Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Ábrahám Kálmán: Metró a Deák tértől a Déli pályaudvarig

roshoz csatolást az átlagember vállvonogatással vette tudomásul. Gyermeki emlékeim között azonban őrzöm az első pesti színházi plakátok kiragasztása keltette föltűnést: bakancsos munkások, kosaras háziasszonyok bámulták kíváncsian a hirdetőoszlopokat, amelyeken azelőtt legföljebb a helyi Munkásotthon színjátszó előadásainak szegényes hirdetményeit olvashatták. Az elsők között utazhattam a gyorsvasúton, amely — annak idején még fogalmam sem volt róla: — rövid idő alatt óriásit változtatott a „községiesfalusias" életmódon. Főleg a mozgékonyabb-fogékonyabb fiatalokra hatott, hogy tizenöt-húsz perc alatt eljuthattak a főváros szívébe. De a köznapibbá vált pesti vásárlások az idősebbek előtt is hamar nyilvánvalóvá tették: a helyi üzlethálózat ósdi; „komolyabb" dolgott jobb a fővárosban venni. Budapest „elszívóhatása", persze, nem csupán a gyorsvasút révén érvényesült. A munkásság értelmiségi szintre emelkedett legjobbjait az ország irányításának gondja szólította el szűkebb hazámból. Minisztériumokba, tervezőintézetekbe, a legkülönbözőbb vezetőtisztségekbe. Korántsem csak a „hőskorszakban", 1945 — 50 között, hanem — igaz, kisebb mértékben — később is. A változást csupán az jelzi, hogy az utóbbi időben elsősorban nem a 40 ezer munkást foglalkoztató Vasmű legértékesebbjei származnak el, hanem a gimnázium, a technikum legjobbjai. Azaz a holnap munkásértelmiségének színe-java vész el a szűkebb haza számára. Nagyon is természetes dologról van szó: a munkásság kiemelkedő képességű tagjaira elsősorban nem a külvárosnak, hanem az — országnak van szüksége. Elgondolkoztató azonban, hogy épp ez a réteg nő fel olyan körülmények között, amelyek szellemi kibontakozását nem segítik elő kellőképpen. Azt hiszem, fölösleges bizonygatni: az emberre főleg legfogékonyabb éveiben — azaz ifjúkorában — hat a legmaradandóbban környezete. Megszokásainak, a világról alkotott elképzeléseinek, s még szembefordulásainak, ellenszegüléseinek sejtjei is javarészt ebből az időszakból származnak. Életritmusáról, családi-társadalmi kapcsolatairól nem is szólva. Sőt, az sem túlzás: a közgondolkozás első csírái szintén a mikrotársadalomban kelnek életre az emberben. Számos egykori iskolatársam a megmondhatója, mennyi energiát követelt később — nem ritkán országos hatósugarú intézmények vezető tisztségviselőjeként — lebírni mindazokat a hátrányokat, amelyek jórésze a föntiekből fakadt. Mindez már a múlté, mondanám, de attól tartok, ez önáltatás. Amikor például a fizikai dolgozók gyermekeinek iskolai gondjairól esik szó, képtelenség mindent az értelmiségi és munkáscsaládok szellemi életének szintkülönbségével magyarázni. Az a gyanúm, az sem mellékes, hogy a közvetlen környezet közvetít-e — illetve: milyen hatásfokkal közvetít — szellemi impulzusokat a családok felé S kell-e bizonygatni, hogy a javarészt külvárosi munkásdiákok hátrányának oknyomozása a családon túl — a szűkebb haza elmaradottságáig vezet ?... (GYÖKEREK) Külvárosban élni tehát nem jó — fogalmazom meg a magától értetődő igazságot. Amely olyannyira vitathatatlan, hogy szinte közhelynek számít. Azaz minden második pesti — hozzávetőleg ennyien laknak külvárosban — szíve szerint a Belvárosba költözne? — kérdem magamtól. Némiképp provokatív céllal: tudniillik tisztában vagyok a nemleges válasszal. Árnyaltabban kell fölbecsülni az utóbbiak számát — próbálok kitérni a végletek kísértése elől. Számításba kell venni a lokálpatriotizmust: akik megszokták-megszerették lakhelyüket, aligha mennének szívesen máshová. Csakúgy, mint az idősebbek, a 1 akhelyükhöz közel dolgozók. Kik mennének szívesen? Elsősorban a fiatalok. Érthető. A mozgalmasság, az újszerűség, a társkeresés, a szórakozás, az izgalmasság reménye óriási csábitóerő. A gyorsvasút fölépülése óta délutánonként — többnyire tüstént gyárból jövet — fiatalok népes csoportjai indulnak pesti kószára. A legtöbbször határozott cél nélkül. Ha jó az idő, strandon, meccsen, a Margitszigeten, kerthelyiségben, a Duna-parton, a Váci utcában kötnek ki. Ritkaság, hogy egy eszpresszóval beérnék; ha megitták, amit rendeltek, továbbmennek. Ugyanezt helyben nem lehet ? Dehogynem. A vékonypénzű tinédzsereknek be is kell érniük Csepellel. Csakhogy itt elvétve akad számukra igazán vonzó szórakozás. Talán a Rákóczi étterem-eszpresszó az egyetlen, amely úgy-ahogy állja a fővárosi mércét. Szombat-vasárnap kétségkívül bizonyos vonzóerő a nemrég épült modern Munkásotthon. De hétköznap ? Talán a stadion: ott legalább mindig van valami; verseny, edzés, meccs, sőt, vendéglő is. Azok a fiatalok, akik már megházasodtak, másképp gondolkoznak. A fészekrakás gondjaival vannak elfoglalva. Számukra a szórakozás ünnepivé válik. A ritka alkalom viszont azt jelenti: bemennek Pestre, immár nem céltalanul, hanem nagyonis határozott elképzeléssel. Moziba, színházba, szórakozóhelyre, esetleg csak kirakatot nézni. A szóban forgó réteg életében ezek azok az évek, amikor — szinte észrevétlen lassú folyamat során — kialakulnak a külvárosiakra jellemző jegyek. A bizonyos fokú befelé fordulás: a szabadidő túlnyomórészt családiházi-otthoni tevékenységgel telik el. (Ahol körülményesebb-időigényesebb a bevásárlás, nincs a lakásban víz, központi fűtés stb.; ahol nemcsak a lakást, hanem az udvart, nem ritkán a házat is rendben kell tartani, ott bizony a szabad idő fogalma nagyrészt anakronisztikussá válik!) Abban sincs semmi csoda, hogy ez idő tájt kezd elveszni a fiatalos mozgékonyság: az emberek mind nehezebben szánják rá magukat arra, hogy kimozduljanak otthonról. Még a szellemi foglalkozásúaknál Siklós Péter felvételei is ez az utolsó alkalom arra, hogy — ha egyáltalán módjukban áll! — elköltözzenek. Később már nemigen vállalkoznak rá. Nemcsak a megszokás, a helyhez kötöttség, a „meggyökeresedés" miatt. Bizonyos életkoron túl az ember kezdi fölfedezni a külvárosi élet előnyeit is. (FÖLSOROLÁS) Jómagam akkor kezdtem ízlelgetni szűkebb hazám kedvezőbb tulajdonságait, amikor még a város szívében laktam, s egyegy vasárnapra hazalátogattam. Rádöbbentem: hiányzik az udvar. A Nagykörút tőszomszédságában hiába nyitom ki az ablakot, hiába megyek ki az erkélyre; az udvar — más. Össze sem lehet hasonlítani a pesti bérházak nyomasztó, sötét, tenyérnyi „udvarával". Nyaranta a külvárosi családok szinte az udvarra, kertbe költöznek: úgyszólván csak aludni térnek a négy fal közé. Aligha szorul bizonyításra: mennyivel többet vannak napon, szabad levegőn, mint a belső kerületekben lakók. Félreértés ne essék: korántsem csak a gyerekek - a felnőttek is. Az udvar másik fontos szerepe: oldja a zárkózottságot, a befelé fordulást. Hiszen a legtöbb helyen nem egyetlen családé. (Ebből a szempontból háztulajdonos és lakó egyformán „birtokosnak" számít.) Tehát alkalmazkodásra, sajátos közösségi viselkedésre késztet. Az sem vitás, időnkint nem a legeszményibb körülmények közepette: a családok közötti, s a családokon belüli pörpatvarok is a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlanak. Ez azonban a legtöbb helyen nem akadályozza meg azt, hogy az „udvari mikroközösségben" kialakuljanak az egymásra utaltság, a kölcsönös segítőkészség kritikus pillanatokban minden kicsinyességet-haragotellenszenvet elhalványító törvényei. Az emberközelséggel rokon vonás a természetközelség. Ámbár ez egyre illuzórikusabbá válik: a külvárosok külső negyedeire még csak érvényes, de a városiasodé központokban egyre kevesebb a fa, a szabad tér, a rét, a növény. A tömeg, a zsúfoltság, a zaj azonban föltétlenül sokkal kisebb. Kevesebb pillanatnyi impulzus éri az emberi idegrendszert, amely könynyebben regenerálódik. (Azt hiszem, ezért kevesebb a neuraszténiás, még a szellemi munkát végzők között is!) A sportok bázisa — megkockáztatom: — a külváros. Holott uszodák, stadionok, tornatermek tekintetében hátránya nyilvánvaló a belső városrészekhez képest. De itt nemcsak a grundokon lehet focizni, hanem az utcák javarészében is: a forgalom tudniillik elhanyagolható. Ünos-untig ismert dolog: a külvárosban sokkal kellemesebb a gyermekek élete. Nem ütközik minden megmozdulásuk tilalomfába, ha kilépnek az utcára, nem fenyegeti őket ezernyi veszély. Mindez, persze, csak nyolc-tizéves korukig elsődleges; később már mind számottevőbbek lesznek a külső negyedek — az előzőekben már részletezett — hátrányos hatásai. S ha a kapuk előtt üldögélő, udvaron napozó öregeket látom, — akiket sokkal kevésbé kínoz a ma-10