Budapest, 1970. (8. évfolyam)
1. szám január - Vargha Balázs: Babits Mihály Budapestje
lágba, a halottak se halhattak itt meg kielégítően; ez az ízléstelen koszorús sereglet hamisítatlan újvárosi népesség maradt." Babits, a némafilmek lelkes nézője és megverselője amerikai burleszkbe illő gegekkel fokozta ezt a temetői tárlatot. Kárpitos-roncsok a temetőben, a déli nap tűző fényében: „különös groteszk és szinte kísérteties tárgyak, melyek itt látszottak igazán helyükön a sírok között: a karszék puszta és meztelen váza, a fölbontott dívány, melyből kilógott a lószőr, és kikarikáztak a rossz rugók, mint egy fölmetszett gyomorból a belek: és még itt is rajta a korhadt pincskalap." És akkor jön „a halál automobilja", a hullaszállító teherkocsi, s üldözésbe veszi a temetőigazgató-kárpitost: „Anpenszán ijedten szaladt tovább, átugrálva a sírhalmokat, az autó mindenütt utána, mint egy hullámos földön, mint valami hullámvasút, döccenve, zökkenve, iszonyatos töff-töffözéssel, és így végighajszolta a temetőn, többször körbe-körbe, és főleg elzárva útját a kapuktól. . . A sírok összevissza voltak már taposva, és az egész temető széthányva. Keresztek eldőltek, márványok sérültek, nagyokat ütődve. .." Ki ez az őrült sofőr? Az utolsó lapon ismerünk rá, mikor a neve már nagybetűvel íródik: dekoratív szecessziós halálszimbólum, aki talán jobban beleillik ebbe a temetőbe, mint ahogy maga az író gondolta. Látvány és szerkezet Tizenöt éven át lakott a Reviczky utcában. Sok rossz érte itt: megaláztatások, a betegség első riadalmai... De a versekben ez az utca, ez a lakás mindig napos, mindig boldog. Akkor is, ha.. . Annak ellenére, hogy.. . A szerelmes-lelkes versekben is meg kell húzni a varázskört: ezen belül lehetünk boldogok. Jó így lakni, édes, magoson, magoson, mikor ragyog a kék, tavaszon, tavaszon s mint sziget az égben, horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk és kívülről csupán egy-egy fecskét látunk suhanni a kékben. előttünk köd, mögöttünk köd és alattunk egy elsüllyedt ország. A benti hangulat és a kinti időjárás egymásnak felelget ebben a léghajó-lakásban. Egyszer-egyszer nem is tudjuk pontosan hogy mi borult el a versben: az ég, a kedv, vagy mindakettő ? Milyen különös, hirtelen elborult délután! Az ember önkénytelen ablakhoz áll. Lenn fényes tetejű gépkocsik, mint páncélos bogarak a grófi palota előtt.. . Kedvesem idegesen húzza a kesztyűjét mögöttem. El akar menni! Nagyon is megkínoztam. Kis ideges: hogy összeretten kezed.. . Csak a gépkocsi motora robbant, ami a grófi palota előtt áll, áll, de toporzékol, mint a csikó, berreg és tülköl és ropog és zakatol ez a gépbezárt nyugtalanság, melyben már őrült iramok dobognak, utak, távolok, terek, katasztrófák. . . Bolond délután, s minden óra bolond. A megállt idők autóján ülünk. Hosszú lenne elmondani, hogy ezt a tökéletesre munkált verset milyen megfelelések hálózzák át, a közbenső sorokat is belefogva, melyeket nem idézhettem. Hogy az óraszerkezet és a taposómalom, a taposómalom lova és a toporzékoló csikó, a csikó és a gépkocsi stb. mindmind a két főszereplő képmása: a költőé, aki kinéz az ablakon és kedveséé, aki kesztyűjével és kalapjával babrál. .. A város csak egy felülről nézett kivágás ebben a versben. Talán ugyanebből a nézetből mutatja a pesti utcát az iker-vers: Utca, délelőtt és Utca, estefelé. Már esteledik: a tereket autók nyiláivá szeldesik lánggal a tejszerű szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz, ostorát nyújtva mint árbocot; tűz-sebek gyúlnak mint búvárlámpák a víz alatt; kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős lengéssel, mintha nem is lábakon mennének. Mikor este lesz a városban, eltűnik a házak valóságos tömege, fények káprázata gyullad ki az utcákon, de ez a szemcsaló villódzás többet megmutat a város lényegéből, mint a nappal képei. Fény, fény de rettenetes lángoló betűk transzparensek mint a szégyen fénye bennem ráng ráng az emberi hús millió sok millió „— számon kívül maradtak; Ixion —" óh versekkel zsongó pokol-láz. .. Millió élet, millió sors, végiggondolhatatlan tömege elméknek, lelkeknek — sok versében vívódik Babits a városnak ezzel a belső képével. Nem is csak az emberek, hiszen a macska is rokon élet, hús-sziget a kőtengerben. A pesti lakás pedig téli barlang, ember-bogarat rekesztő sivár skatulya. Míg az ember, az árva, kizárva és bezárva marad négy szűk határba! Hideg falak védik meg, hogy ne érje a hideg. . . S ami a skatulyákat összeköti: a nervus arbis. Kórházi ágyán fekve figyelte (1925-ben a Bálint-klinikán, első gégeoperációja idején) „Csövek, erek, terek" rejtelmes jeladásait. Hő gőzben hullámzik a ház, piheg, remeg, lázas nagy szürke testüreg: rengnek a falak, bug a lift, élő sejt módján minden ágy hideg, meleg vacogó lázakat cserél... Ez is városkép, de lepucérítva, szétboncolva, a festői rögzítésnek legkisebb nyoma nélkül. A falbarejtett csöveknek, ereknek, vezetékeknek ezt a röntgenképét — paradox módon — a fülével észlelte a beteg. Egy van még hátra, a legfantasztikusabb panoráma, az, amit az ólomgömb alatt fekve látott. „Mint a falár a kristályban, víziókat látok a gömbben, melyek csodálatos tisztaságban állnak előttem, élesebben a valóságnál. A zománcos felület nem egyszínű, fekete, sárga márványzatok szelik át szabálytalan cikcakkokban, melyek közt hasrafekszik s szivárványozva imbolyog az ablakok visszfénye, mint a szappanbuborékokon. Mindezek a fények, színek és hajlások kaleidoszkópszerűen összejátszanak szememben, tornyok épülnek és omlanak le újra, arcok vigyorognak és sápadnak, a legváratlanabb képzeletek elevenednek meg, majd ismét elpattannak semmivé lesznek, mint hab a vizén, vagy a filmkép a vásznon, a gömb hullámzik, a cikcakkok vonaglanak, s én csak fekszem alatta, gyógyulásra váró, mozdulatlanságra ítélt páciens, rejtelmes befolyások kereszttüzében, a nagy lebegő súly alatt, mely ha leszakadna tüstént összezúzna." Magyar költő egy sem írta meg olyan érzékenyen, híven, rémülten Pestet, a mai várost, mint Babits. „De te mégis szereted ezt a kort ?" — kérdezte meg magától egy versének címében. S bár a verset a gázháború sárga rémével végzi, félreérthetetlen a válasza: Mégis. Szeretem. 22
