Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Nagy Margit: A középkor küszöbén

niát és a Tiszántúlt keletről és délről övező területeken csaknem olyan izgalmat okozott a Duna balpartján élő barbár törzsek között, mint a Pontus-vidéken a hunok megjelenése. Pannónia — és így Aquincum — közelében, a Duna másik partján az i. sz. kezdete óta szarmata törzsek laktak, akik időszakonkénti betörésekkel nyugtalanították a provincia lakosságát és gyengítették Pannónia határvédelmét. A III. és a IV. sz. folyamán sorozatos támadásokat indító szarmata törzsek és a Dunától északra letelepült germán quadok a gótok megjelenésének hatására újult erővel törtek Pannónia határaira. A római határvédelem a támadásokat már a legnagyobb erőfeszítések árán tudta csak visszaverni, s a helyzet még inkább veszélyessé vált, amikor a szétrombolt balkáni limesen át megnyílt az út Pannónia felé a keletről előrenyomuló gót, majd a hun csapatok előtt. Az új népekkel szemben szinte teljesen védtelennek számító kisebb barbár törzsek a provincia belsejébe igyekeztek, a már ingatag római határvédő-csapatoktól várva védelmüket. A IV. sz. végén Aquincum környékére is fokozott barbár nyomás nehezedett, s miután az itt állomásozó római katonaság egy részét a Rajna vidékre vonták vissza, a főváros területe ekkor már szinte szabad prédájává vált a támadóknak. A helyi lakosság részben elmenekült a várható veszedelmek elől, részben pedig a katonai tábor területére húzódva — bizonyára a túlpartról átmenekült szarmata és germán csoportokkal együtt — igyekezett túlélni az eseményeket. így azután, amikor az V. sz. első éveiben az új hódítók, a hunok megjelentek területünkön, vegyes összetételű lakosságot találtak a Duna két partján. A hun foglalás korszaka A hun uralom ideje alatt Aquincum és környéke elvesztette korábbi határmenti jelentőségét, hiszen a hun birodalomban a Duna Későavar kori övveretek a csepeli temetőből Aranyozott veretek Rákosról. Szelényi Károly felvételei már nem volt népeket elválasztó határ. De megszűnt a terület központi politikai szerepe is. Az írott források alapján valószínű, hogy a hun szállásterületek központja az V. sz. közepétől jóval délebbre, valahol a Duna Tisza—közének déli vidékén lehetett. Mégis, a hun megszállás idejétől kezdve a nagy népvándorlás egész korszakán át a régi Aquincum új jelentőséget kapott: a Dunántúlt a nyugati tartományokkal összekötő római utak csomópontjaként a barbár kereskedelem egyik nélkülözhetetlen átkelőhelyévé, fontos forgalmi centrumává alakult. A hun korszaknak területünkről előkerült — jobbára szórványos — régészed leletei is a Duna átkelőhelyeinél találhatók a budai oldalon. Ezek a leletek nagyrészt magányos sírokból származnak: így pl. egy férfisírból aranycsat és arany szíj vég került elő; egy szétszóródott női sír melléklete lehetett a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött, Óbudáról származó, színes kőberakással díszített aranyfülbevaló és hajtű. A szórványos sírleletek is jelzik a budai oldal hun kori megszállásának fontosságát; ahhoz azonban még nem elegendők, hogy Aquincum V. sz.-i lakóinak etnikumára következtethessünk. A pesti oldal hasonló korú leletanyaga egyelőre gyérebb annál, semhogy a történeti kép kialakításában számottevő lehetne. A hun birodalom összeroppanása A hun birodalom népei közé számos kisebb nép tartozott, így a Duna vidéki szvébek, a szkírek, a Tiszántúlon és Erdélyben lakó gepidák és a keleti gótok törzsének nagyobbik része, melyek Attilát életében hűségesen szolgálták és hadjárataiban segítették. De éppen ez a vegyes népi összetétel vezetett az V. sz. közepén, Attila halála után a hun törzsszövetség felbomlásához. 454-ben, egy évvel a hun király halálát követőleg, a gepida Ardarich király vezetésével a kisebb népek szövetsége végső csapást mért az Attila fiai által vezetett hun seregekre. A győzelem után a keleti gótok és a gepidák siettek egyezséget kötni a bizánci császársággal, hogy a hunoktól elfoglalt területek birtoklását a császár jóváhagyásával erősítsék meg. így a keleti gótok Marcianus császártól Pannóniát kapták meg lakóhelyül, ahol 15 évig éltek. Ez alatt az idő alatt a Duna-könyök környékén is a keleti gót hatalom vált a legjelentékenyebbé; befolyásuk megerősödésével és környékbeli portyázái7