Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Granasztói Pál: A magasházak vitájához

hoz jutunk. Ez elsősorban a magasházaknak lakóházak céljára való építésére vonatkozik. Kiknek, milyen lakosságnak építsünk lakásokat a föld színétől ily magasságokban? Értve tehát a nyolc-tíz emeletet meghaladó magasságokat. A gyermekes családoknak ez feltehetően nem kedvező, már pedig a lakásigénylők többsége üyen. Kérdés, hogy idősebbeknek mennyire kedvező ? Ez világszerte vitatott, s nálunk, sajnos, alig vizsgált probléma. Nehezíti megítélését az is, hogy új lakáshoz jutni nálunk ma még olyan előny, aminek folytán jelenleg bármüyen megoldás jó az arra rászorulóknak; a problémák, panaszok (pl. liftügyek, gyermekek felügyelete, játékuk lehetősége) később keletkeznek majd és halmozódnak. Ez idő szerint úgy látszik — éppen a tetemes költségek miatt —, hogy magasházakat lakóházként építeni nem kívánatos. S ha mégis, akkor leginkább egy-egy ún. garzonházként, tehát belső ellátással, fokozott kényelemmel, aminek a vertikális szervezés előnyös. Az üyen ház pedig idősebbeknek, gyermekteleneknek, magánosoknak a megfelelő arányban érdekükben álló lehet. A magasház tehát inkább intézményeknek, főként irodaházaknak válhat otthonává. Persze, nem mindnek. Éppen a budapesti Dunaparti szállodasor sokáig vitatott megoldásánál alakult ki végül olyan vélemény, hogy vertikális, toronyszerű, kis alapterületű szállodaépület nem jól üzemeltethető. A toronyszálló gondolata itt ugyanis főként formai okokból merült fel. Felvetődik az a kérdés is — külföldön nem egy helyen így van —, hogy korszerű, légkondicionált megoldásoknál a nem nyitható ablak nem jelent-e az eredeti felszabadítási törekvésekkel ellentétesen börtönszerű, elzárt érzést. Ebben nincs tapasztalatom. Abban azonban van, hogy éppen Le Corbusier egyik kevésbé ismert, de kiváló épületében voltam — Párizsban, az Üdvhadsereg épületében —, amikor a szűk utcán nagy lárma, zajongás, talán tüntetés támadt. Az utcára néző első emeleti csarnok ablaka azonban a homlokzaton végigmenő, nem nyitható hatalmas üvegfalból állt, amit nem lehetett kinyitni, sőt, rajta ki sem lehetett látni. Rossz érzés volt. A modern irodaházakban az ilyen, át nem látszó ablak egyre gyakoribb, s kérdés, hogy ezért érdemes-e a magasban lenni, dolgozni. Mindenesetre a magasházak, az egyes intézmények általában irodaház céljára alkalmasabbak, mint normál lakóházaknak — talán intézménynek véve az ún. garzonházat is. S főként olyanok céljára, amüyenekre nálunk is nagy szükség volna és máshol, pl. Párizs elővárosi új központjaiban épülnek. Itt ezekben az épületekben egyes részeket ugyanis különféle méretű, célú irodáknak, kisebb intézményeknek lehet bérbeadni. A téma tehát — miként általában a magasház kérdése napjainkban — városépítési jellegű, jelentőségű. A magasház igen alkalmas arra, hogy csoportosan a város tagolását, központok alakítását elősegítse. Ilyenekre pedig mind a belső, túlzsúfolt városrészek mentesítésére, mind a külső újak képének, életének önállóbbá, városiasabbá tétele érdekében szükség van. Budapesten pl. az Örs vezér tér környékén, vagy a Váci út — Róbert Károly körút találkozásánál. Utoljára marad az a probléma, amit az egyenként, egyedüeg felépített magasházak okoznak. A legtöbb vita is körülöttük támad. Egyrészt indokoltságuk kétségbe vonása, másrészt a környezetre való kedvezőtlen hatásaik és végül az összvárosképben való megjelenésük miatt. A közvéleménynek az első két esetben, úgy vélem, gyakran van igaza; a harmadikban ritkábban. Meggyőződésem ugyanis: ha egy magasház célja, rendeltetése vagy egyéb funkcionális okok miatt egy adott helyen szükséges, í részleteiben jól megoldott, kialakított — akkor annak a városképben is jónak kell lennie. (Egyik a szó szoros értelmében kiemelkedő példája ennek Müánóban a Pirelli ház.) Sőt, még arra a meggyőződésre is „vetemedtem", s szembekerültem általam sokra becsült műemlékvédelmi szakemberekkel, hogy történeti városszüuettekben is elképzelhetők — az említett feltételek mellett — új vertikális elemek, mert az ilyen várossziluett éppúgy élő, változó valami, mint maga a város. Történetileg is többnyire rakódott — ez esetben az összetevő elemeknek nem egymásra, hanem egymás mellé helyeződését értve. Persze, bárhol ez sem lehetséges, sem megokolt nem volna. Sőt, van olyan történeti városszüuett, mint pl. Szentendréé, ami kialakult egészében védendő. A budai Várnegyedben pl. üyen megoldás nem is szükséges; még a Hilton szálló esetében is el lehetett tekinteni tőle. A probléma ugyanis rendszerint a szükségességben és a részletek kialakításában van. Nem állítható pl. határozottan, hogy a Szép utcai magasház — bár szépen kialakított — e helyen feltétlenül szükséges volt. Az viszont állítható, hogy a sokat vitatott Alagút utcai magasház e helyen elvüeg, garzonház jelleggel és kisebb csoportban — tehát még néhány — és kisebb méretben, indokolt lehetne. E városrész teljes kinyitása a két zöldterület között éppúgy fölösleges volna, mint elfalazó jellegű beépítése. Ugyanezért vitatható tehát az épület mérete, s főként alakítása, mert több nézetében igen nyers, mondhatni brutális. Magam legkevésbé azt vitatnám — mert erre számszerű aránybeli szabály nincs —, hogy árt a Várnak. Az ilyen érzületeket többnyire a szokatlanság, az újszerűség kelti. Van ennek az épületnek olyan nézete is, így a Döbrentei tér felől, ahonnan városképi értelemben kifejezetten szép. Abban is eltér egyelőre a véleményem a közvéleménytől, hogy szerintem Budán, éppen a táj változatossága miatt esetenként elvileg éppúgy jól érvényesülhet egy-egy magasház, mint a lapos Pesten. Buda attrakciója mindig is ez volt: hegyek, völgyek, dombok, tornyok, vár együttese. Változatos természeti és emberi táj együtt. Pesten még viszont az is a magasházak ellen szólhat a belső városrészekben, hogy a zsúfolt háztenger látványa körös-körül kevéssé vonzó, sőt, ez a környezet egyelőre még be is füstöli a belőle kiemelkedőt. Általában a környezettel való viszony, a kölcsönös ártalmak, ezek kiküszöbölése sokszor jóval lényegesebb a merőben formai megítélésnél. Az Alagút utcai ház okozta nehézségek köztudomásúak. Viszont Pesten a Múzeum utca és Rákóczi út sarka ideális egy magasház számára; kellő távolságot lehet környezetétől tartani, s a város egyik legközpontibb, legértékesebb helye. Eligazító, irányjelző szerepe is jelentős, a kilátás pedig belőle megragadó volna. Az itt említett szempontokból említek még két budai magasházat. Egy elkészültet és egy olyant, amiről szó van. (Ez utóbbinak a „Budapest" is közölte tervét, ami nagy ellenérzést váltott ki.) Az elkészült magasház, az „Intrasmas" székház az Alkotás utcában, voltaképpen csak a környezethez képest magas, mert alig több tízemeletesnél. A földszinti kialakítás néhány kifogásolható része fölött egészében igen jó arányú, jól elhelyezett, környezetét nem zavaró és a városképben mindenfelől jól érvényesülő egyedi alkotásnak vélem. Magam is aggályosnak tartom azonban a Déli pályaudvarnál elképzelt magasházat. Elsősorban a halmozódás ebben az intim völgyben veszélyes. Két ilyen magas ház pedig már áll, sőt, távolabb a Budapest szálló szépen érvényesülő hengeres tömege is. Másrészt a Déli pályaudvar e völgyelet kellős közepe, e helynek ily hatalmas toronnyal való kicövekelése feltehetően nem csak a környezet léptékét bontaná meg, de a völgyelet látványát is szétdarabolná. Ezek vizuális és érzésbeli aggályok. Ilyen épület körvonalait amúgy is ballonokkal ki kell előbb tűzni és annak alapján dönteni; ez történt az eredetüeg magasabbra tervezett balatonfüredi Marina szálló esetében is. A Déli pályaudvari magasháznak leginkább azonban az indokoltságát vélem vitathatónak. A vasúti létesítmények erősen helyhez kötöttek, s nem osztom azok nézetét, akik a Déli pályaudvart ki akarják helyezni. De semmiképpen sem odakötött egy közlekedési irodaépület, még ha talán ilyen elhelyezés kényelmet jelent némelyeknek. Eszerint a közlekedési minisztériumnak legjobb volna valamelyik pályaudvarnál lenni! Végül még egy szempont. A Lánchíd átbocsátó képessége aggasztóan kicsi, s új munkahelyeknek nagyobb arányokban Buda belsejében való koncentrálódása ezért is meggondolandó. E sokféle, s nem is rendszerezett, súlyozott szempontból, megközelítésből most a végén egyet emelnék ki. A leginkább abban látom a magasházak veszélyét — és ez mind építészek, mind építtetők részéről időnként megnyilvánul —, ha pusztán formai, hatáskeltési szempontokból, s nem elég egyéb indokkal igénylik, javasolják, sőt, követelik. Még olyan keresgélésekről is tudok, amelyek azért folytak, hogy kijelöljék Budapesten a magasházak jó helyét a látképben, anélkül, hogy ott bármiféle konkrét szükségessége magasháznak felmerült volna. Ezt merőben formai megközelítésnek vélem, ami legfeljebb véletlenül eshet egybe konkrét szükséglettel. A város képe, főként összképe organikusan fejlődött és fejlődő képződmény; ami belőle kiemelkedik, az — nem értve ide a múlt századi sarokbérház kupolákat — többnyire okkal és valami célból, valamiféle szükségességből emelkedik ki. Ez a szükségesség többnyire éppen oda is köti, a városnak ahhoz a pontjához. Az üyen jelenség minden történeti városképben, sziluettben kimutatható. S a szükségességhez, a célhoz nem csak a gyakorlati, hanem az indokolt reprezentatív célok, olykor egy-egy hely hangsúlyozása is — mint pl. a Jánoshegyé a küátótoronnyal — hozzátartoznak. A szükségesség tehát tág, tágítható fogalom. Odáig azonban nem, hogy a városalakítást, akár egészében, akár keletkező új részeiben formai játéknak tekintsük. Mert az, mondhatni, véresen komoly dolog. 6