Budapest, 1970. (8. évfolyam)

6. szám június - Fülöp János: Hajóépítők krónikája

Pro Arte, 1970 Tolnay Klári Emlékszem, egy régi filmjében, talán a Meseo»tó-ban, talán másutt, Ráday Imre húzatott neki a Margitszigeten a cigánnyal, ő meg ült frissen, kidauerolt haja loknirengetegében, trafik-kirakatba illő filmmosollyal az arcán, hallgatta az édesded zenét, s közben alig észrevehetően megrándult a szája . . . Emlékszem, a Rómeó és Júlia Madách színházi előadásán, az erkélyjelenetben, amikor holdfény szitált a zsinórpadlásról, és csupa orgonaillat, csupa kamaszálom-fülledtség volt a színpad, milyen okos női megértéssel, érző, segítőkész gyöngédséggel hajolt át a korláton, hogy ujját odaérintse a szerelemtől fulladozva ágáló Gábor Miklós-Rómeó esküre emelt jobb kezéhez . . Emlékszem, a Pacsirta-ban, amikor elindult a vonat élete dédelgetett nyűgével, a lányával, s könynyeit nyeldekelve integetett a távozónak, a könnyek mögött is valami belső elégtétellel tudta éreztetni: ez az asszony voltaképp örül az eseménynek, amitől most meghatódik . . . És emlékszem, A vágy villámosd-ban, amikor Blanche kidugta fejét a fürdőszobából, s megpillantotta sógora szerelmi édelgését, megint csak talált egy leleplező mczdulatot: kezével a haját simogatta, majd az arca előtt matatott, mintha láthatatlan hajszálak után kapkodna . . . Tolnay Klári mindig hozzáad valamit a szerephez. Vagy elvesz l>előle? Egy okos szemvillanás, kiélezett gesztus, sarkított mosoly. De nem a közönségnek játszik velük. Ez az irónia — megfelelőbb szót aligha találnék rá — nem jelent semmiféle árulást. Úgy emelkedik a színpadi hősnő fölé, hogy egy pillanatra sem idegenedik el tőle. Ösztöne, amellyel átéli, magába olvasztja, vérkeringésébe kapcsolja a szerepet, szinte az érzelmi azonosulás melléktermékeként termeli ki az iróniát. A gúny nála nem fegyver. De egyik természete az ábrázolásnak. Iróniájával nem lovagolja agyon, zúzza össze, alázza meg a figurát; csupán egy másfajta, értelmileg jobban megközelíthető jelentést is ad a szerepnek. Tolnay Klári szelídsége, akár a kendőbe csavart kés. Nyugalma belső anarchiát takar. Mosolya elriasztja az ördögöt. Idén megkapta a Fővárosi Tanács Pro Arte díját. Mert annyira „pesti"? Mert művészetének hamisítatlan „couleur locale"-ja van? Mert a világ bármely más nagyvárosában idegenül mozogna? Egyik kérdés sem talál. Tolnay Klári „pestiségét" mégsem csak a lakásos adóhivatali kartonok adatai bizonyítják. Hanem Budapest színháztörténetének fejezetei is. Csak háromjegyű számban kifejezhető alakításai szinte kivétel nélkül a főváros színpadaihoz fűződnek. Egyik legrégibb tagja a Madách Színháznak. Ebben „lokálpatrióta". Más intézmény sem alkalmi, rossz közérzetére hivatkozva, sem vonzó árajánlatokkal nem csábíthatta el. Pedig egyébként szereti a változatosságot. De az újságíró monológját váltsa fel immár a párbeszéd. — Szívesen ad nyilatkozatot? — Nem. Két ember beszélgetése magánügy. Tehát vagy igazán őszinte, s akkor nem tartozik a nyilvánosságra, vagy a felületen mozog, s akkor nincs értelme. Persze, sok függ a kérdező személyétől is. Vannak, akiknél kedvet érzek az őszinteségre. De később mindig rájövök, hogy a fontos dolgokat megfogalmazni milyen nehéz. Míg mások nem is ilyen igénnyel közelítenek felém. Sablonokat várnak. Általánosságokat. S ezeket barátságos hangnemben el is mondom nekik. — Mikor járt utoljára a szülőfalujában, Mohorán? Van-e kapcsolata az ott élőkkel? — Tévedés. Én nem Mohorán születtem, csak a gyermekkoromat töltöttem Nógrád megyében. Nagyon rokonszenves emberekre emlékszem. Mikszáth is megírhatta volna bármelyiket A jó palócok-ban. De ők már csak kedves kísértetek számomra. Pályám kezdete óta budapesti lakos vagyok. S életem távoli színtereire nem szoktam visszajárni. — Érez-e különbséget a régi Tolnay Klári és a mai között? Albee: Nem félünk a farkastól c. darabjában Gábor Miklóssal (MTI fotó) — Bizonyára nagy a különbség. Egyik rendezőnk filmjének főcímében egymásra montírozta színészi múltam emlékarcait. A mosolyaimat, ahogy mindjobban mélyülnek, keserednek. Ettől a trükktől azonban elfordítottam a fejemet. Hiszen a régi önmagamat nem szeretem. Nincs hozzá közöm, nem érdekel. — Melyik ifjúkori filmjét nézné meg újra? -- Egyiket sem. Én gondolatban még a régi színpadi szerepeimet is eltolom magamtól. Akár az ételt, amellyel egyszer jóllaktam. — Félt-e már attól, hogy valamelyik szerepkörben bennfelejtik? — Ilyen félelmet sohasem éreztem. De rosszul mondom. Nyilván nagyon is féltem tőle, azért iparkodtam védekezni ellene. Én tudatosan másztam át egyik skatulyából a másikba. A tágasból akár még a szűkbe, kényelmetlenbe is. Ügyeltem arra, hogy olykor koromon túli szerepeket is kapjak. Néhány éve például Berlioz matróna-feleségét alakítottam az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosban. Valósággal kiharcoltam magamnak a színpadi öregséget. Tarkán játszani! Széles skálán, sokféle hangnemben. Erre a budapesti színházi gyakorlat ritkán ad módot. — Akad-e szerep, amelyet nem sikerült eljátszania? — Talán a Sasfiók. De az már régen volt. Fiatal pesti színésznő-koromban mindenáron a Sasfiókra vágyódtam. De ma már nem vagyok biztos, hogy az álmomat jól oldottam volna-e meg? — Milyen módszerrel szokott felkészülni a szerepeire? — Nincs egyedül üdvözítő módszerem. Én mindig a darabra figyelek. És az életben gyűjtött tapasztalataimat azonosítani próbálom az író által elképzelt jellemmel. Aztán vagy sikerül a dolog, vagy megakadok. Ezek a színészi munka kritikus pillanatai. Ilyenkor derül ki, hogy igazi író, vagy álíró képzelte-e el a figurát. Szomory Dezső Hermelin című, pesti „színész-történetében" például a „fennakadás" pillanatai mindig váratlan távlatokat nyitottak meg: olyan összefüggésekre jöttem rá, amelyekkel addig nem is számoltam. Míg az álírón^l a szerep ezekben a kritikus pillanatokban szétesik. Párbeszédekre esik szét, mondatokra, szavakra, szótagokra, hangokra. Kiderül, hogy amin fennakadtam, csak egy ügyesen elhelyezett poén volt. — Ha nem lenne színésznő, melyik pályát választaná? — Az archeológusit. — A művészetén kívül van-e valamilyen szenvedélye? — Igen. De mindig más. Olykor szenvedélyesen főzni kezdek, vagy idegen nyelvű műveket fordítgatok a magam szórakozására, vagy kijárok úszni a Gellértbe. De semmi sem tartós nálam. Mulatságaim nem válnak hobbyvá. S ez nagyon jó. Sohasem értettem a hobbys embereket, akik egy életen át ugyanabba a mániába kapaszkodnak, mint vak a botjába. Az életben minden változásnak örülni kell. — Akadt-e színész a budapesti színpadon, akit nagy tehetségnek tartott,s mégsem jutott semmire? — E kérdés jogosságában nem hiszek. Elvetélt tehetség? Ilyen nincs. Madách írja Az ember tragédiája- ban, hogy még a széklábból is lehet csinálni valamit. — Gyűjti pályájának emlékeit? — Gyűjtöm. Az anyám kedvéért, aki örömét találja bennük. Különben mondtam már, hogy barátságtalan viszonyban vagyok a múltammal. — Zavarja-e, ha felismerik az utcán? — Nagyon. De hadd mondjak most egy közhelyet. Ennél csak az lenne kétiegbeejtőbb, ha nem ismernének fel. — Kedveli a társaságot? — Igen. A magánnyal fölváltva. — Mi vonzza a I 'einkább Budapestben? — A sokfélesége. Hasonlítsa csak össze a Ferencvárost a Várral, Zugligetet Kőbányával. Ahány kerület, annyi világ. — A főváros melyik létesítményét szereti legjobban? — Az Erzsébet-hidat. — És mi okozza a legtöbb bosszúságot? — Óbuda lebontása. Régi s meghatott híve vagyok Óbudának. De újabban már sohasem járok arrafelé. Tudom, néhány épületet meghagynak műemléknek. De a kotrógépek a téglákkal együtt fölfalják Budapest legszebb városrészének hangulatát is. Galsai Pongrác 11