Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: A munkaerő-helyzet

lalat tért át a rövidített munkahétre, anélkül azonban, hogy létszámát avagy a túlórák számát érzékelhető mértékben növelte volna. Nem kevésbé jellemző, hogy e vállalatok — a munkaidő csökkentése ellenére — adott ter­melési kötelezettségüknek is eleget tettek. Sőt, egyes helyeken a rövidített munkahét nyomán a termelés nem csökkent, hanem emelkedett. Mindez tehát azt valószínűsiti, hogy a „rejtett tartalék" bizonyos hányada nyomban nap­fényre kerül, mihelyt a dolgozók tömegei némi közvetlen hasznát látják. Munkaerőhelyzet a fővárosi tanács gazdaságában A tanács már-már idestova 10 esztendeje küzd olyan munkaerőgonddal, amely a vál­lalatok feladatainak mind minőségi, mind mennyiségi teljesítését nehezíti. Az elmúlt nyolc évben a tanácsi gazdaságban foglalkoz­tatottaklétszáma, 1961—1968 között, 149 584-ről 140 323-ra csúszott vissza, miközben a feladatok igen tetemesen növekedtek. így például az 1968.-évi létszámcsökkenés mér­téke az 1964. évi átlagos állományhoz képest az építőiparban 958 dolgozó (9,1%), a köz­lekedésben 1787 fő (5,5%), az ingatlankezelő vállalat kötelékében 1381 fő (4,7%) volt. Minthogy a felsorolt szakmák feladatai évről évre igen jelentősen növekednek, a mű­szaki fejlesztés pedig — a munka jellege miatt — egyetlen szakmában sem áll arány­ban a volumen növekedésével, egyéb meg­oldás híján létszámemelés lett volna indo­kolt. Az építőiparban a létszámhiány elsősorban a szakmunkáskategóriában érezhető. A hiány 20 százaléka kőművesben, 7—7 százaléka tetőfedő-bádogosban, a másik 50 százalék pedig segéd- és betanított munkásokban je­lentkezik. A többi szakmában a hiány meg­oszlása igen nagy szóródást mutat (portál­lakatos, asztalos, felvonószerelő stb.), de csu­pa igényes ipari szakma, amelyekben az után­pótlás ma sem bíztat sok jóval. A kerületi ingatlankezelő vállalatok is több mint 50 százalék hiánnyal küzdenek, de az utóbbi évek során itt is a szakmunkáshiány válik egyre érezhetőbbé. Legsúlyosabb a létszám­hiány a Budapesti Közlekedési Vállalat appa­rátusában, ahol kereken 900 fővel kisebb lét­szám dolgozik, mint 1967-ben. A pillanatnyi létszámhiány itt kereken 2000 fő. Néhány éven át a gépkocsivezető hiány volt nyomasz­tó. Újabban a villamoskocsi vezető, a szak-, a betanított- és segédmunkáshiány vált kri­tikussá. Ez egyik oka a forgalmi csúcsidők krónikus jellegű súlyos zavarának. Hasonló létszámhiány jellemző a Fővárosi Szállítási Vállalatra is, ahol 100—200 gépkocsivezetői munkakör vár betöltésre. A közmű- és szolgáltató vállalatokra is a létszám állandó lemorzsolódása jellemző. Minthogy pedig utánpótlásra e szakmákban is aligha számíthatnak, sőt, a kieső kézi munka gépesítéssel sem pótolható, a helyzet további romlásával számolhatunk. így például az utcaseprő létszám már i960 óta erősen cson­ka, a gépjárművezető, a szemétrakodó gép­járműkarbantartó szakmunkás utánpótlásá­ban is mintegy 20 százalék a hiány. A munka­erőhiány elsősorban a víz- és csatornamű üze­meltetésében okoz gondot. Ilyen munkahe­lyeken ugyanis ni.ics ötnapos munkahét és a folyamatos üzemek tetemes hányadában még a szabadnapok kiadása is igen komoly fejtörést okoz az üzemek vezetőségének. Fokozza a kérdés súlyosságát, hogy a mai 50—60 évesek öt-tíz éven belül nagy szám­ban elérik, részben túl is haladják a nyugdí­jas korhatárt és az utánpótlás lehetősége — egyelőre legalább — igen kevés jóval biz­tat. A kiskereskedelemben a gyenge minőségű munkaerő és a tényleges munkaerőhiány fő­ként a dolgozó háziasszonyok helyzetét ne­hezíti. A kiskereskedelemben a létszám 1964-hez képest mind eladókban, mind ta­karító- és segédmunkaerőben 15,4 százalék­kal csökkent. Ebben a többműszakos üzemel­tetésnek is erős taszító szerepe van. Nem kis súllyal esik a latba továbbá, hogy a foglalkoz­tatottak 60—70 százaléka nő, akik a legkevés­bé szívesen vállalnak többműszakos elfog­laltságot. A tanácsi jelentés szerint a forga­lomtól függő létszámhiány begyakorlott dol­gozókban az 1500 főt is meghaladja. Nem sokat javított e helyzeten a nyugdíjasok munkábaállítása sem, miközben az ipari ta­nulólétszám növekedése is alig haladja meg a 7 százalékot. A munkaerőhelyzet további ala­kulásától tehát ezek szerint szintén nem sok jó várható. További elgondolkoztató számok a jelen­tésből: az ingatlankezelő vállalatok saját re­zsiben végzett felújítási tevékenyságében 130 000 légköbméter a lemaradás. Ez egy­magában 2600 átlagos méretű lakószobának felel meg. Az év folyamán bejelentett karban­tartási kérelem további 15 ezerrel 43 ezerre növekedett. Egyidejűleg tágult a bejelentés és a ténylegesen elvégezhető murka közötti „olló" nyílása. Romlik a közmű- és szolgál­tató vállalatok, a víz- és csatornahálózat kar­bantartó kapacitása. Ezt betetőzi, hogy a köz­lekedésben, kommunális vállalati viszonylat­ban, a tanácsi gazdaság egészében a munka­körülmények és bérek is kedvezőtlenebbek, mint az állami intézmények és vállalatok ap­parátusában. így például az autóbuszüzem gépkocsivezetői csupán néhány percnyi me­netközi időt kaphatnak — pedig nem burgo­nyát, nem téglát stb., hanem embert szállí­tanak —, ugyanakkor a TEFU-nál havi 30—35 óra, a MÁVAUT-nál 20—26 óra állásidő számolható el. Nem véletlen tehát, hogy a létszámhiányt ilyen körülmények kö­zött már 4000—6000-re becsülik. A vizsgálatról készített jelentés szerint a speciálisan szolgáltató szakmákban a követ­kező három-öt év során felszabadítható lét­számtartalék legfeljebb 6—8 százalékra be­csülhető, amely számban azonban már a ka­lauz nélküli közlekedés hatását is mérlegel­ték. A tanácsi gazdaságban — a jelentés sze­rint — az új mechanizmus szabályozói ez ideig mit sem javítottak a létszám összetéte­lén és a termelési struktúrán. Takarító és egyéb alacsony bérű kategóriákban a létszám­hiány már az 50 százalékot súrolja. A lefolytatott vizsgálat — jóllehet csak a régi ismereteinket erősíti meg — minden­képpen hasznos volt, mert tények és szám­adatok alapján tárta fel a főváros munkaerő­helyzetét, amely lényegében csaknem azonos az egész országra jellemző munkaerőviszc­nyokkal. De mi, és hol van a kiút ? Érdemes volna fontolóra vennünk, vajon mi helyesebb: annyit tervezni, amennyivel anyagban, gépben, emberi munkaerőben ténylegesen megbirkózhatunk, vagy ennek két- sőt többszörösét? Ha előbbi elv szerint járunk el, az előírt minőség, minden kitűzött terminus „bejön" és a létesítmény rendelte­tésének tervszerűen átadható. Érdemes vol­na tehát arra törekednünk, hogy a szakem­berek végre olyan egyenletek megoldását kapják feladatul, amely valóban egyenlőséget fejez ki. Ha ugyanis az egyenlőségjel két ol­dala nem egyenlő, kár minden fáradozásért. Ez az egyik alapvető kérdés, amely nemcsak anyagi, de morális-politikai hatásaiban is pél­dátlanul súlyos, mert a dolgozóknak a józan észbe, a hozzáértésbe vetett hitét destruálja. A másik hatékony medicinát az átlagbér­dogma revíziójában látjuk. A munkapiac nem karitatív intézmény. Kellő ellenszolgáltatás nélkül senki se vehessen fel bért. Ez ugyanis nemcsak azt demoralizálja, aki kapja, de azt is, aki kiutalja és mindenki mást, aki e gesztió­nak tanúja. Úgy érezzük viszont: el kellene kezdeni egy olyan érát, amikor a mérhetően több munkáért végre annyit fizetünk, ameny­nyit teljesítője valóban megérdemel. E mód­szer népgazdaságunk egészébe friss vért ára­moltatna. A szorgalmas, jó szakember a munkahelyen magával ragadná a gyengébbe­ket és az új gazdaságirányítási rendszer is meggyőzően bizonyíthatná az elképzelés he­lyességét. Véget kell vetni annak is, hogy a helyte­lenül értelmezett nyereségszemlélet kinövé­seként igen gyakran súly- és minőségcsonkí­tással, fogyatékosan megmunkált anyaggal operálhassanak. A mi devizaforrásaink nagyon szegények. Beruházásainkat elsősorban szervezési és morális-politikai tényezőkre építhetjük, kü­lönösen addig, amíg a termelékenység mér­földkőnek számító emelkedésével olyan ter­mékek sorait tehetjük le a világpiac nagy „standjára", amely nemcsak az ártámogatás népgazdasági vérveszteségével terhelve ex­portálható, hanem valóban versenyképes. Ehhez a hazai ár-bérrelációk okos alakításával olyan bérezési viszonyokat kell teremteni, hogy a dolgozók munkahelyüket végre nem futó mun -kaalkalomnak, hanem egzisztenciának érezzék, amelyhez egy életen át ragaszkodni érdemes. Végül pedig érdemes volna fontolóra ven­nünk, hogy a szocializmus felépítésének nincs naptári terminusa. Klasszikusaink ha­gyatékában ilyen dátumról nem tudunk. A szocializmus építése hosszú folyamat, amelynek csak állomásai vannak. Minél na­gyobbat lépünk előre, annál szélesebb pers­pektíva tárul ki előttünk. Az előrejutást azon­ban valóban tervszerűen és nem utópiszti­kus módon kell megterveznünk. Ennek is­mérve a reális mérlegelés, annak felmérése, hogy adott szakaszban hol van kapacitásunk, teherbíróképességünk határa. A termelékenység növelése népgazdasá­gunk életkérdése. E téren végre valóban meg kell találni azt a „bűvös eszközt", amely a stagnációból a legrövidebb úton kivezet. Mérlegre kell tennünk eddigi tapasztala­tainkat és ha valamely doktrína nem illesz­kedik az élethez, a doktrínát kell az élethez igazítanunk. 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom