelenti, hogy azokat a betegeket, akiknek az állapota a zárt elmeosztályon történő gyógykezelés eredményeként már lényegesen javult, innen egy másik, nyitott jellegű utókezelő osztályra helyezik át. Ez a nyitott ajtós rendszer — melyet külföldön számos kisebb elmeosztályon sikerült megvalósítani — az elme-1952-ben felvettünk 668 beteget, közülük 70 éven felüli: 46 (6,9%) 1959- » » 828 „ „ „ „ „ 85(10,2%) 1964-,, „ 1087 „ „ „ „ „ 161(14,8%) 1969-» » 1293 „ „ „ „ „ 262(20,3%) 26