Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Stier Miklós: A baloldali szociáldemokrata ellenzék a 20-as évek elején

kifejezetten erősödött a szocialista munkások hangja, s a rendőrfőkapitányságra befutó jelentések is a szociáldemokratáknak az üzemeken belüli „újjáéledéséről" tanúskodnak. A budapesti vas- és fémmunkások 1921. november 5-i „igen izgatott hangulatban" lefolyt gyűléséről kivonuló tömegben „egyesek a köztársaságot, Károlyi Mihályt és az elítélt népbiztosokat éltették." A munkásmozgalom éledését nagyban elősegítette a kommunisták kezdődő tevékenysége is. Sokan minden felső szervezeti kapcsolat nélkül tovább folytatták felvilágosító, agitációs, szervező munkájukat, de a KMP tudatosan is arra törekedett, hogy a kommunisták a szakszervezetekben fejtsék ki tevékenységüket. Szerveződik az ellenzék 1922-ben tovább romlottak a gazdasági viszonyok. A kezdődő inflációs konjunktúra igen nehéz helyzetet teremtett a munkásosztály számára általában is, de különösen súlyossá tette a nehéziparban dolgozók helyzetét, mert hatása itt vált legelőször és leginkább érezhetővé. Véleményünk szerint nem is lehet véletlen jelenség, hogy a 20-as évek baloldali szociáldemokrata ellenzéki mozgalma nagyobb nyilvánosság előtt, szervezettebben, először éppen a vasmunkások küldöttközgyűlésén, 1922 augusztusában jelentkezett. Ebben természetesen az a tényező is nagy szerepet játszott, hogy a főváros egyik legrégebben és legjobban szervezett munkásgárdáját éppen a vasasok képezték. Az 1922. év folyamán azonban más szakmákban és üzemekben is sajátos jelenségeknek lehetünk tanúi. A szociáldemokrata párt soraiban bizonyos elkülönülés körvonalai bontakoznak ki. Hol egy műhely- vagy bizalmi értekezleten, hol egy szakszervezet küldött-közgyűlésén, hol pedig pártgyűlésen hangzottak el olyan megnyilvánulások, amelyek a munkások szociális elégedetlenségének exponálása mellett még a hivatásos pártvezetéssel szembeni ellenérzésnek is tudatos megszólaltatói voltak, sőt kifejezetten bírálták e pártvezetést. Több helyütt harcos megfogalmazást is nyertek e tendenciák, amikor különböző kiáltványokban, röpcédulákban a pártdemokrácia helyreállításáért szállnak síkra, s támadást indítanak a párt- és szakszervezeti bürokrácia ellen. „Reformációt" követelnek a pártban, s „reformátort, aki helyes irányba tereli a munkásmozgalmat". Ezek a követelések, s programok természetesen meglehetősen szegényesek, eszmei tisztázatlanságot és magasabb szintű vezetés hiányát tükrözik, de ugyanakkor érződik az is, hogy az 1920-as évek eleji szociáldemokrata munkásmozgalom követelései élő, mindennapi problémákban fogantak, s idővel, megfelelő eszmei és gyakorlati vezetés mellett továbbfejlesztve, alkalmasak voltak arra, hogy az általuk megmozgatott baloldali érzésű munkások valódi szervező programjává váljanak. A párton belül ily módon kialakuló ellenzéki hangulat, majd kifejezett szervezkedés összefügg természetesen a pártvezetőség politikai magatartásának alakulásával is. Kétségtelen, hogy míg egyfelől a 20-as évek igen alacsony életszínvonala, a munkásság hallatlanul nehéz gazdasági helyzete mintegy termékeny talajt teremtett a nyugtalanság, az ellenzéki hangulat fokozódására, addig másfelől a szociáldemokrata párt vezetőségének politikai taktikázása, tárgyalásai a kormánnyal csak megerősítették az elégedetlenséget s a szociáldemokrata párt- és szakszervezetekben illegálisan dolgozó kommunisták agitációjának eredményeként sikerült ezen elégedetlenség fő tüzét a pártvezetőség ellen irányítani. Különösen az SZDP vezetőinek s a kormány képviselőinek 1921 decemberi tárgyalásai, s az ezt követő „titkos megegyezés" hírének kiszűrődése utáni időszakban vált nyilvánvalóvá, hogy a baloldali érzésű munkások ellenzékieskedésének mozgalommá szerveződésében az egyik közvetlen kiváltó okot ez utóbbi tárgyalások, s az ezt lezáró titkos jegyzőkönyv, az ún. Bethlen — Peyer paktum képezték. A KMP 1922 februárjától illegálisan megjelenő sokszorosított lapja, a „Kommün" már második számában felfigyelt a szociáldemokrata párton belül jegecesedő ellenzéki mozgalomra, s meg is fogalmazta az ellenzékkel kapcsolatos távlati terveit, majd pedig vázolta az ellenzéki szervezetek további feladatait. A KMP elképzelésében mindenekelőtt arra épített, hogy az ellenzéki mozgalom a szociáldemokrata párton belüli alakulás, amely a jobboldali pártvezetéssel, Peyerék „megalkuvó" politikájával szemben jött létre, s kiformálódásában a legnagyobb szerepet éppen a paktum megkötése képezte. Ezért az ellenzéki mozgalomból a pártnak egy olyan forradalmi balszárnyát akarta kifejleszteni, amely elégedetlen lévén az SZDP „mérsékelt polgári" irányzatával, „osztályharcos frakciót képez" — egyelőre a párton belül. „A szociáldemokrata pártszervezetekben működő kommunista pártsejtekből s a köréjük tömörült ellenzéki, még nem kifejezetten kommunista elemekből fokozatosan ki fog alakulni a pártnak egy forradalmi irányzata, a párt balszárnya. Ez a balszárny hivatva lesz arra, hogy kellőleg megerősödve, mint legális osztályharcos frakció idővel megalakuljon a párton belül. Ez a baloldal később az önálló, legális kommunista pártnak egy számban tekintélyes részét fogja szolgáltatni" — írja a „Kommün" 1922. június 14-i száma. 1922 folyamán egyre több helyen alakultak ellenzéki csoportok a szociáldemokrata pártill. szakszervezetekben. Az első ellenzéki frakciókkal az esetek többségében még nem találtak kapcsolatokat a nem is minden üzemben vagy szakszervezetben működő illegális kommunista sejtek, az ellenzéki elégedetlenség azonban mégis hamarosan mozgalommá nőtt. Mint említettük, ez a baloldali szociáldemokrata ellenzéki mozgalom először — egyelőre még kisebb nyilvánosság előtt — 1922 augusztusában a vasmunkások küldött-közgyűlésén használta fel a kínálkozó alkalmat arra, hogy „ostromot" indítson a jobboldali szakszervezeti vezetők „hadállásai ellen." Igaz, hogy ez a megmozdulás még csak néhány bátrabb felszólaló kritikáját jelentette lényegében, s nem a szervezett ellenzék jól előkészített, egységes fellépését, igaz, hogy a kritika éle sem a legfontosabb kérdésekre irányult, mert csak a vidéki szervezetek elhanyagolása miatt s a szocialista oktató-nevelő munka színvonalának emeléséért szólaltak fel az ellenzékiek, követelve a természettudományi és közegészségügyi előadások mellett „a szocializmusról, munkásmozgalomról, nemzetköziségről, az osztályharc elméleti és gyakorlati kérdéseiről szóló előadásokat is", mégis ezt az eseményt kell az ellenzéki mozgalom első nyilvános fellépésének, első számottevőbb sikerének tartanunk. Az ellenzéki mozgalom első moccanásai, s nyíltabb fellépései után a szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők elővigyázattal kerülték azokat a lehetőségeket, amelyeken az ellenzék koncentrált fellépése volt várható. 1922 nyarától pl. egyetlen esetben sem hívtak össze népgyűlést, s egyre ritkábbá váltak a szakmai értekezletek, taggyűlések a szakszervezetekben is. Az őszi kerületi pártértekezleteken — még e felaprózott gyűléseken — is ellenzéki hangulat uralkodott. A baloldali munkások sok helyen éltették Bokányit, s radikálisabb harcot követeltek. Készülődés a szociáldemokrata párt kongresszusára 1922 második felében a szociáldemokrata munkásság érdeklődésének előterébe mindinkább a közelgő pártkongresszus került. Az ellenzéknek a pártkongresszusra való felkészítésében nagy szerepet játszott az illegális Kommün is. Taktikai útmutatást adott, szervezett és biztatott: az ellenzék célja az legyen, hogy a pártkongresszusra „jól felkészült, népszerűbb, jól beszélő kommunista baloldali ellenzéki küldöttek" jelölését vigye keresztül, akik a pártkongresszus előtt kifejezésre tudják juttatni az elégedetlenséget, le tudják leplezni a pártvezetőség megalkuvó politikáját, s fel tudják használni „az alkalmat az ellenzéki mozgalom tömörítésére". A „Kommün" arra is figyelmeztetett, hogy csak „a valóban áruló vezetőket támadják", mégpedig „biztos, kézzelfogható adatokkal. . ., olyanokkal, amelyeket a napi élet szolgáltat, s amelyeket éppen ezért a munkások könnyen megértenek. A pártkongresszus előkészítése és maga a pártkongresszus lesz az ellenzék első, komoly erőpróbája". A nagy szeptemberi letartóztatások után (majdnem száz kommunistát fogtak el) a KMP lapjának el kellett némulnia, s így a párt segítsége éppen egy fontos időszakban nem érvényesülhetett. A szociáldemokrata baloldali ellenzéki mozgalom azonban 1922 végére elérte már a szervezettségnek azt a fokát, amelyen eléggé veszélyes, „elmérgesedett helyzetet" teremtett a pártvezetőségnek. 1922. december 23-án este az MSZDP XXI. kongresszusa küldötteinek előértekezletén nyílt összeütközés robbant ki az ellenzék szónokai s a pártvezetőség között. Bátor kritikával, éles vitákban szorították védekezésbe a jobboldali vezetőséget, amelynek nevében Peyer kérte a küldötteket, hogy „egyik-másik elégedetlenkedő ne szerezze meg ... a polgári pártoknak azt az örömet, hogy a pártban a széthúzás milyen mérvű. Azt kívánja és várja a vezetőség, hogy a párt kifelé egységfrontot mutasson". Az ellenzék akkori vezérszónoka: Pajor Rudolf tiltakozott az ellen, hogy a „vezetőség a párt érdeke címén a felszólalók szájára szájkosarat" tegyen. „A vezetőség azonnali elmozdítását" követelte, s leszögezte, hogy a pártkongresszuson „megbízóinak" utasítása alapján fog eljárni, nem pedig az előértekezlet esetleges határozata alapján. Több ellenzéki felszólalás igen súlyosan megbélyegezte a pártvezetőség munkáját. „Primitív dilettantizmussal" vádolták Pikiert, Györkit és társait. Velük szemben a régi szociáldemokrata vezetőket, Garamit, Buchingert dicsérték, akik, ha itthon lennének, „vizes kötéllel" vernék vissza „a pártanalfabéták állandó tolakodását." Hosszas, az elégedetlenség mértékét is jól tükröző, durva, személyeskedő kirohanásokon keresztül folytatott vita, majd kétszeri szavazás után az előértekezlet végül 8 szótöbbséggel azt mondotta ki, hogy „az egység megóvása céljából vádat itt mindenki előadhat, azt egy bizottság megvizsgálja és erről 24 órán belül jelentést tesz. De a kongresszus minden résztvevőjét eltiltja attól, hogy a kongresszuson vádat hozzon fel. Aki ezen határozatot nem respektálja, azt a vezetőség eltiltja a kongresszuson való további részvételtől". Az előértekezlet tehát leszavazta az ellenzékieket. A pártkongresszus viszonylag simán, mérsékelt viták közepette zajlott le, ahol az ellenzék vádjai lényegesen finomabb formában hangzottak el. Ennek ellenére fontos állomásnak bizonyult a baloldali ellenzéki mozgalom fejlődése szempontjából, mert ekkorra vált országos viszonylatban is világossá, hogy a kongresszus nyilvánossága előtt fellépő ellenzéknek komoly bázisa van a szociáldemokrata párt soraiban, s bebizonyosodott, hogy az ellenzéki mozgalom élén állók meglehetősen következetesen képviselik e baloldali érzésű munkások érdekeit. Az SZDP 1922 decemberi kongresszusa után, 1923-ban újabb lendületet vett az ellenzéki mozgalom fejlődése. Bécsből Magyarországra jött kommunisták vették kézbe a szociáldemokrata párton belül egyre kézzel foghatóbban kikristályosodó ellenzéki csoportok szervezését, s mint ez már közismert, tudatos és fáradságos munkával sikerült megvalósítaniok a „Kommün" által előre jelzett célt: az 1925-ben megalakuló legális osztályharcos munkáspárt, az MSZMP alapbázisát a 20-as évek elején kibontakozott szociáldemokrata baloldali ellenzéki mozgalom képezte.