Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Tarnóczi Lóránt: Salgótarján

tív törzsek felkutatására, egy nagyvárosi háztömb legalább annyi megfigyelnivalóval szolgál, mint az igazi dzsungel. No, ezt már Molnár Ferenc is tudta. S meg is próbálta egyszeregyszer úgy nézni körúti, kávéházi ismerőseit, mint maszkot viselő, alakoskodó „vadakat". Egész sorozatot írt a félrevezető jelmezekről. Az egyik: az „egyszerű és derék magyar iparos" jellegzetes öltözete: „Zömök, vállas ember, negyven körül. Durva szövésű sötétkék ruha. Puha, fekete kalap. Puha, de tiszta gallér. Csokorra kötött fekete nyakkendő. Nagy vörös keze van, a tekintete bátor, megelégedett és nyílt. Ezt mondja (ti. a jelmeze): — Hat gyermekem van, asztalosmester vagyok, Londonban inaskodtam a Maple-cégnél, aztán itt tanultam a Thék-gyárban, aztán elvettem egy sovány özvegyasszonyt hatezer korona készpénzzel, önállósítottam magamat, kicsiny, de jól menő asztalosműhelyem van, ahol olcsón és szolidan dolgozom a jobb publikumnak. Munkámat végezve körülüljük az asztalt, sovány nőm, én és a hat gyermek, és olvassuk az új találmányokról szóló könyveket. Majd nőm szelíden behozza a levest, imát mondunk, eszünk, korán aludni térünk. A munka nemesít, boldog vagyok, bár szegényesen élünk. Az igazság: — Foglalkozása: álhírlapíró. Van egy kis havilapja, amiből akkorákat lő, mint egy dreadnoughtágyú; kétszer ült zsarolásért, egyszer pedig azért, mert képet lopott egy festőtől, de ez Drezdában történt, ahol a legjobb ügyvédet választotta . .." stb. Fanyalogni persze lehet, hogy ez csak afféle molnárferenci sziporkázás a társadalmi látszatokról. Ám végig tudja ő mondani ezt a témát másképpen is, a legkényesebb igényeket kielégítő társadalomkritikával. Például a Tutisták és nimolisták klasszikus humoreszkjében, amely azzal csattan, hogy a pesti életet csak a nimolista élvezheti — hitelben! — a tutistát viszont elviszi az ördög, mielőtt odáig juthatna, hogy örüljön is annak, amit megszerzett. „Mert ugye nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amíg él a vagyonszerző, és az nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát egy ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen, megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi üzletatyát, az álhírlapírót, ki-22 dobja a beteget, felrúgja a szülőanyát, kistájgerolja a családot, elcsábítja a biztosállásút, elveszi a félkrajcáros hasznot a kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirúgja a kéregetőt, nem ad semmiféle célra, csak rohan a vagyon után, és véres erőszakkal, frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett képviselők és megingott tisztességű hivatalnokok becsületének romjain meg is csinálja. A vagyon megvan húsz-harminc év alatt, azalatt a nagy ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy arterioszklerózist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól meghibban a szíve, még vánszorog egy ideig Nauheimbe és a Margitszigeten,aztánmeghal." (Két jegyzet: i. A kistájgerol szót ma már kevesen érthetik; azt jelenti: lakbéremeléssel elűz a bérletből. 2. Amerikában ma menedzserbetegség az összefoglaló neve azoknak a tüneteknek, amelyeket Molnár Ferenc évtizedekkel ezelőtt ilyen precízen leírt.) Dehát őmaga nem tutista volt-e ? Szomorú tutista, aki okosan, céltudatosan küzdötte fel magát odáig, hogy már alig telt öröme színpadi világhatalmában ? Tudta, hogy védekeznie kell az ilyen gyanú ellen, hiszen mindvégig jól ismerte a pesti írók átlagos sorsát, és gyilkos kajánságát. Védekezett is: „Mi, sokat kipécézett milliomosai a magyar és külföldi színházaknak, még mindig nem keresünk annyit, mint egy jobbfajta fogorvos vagy egy jobbfajta kávés. A keresett és szerencsés magyar elbeszélők ma sem keresnek annyit, amennyit világvárosi jólétnek lehetne nevezni. Abból látszik, hogy milyen nyomorultak, milyen koldusok, milyen siratnivalóan rosszak voltak régen a viszonyok, hogy ma is még mindig rút csodálkozás, szűnni nem akaró megdöbbenés tárgya az a tíz-tizenöt író, aki írásával a közpolgári jólét anyagi feltételeit meg tudja szerezni. Mert hogy többet ma sem szerez, még ha inast tart is, vagy expreszszen utazik is, arra leteszem a fogadalmat. A francia, német, angol és amerikai írói jövedelmeknek még ma is csak karikatúrái vagyunk, büszke, de kétszobás lakásainkkal, a Révay utcai kiskocsmákkal, ahol étkezünk, s nyomorult fényűzéseinkkel: egy nagy külföldi utazással, amelyre három kötet könyvünk tiszteletdíja megy rá, egy automobillal, amelyre többet költünk évente, mint lakásra, kosztra és ruházatra összevéve." Ezt akár ma is elmondhatná az írókról. Lehet, hogy megmosnák érte a fejét. Sőt: az az irodalmi közérzet, amiről ő már azt mondhatta, hogy elmúlt, hálaistennek, az manapság mintha kezdene viszszatérni, legalábbis a magyar drámaírásban: „Űgy rémlik, mintha száz éve lett volna, de úgy volt, hogy a színházak irtóztak a magyar daraboktól, a közönség még azt se nézte meg, amit előadtak, a lapok hiába támadták a színházakat, hogy mellőzik a magyar irodalmat — darabot írni magyar írótól elpazarolt idő, hiábavaló munka volt." Ilyennek látta hát a múltat. S hogyan álmodozott — ironikusan — a magyar írók jövőbeli megbecsüléséről ? „A tér egyik sarkán hatalmas újságpalota állott. Fenn villamos fénybetűk jelezték a lap címét. .. Búgtak a rotációs gépek a pincében, elegáns, finom munkatársak drága szivarokat szívtak gyönyörűen berendezett „magyar íróotthon" című szobákban . . . A téren egy pici színház állott ezzel a felírással: „Magyar írók színháza." A pénztárnál tolongott a jegyvásárló publikum, holott egy tábla azt hirdette, hogy két hétre előre el van adva minden hely, s hátul a színészbejáraton jöttek kifelé kövérre hízott, jómódú fiatal színészek és írók, a hónuk alatt bankjegycsomókkal, konflisokba ültek és harsányan ezt kiáltották a kocsisnak: „A Kereskedelmi Bankhoz hajtson!..." Ott állt a magyar liga palotája, amelyből épp akkor jött ki rongyosan Anatole France és a kapu előtt álló hordárnak panaszolta, hogy nem tud megélni. .." Mindig röstelkedem, mikor egy-egy nagy író „értékelésén" módosítást eszközölnek. A méltatlan elítélés időszakát ilyenkor váltja fel a mentegetés. Olyan ez — a kínálkozó hasonlatok közül a legildomosabbat bökve ki — mint egy hivatalban a rendkívüli előléptetés. Molnár Ferenc elég szép kort megért ahhoz, hogy tudomásul vehesse föl-, le-, át-, és megint visszaértékeléseinek történelmi korszakait. Könyv nélkül tudta már mi rosszat lehet róla mondani adott esetben. Olyasmiket mint Pestről: „amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllelbélelt, semmi köze a magyarsághoz . .." A mentegetés viszont úgy szokott kezdődni, hogy Molnár Ferencnek jó realista prózája volt — fiatal korában. Értsd: volt, de elvesztette. Elkapta a pénz, a színház, a világhír. A valóság helyett effektusok titkait kezdte kutatni. Realistából a siker alkimistájává lett. Az csak a baj ebben a pályaképben, hogy fiatalkori prózája primérebben a hatásra tör, mint később a színdarabjai. Ha a kezdő Molnárt többre tartjuk a befutottnál, akkor mit mondunk a még kezdőbbre ? A rendőri riportokra, amelyekben az Éhes város meg a Széntolvajok anyaga összegyűlt ? Nézzük inkább úgy, hogy remek fiatalkori képességei megmaradtak, de gazdagodtak is újabbakkal. A műfaji hierarchiában a színdarab magasabban áll a bűnügyi riportnál. De a mesterséget még riporterként tanulta ki hozzá, ebben a mocskos, gyönyörű világvárosban. DARÁZS ENDRE Budavári gyermekkor Pöttyös labdám az Uri utca sarkán Gurult el, csatornába esett, De ki látta, hogy kik halászták ki Behorpadt gyermekéveimet? Hunyorgott a sarkon a zöld gázláng S kapuzárásig kerestem őt, De nem leltem mást a ferde járdán, Mint egy ócska, hamis kétpengőst. Otthon kamaszéveim is kerestem, De elveszett az kézenközön, Pedig még reggel is ott lógott az Agancs-előszobafogason. Aznap lettem hát csalódott férfi, Kaptam beretválókészletet S az újhold is egyszeriben kard lett: Átnyúlok érte a tetők felett.