Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - Fekete Gábor: 40 000 kérdés

Pro Arte, 197Q Ran ki György A Pro Arte-díjjal idén kitüntetettek között volt Ránki György Kossuth-díjas zeneszerző is. A fővárosi tanács egy kiváló zeneszerző babérjait gyarapította ezzel a művészeti díjjal. És bizonyára szerepet játszott a kitüntetésben az a meggondolás, hogy a művész pályája szorosan kötődik Budapesthez. Hogyan látja Budapesthez fűződő viszonyát maga a zeneszerző ? — Egy véletlen, ám döntő eseménnyel kezdem: itt születtem. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt értek az első nagy zenei benyomások, Kodály Psalmusának bemutatója például, ami jellegzetesen budapesti esemény volt, hiszen e mű Pest és Buda egyesítésének 50. évfordulójára készült. Itt barangoltam a budai hegyekben, itt voltam vadevezős — és itt először szerelmes. Itt jártam a Zeneművészeti Főiskolára, akkor, amikor a budapesti Zeneakadémia a világhírű tanárok egész légiójával, Bartókkal, Kodállyal, Dohnányival, Waldbauerral, Weinerrel kérkedhetett. Itt értem meg az elsötétedő éveket, innen menekültem Londonba, Párizsba. De amikor a II. világháború kitört, hazajöttem. Számomra törvény, hogy „itt élned, halnod kell". Baj volt itthon — haza kellett jönnöm. Végigéltem Budapest pusztulását és újjászületését. Azóta is itt élek, itt dolgozom. — És Budapestet mint várost milyennek látja? — Megjártam a világnak sok nagy metropolisát, Rómát, Párizst, Londont, Moszkvát és Leningrádot, Athént és Isztambult, Helsinkit, Stockholmot és Koppenhágát, New Yorkot, a többi nagy amerikai városokat. Ha megkérdezik, mit választok, azt felelem: Budapestet. Ahogyan atyai jóbarátom, Heltai Jenő válaszolta arra a kérdésre, hol kívánna élni — abban az időben, amikor annyian menekültek Budapestről—: „itt szeretnék élni, ha hagynának". Van valami Budapestben, ami visszavonzza a távolból is a budapestieket, és mármár azt hiszem, sok emigránsnak szinte az az oka a külföldi tartózkodásra, hogy kintről megmutassa Budapestnek: kicsoda ő, kit vesztett vele a város. Érdekes volna elgondolkodni azon, miből tevődik össze Budapest varázsa. Talán a környezet szépsége, a budai hegyek, a pótolhatatlan Lukács-uszoda, a kulturális élet sűrűsége, a város mindennapi élete, a növekedés lendülete? A közös lelkesedés, vagy a közös öngúny? Már olyat is hallottam egyik külföldi barátomtól, hogy semmi sem pótolhatja az itthoni meghitt gyűlölködést és fúrást. Mindenesetre nehéz volna kielemezni, hogy ezekből a vonzó és taszító elemekből miképpen alakult ki az a sajátos varázs, aminek Budapest a neve. — A szubjektív élmények mellett, mint említette, egész zeneszerzői pályája is itt kezdődött el és itt folytatódott. Vannak ennek a Budapesthez kötődésnek konkrét jelei a művekben is ? — Egész munkám is mindig budapesti intézményekhez kapcsolódott. A filmgyárnak 38 éve, a színházaknak 40 éve dolgozom, és úgyszólván minden művemet Budapesten mutatták be, a hangversenyteremben vagy a rádióban. A budapesti indíték pedig hol közvetlenül, hol rejtetten, de állandó együtthatóként, szakadatlanul jelen van műveimben. Hadd említsek néhányat a felszabadulás utáni darabjaimból: A város peremén című kantátámat József Attila versére, A szabadság éneke című felszabadulási kantátámat Raics István szövegére készítettem. Felszabadulásunk 20. évfordulójára oratóriumot komponáltam a fővárosi tanács megbízásából, 1944 címmel. Ennek szövege Radnóti A la recherche című verse volt, amely a budai kocsmák elveszett idilljét idézi a második világháború viszontagságai közepette. A budapesti intellektuális ifjúság sorsát, ezen belül Radnóti átköltött alakját állítja színpadra az Egy szerelem három éjszakája című zenés tragédiám; ennek szövegét Hubay Miklós, verseit Vas István írta. És ebben a zenés tragédiában külön is van egy dal, ahol az elegáns bíróné, Melitta elsiratja a régi Budapestet. Cirkusz című táncdrámám a nagy budapesti filozófus-író, Karinthy Frigyes novellájára készült, és a húszas évek Budapestjét idézi. Azután Devecseri Gábor Töredékóda Budapesthez című versciklusának részleteiből is készítettem kóruskompozíciót; ez az Jelenet a Pomádé király új ruhája című operából újabb munkák közé tartozik, még meg sem szólalt. íme: mindig és mindenütt Budapest: a mi mikrokozmoszunk a mákrokozmoszban. Ez a mély eljegyzettség és örökösen megújuló kapcsolat a magam számára is csak most válik világossá, e beszélgetés közben. — Új munkájának, Az ember tragédiája operai változatának aligha lehetnek — gondolom — ilyen budapesti kötöttségei, ha csak az nem, hogy ezt is Budapesten, az Operaházban mutatják majd be ... — Valóban, a Tragédia operaszínpadi változatáról bajos lenne budapesti kapcsolatot kimutatni. Am lehet, hogy itt is, ott is árulkodik majd a szerzőbe mélyen beleivódott budapestijelleg. — Hogyan illeszkedik a Tragédia az eddigi életműbe? Milyen újabb vonásokkal gazdagítja azt? — Felejthetetlen barátom, Sarkadi Imre jut eszembe, aki szerette tréfásan azt mondani, hogy éppen egy főművén dolgozik. Az ember tragédiájánál is azt érzem, hogy tálán főművem lehet: valamilyen összegezése eddigi törekvéseimnek és tapasztalataimnak. Hiszen ha az ember egy ilyen monumentális alkotás interpretálására, zenés újrafogalmazására vállalkozik, természetes, hogy igyekszik beleadni mindent, ami csak telik tőle. A Tragédia operaházi előkészületeiről is beszél; a decemberi bemutató karmesterei Erdélyi Miklós és Oberfrank Géza lesznek, rendezője Vámos László. Vámost — mondja Ránki György — Az ember tragédiája szegedi szabadtéri előadása láttán kérte föl a rendezésre; és vele különben is szívesen dolgozott együtt már a Madách Színházban, amikor a Csendháborító és A vágy villamosa zenéjét írta. A vágy villamosáról, Tennessee Williams drámájáról eszébe jut valami, amit egyben beszélgetésünk mottójának — és befejezésének is — tekinthetünk; — A vágy villamosához körülbelül egy órányi zenét írtam, és nagyon büszke voltam rá, hogy milyen amerikaias ez a muzsika. A színészek lelkesedtek érte, a főszereplő pedig azt mondta: most igazán úgy érzem, hogy Nezv Orleans-ban vagyok. Elmondtam ezt később egy amerikai látogatómnak, majd nagybüszkén föltettem a magnetofonra A vágy villamosa kísérőzenéjének szalagját. Aztán vártam a hatást. Az amerikai kissé elsavanyodott, majd megjegyezte: most kezdem csak érezni, hogy tényleg Budapesten vagyok. Eszerint: Budapest akkor is jelen van, ha a zeneszerző nem is gondol reá. Gábor István 15