Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Ják Sándor: Az Országgyűlési Könyvtár

Első volt mindjárt a pocak-affér. Szemere, Kölcsey és Vitkovics együtt kereste Berzsenyit 1810. március 28-án Pesten és Budán. „Kis kövér magyart" kerestek, mint Szemere írja, portré alapján. Mégis leríhatott arcukról a meglepetés, mikor bemutatkoztak a hajóhídon. — Követem Uraságodat, az Úr nem Tekintetes Berzsenyi Ur ? — Az vagyok. S az Úr ? — Én Szemere Pál. — Nevetnem kell, hogy Szemere Úr rám esmért; de nem csudálkozom; a' Somogyi falunlakót könnyű kiesmérni. Nemde? Szóba is kellett hogy kerüljön köztük a költő termete, meg a kép, amelyet a pestiek már ismertek, mert mikor délután új portrét csináltatni mentek, Szemere nyomatékosan értésére adta a festőnek „hogy a' Múzsák és Grátziák kedveltje az, a'kit másol." Ha ott a hídon nem észlelte is Berzsenyi, mit néznek rajta annyira, Kazinczy legközelebbi levele segített kitalálni, hogy a pocakját. „Kezemben van végre képe annak a szép lélek külsőjének, melyet szeretni s csudálni eléggé nem tudok. Egyik leveledből tudtam eddig is, s tudtam Szemere leveléből, hogy kövér testben lakik az; de hogy ily kövér légy, azt meg nem álmodtam." Ahogy tiltakozik: „Portrait-m nagyon hibás, ha engem igen kövérnek mutat. Vállam és mellem ugyan plátói (?), de kövér éppen nem vagyok. Mind Szemerét, mind a képírót az én bélelt téli mentém csalta meg ... Küldök néked másikat, mely meg fogja mutatni, hogy a Te barátod egy egész arasszal vastagabb meUben, mint hasban." Gyerekség? Hiúság? Ha annak minősítjük, akkor is figyelni kell rá. Már csak azért is, mert köze van a másik afférhoz, amely nyíltan kipattant: Bihari János muzsikája miatt, a Paradicsom vendéglőben. Szemere így referál: „Alig mondá ki Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a' szót: Itt van Bihari, azonnal felkele Berzsenyi 's Vitkovics őtet a másik szobában hegedülő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedültetett, 's annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a' más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics 's én, a' kik eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk 's visszamentünk társainkhoz 's Berzsenyit egyedül hagytuk Musikásával... Végre bejött Berzsenyi 's hegedültette Biharit... — Bort ide! Te pedig Bihari húzd. Énnekem a' muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik. — Nem igen nékem — mondék." Ugorjunk most húsz évet. Bihari közben eltörte a kezét, kontrás lett idegen bandában, azt is abbahagyta, s elfelejtve halt meg 1827-ben. 1830-ban Berzsenyi ünnepélyes levelet ír Széchenyinek, Wesselényinek, s barátaiknak, kiknek „gondjai kultúránk minden ágaira kiterjednek." A lófuttatás mellé a magyar tánc pártolását kéri tőlük. „.. . eleinknél a magyar tánc nemcsak mulatság, hanem legvalódibb aesthetiás gymnastika volt, amit nyilván mutat annak egész természete, s nyilván bizonyít Kinizsink Hőstánca ... A mi pompás haditáncainkat még az ősz férfi is nagy dísszel eljárhatja, s jaj annak, aki Bihari Hatvágásában a hősdalt nem érti!" Bár a „jaj annak" vészesen csendül a tiszteletteljes levélben, ez így még mindig csak a gyerekkor óta érlelt passzió szelíd ajánlásaként hangzik. De ha hozzáolvassuk, amit egypár sorral feljebb írt: „... a Múzsák gymnastika nélkül a lelket és testet dissonantiába hozzák, s egyebet nem adhatnak, mint nyomorék phantastákat, hypochondristákat s nyelvzavaró bábelizmust" — akkor már szabad gyanakodnunk, hogy Berzsenyi szívesen eljárná ősz fejjel Kinizsi hőstáncát, két kezébe egy-egy nyelvzavarót kapva, s fogai közé a harmadikat. Fantáziaképek rekonstruálása, belátom, nem tartozik az elfogadott filológiai eljárások közé. Az öngyötrés rejtekútjainak egyikén-másikán azonban hagyományos módszerrel is végigpillanthatunk. Például az Áté-motívumon. A Paradicsomban azt mondta Szemerének Horvát István: „Mondd el az Atét, Pali." S Szemere deklamálni kezdte Kazinczy versét, a magyar költészetnek (úgy tudták) első szonettjét. Milliók között sincs egy, kit a fene Vak Ate így vett volna szabdalásba . . . (Megéljenezték a szonettet, Bihari tusst húzott a műfaj tiszteletére.) Hét év múlva — a kritika friss hidegrázásában — verssel idézte vissza Berzsenyi a pesti szonettszavalás emlékét: „Engem is üldöz az ég, a fátum, vagy görög Áté, Amint azt nevezé egy ízbe' Kazinczy szonettje. Üldöz s faggata már pólámban, faggat örökre, Mint minden jámbor költőket, s büszke genieket. Mert én nem tudom azt, hogy az Átét gyártja a költő, Vagy pedig a költőt gyártja, s bárdjával az Áté? (Lehet, hogy Berzsenyi paradoxona él tovább Babitséban: „a dal szüli énekesét" ?) A mitologikus kínzó helyébe modern kivégző-osztag lép a versben: „Mint egy vad karaib bajnok harsogja halottas Énekit a kínzók keze közt mosolyogva, boszontva: Durva csapási alatt énekre fakadva boszontom. (Lelkem örök hideg így), de nyugodt, mint néma koporsóm, Melybe se bú, se öröm nem reszketi szívemet által. Titeket elrezzent vázképe, barátim, ölembül! Árthat-e még valamit ? Van-e még több hátra, barátim ? Veszthet-e még valamit szívem, vagy nyerhet-e többé ? Modern a jelenet, a santodomingói mészárlások gyászhíreiből támadt. Az imént ráfogott látomástól mindössze annyit különbözik ez, hogy ott ő öl, itt őt ölik. De a muzsika, a lélek harmóniája mindenképpen őt illeti. Elkalandoztunk? Nem, a Vitkovics-episztoláról van szó. A folytatásáról, amelyben visszavonja a „szebbnek találom puszta lakhelyem" bókjait: Nyugodni, enni, inni és alunni Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig ? Van itt is ember, mondd, de milyen ember ? ínség, gonoszság néz ki vad szeméből, S lesújt pipádért, hogyha nem vigyázsz. Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, S utálja mindazt, aki boldogabb. S mi szép mulatság látni izzadását ? Mi szép nekem még rajta szántanom S aszott kezéből lesni sültemet ? A meggyötört karaib bajnokot és a meggyötört jobbágyot ugyanazzal a humánus részvéttel nézi. Segíteni egyiken sem segíthet, de azzal legalább azonosulni tud egy nemes hasonlat erejéig, a jobbágy viszont menthetetlenül más marad: urának áldozata és természetes ellensége. Rossz lelkiismerete billenti a mérleget végül is Pest javára: Barátom! a bölcs boldog mindenütt, Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, Mert ő magával hordja kincseit; De boldogabb ott mégis, hol körülte A nyájas élet hinti kellemeit, És szíve, lelke tárgyát lelheti: Mint hol magába zárva él magának, S csak álma tündérképét kergeti, Mint egy vadonban bujdosó fakír. S mostmár, hogy Berzsenyi bölcsességének és bohóságának, boldogságának és nyomorúságának bizonyságait megpedzettük, idézhetjük az eddig elhallgatott szép sorokat, az episztola pesti panorámáját: Midőn Budának roppant bércfokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem S a száz hajókat rengető Dunát, A nagy Dunának tündér kertjeit És a habokkal küzdő szép hidat, Melyen zsibongva egy világ tolong; Midőn körültem minden él s örül, S újabb meg újabb érzelemre gyújt: Itt a tanult kéz nagy remekjei, Ott a dicső ész alkotásai Az élet édes bájait mutatják, S mindazt előttem testesülve látom, Amit magamban csak képzelhetek: Kívánhat-é még többeket szemem ? Ez a látkép kétségtelenül nagyobbat mond az akkori valóságos látványnál. Száz hajó nem tolongott egyszerre a Gellérthegy alatt. A hajóhídon is csak időnként torlódott össze a nép. Álom ez inkább mint látkép. Tündér Budapest, amely nem lett szegényebb a valóság próbájától. Két pesti út után is visszaalakult világvárossá, világkikötővé. Képzelt város, ahova újra lehet vágyni, készülni. S halogatni megint az utazást hónapokig, évekig, „megbabonázva".