Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Horn Emil: Justh Gyula

gek üldözésének, többször szót emelt nyelvi, kulturális egyenjogosításuk mellett. (Egyik sokat emlegetett tette: mint képviselőházi elnök, pártjának támadásai ellenére sem akadályozta meg a horvát képviselők horvát nyelvű obstrukcióját, amely Kossuth Ferencnek a horvátokat sértő egyik törvényjavaslata ellen irányult.) A nemzetiségi kérdésben elfoglalt liberális álláspontjával a soviniszta, nacionalista őrülettől áthatott Magyarországon Justh meglehetősen egyedül állt; bár az is tény, hogy maga sem volt ment az egységes magyar állameszme és a magyar szupremácia illúziójától. 1905 után egy időre megtört Justh addigi egyenesvonalú pályája; az őrületig fokozott nacionalista uszítás őt is magával ragadta. 1904 végén , a Tisza-féle „zsebkendő-szavazásos" parlamenti puccs után tagja lett a Rákóczi-kort felidézni akaró reakciós-nacionalista „vezérlő-bizottságnak", amely megrendezte a visszataszító „úri ribilliót": 1904. december 13-án szétverte a képviselőház üléstermét. Az 1905 januári választásokat követően, amikor a kormánypárt 30 évi uralom után súlyos vereséget szenvedett, a többséget nyert koalíciót viszont a király nem engedte a kormányrúdhoz, megkezdődött az ezer holdasok teátrális „nemzeti ellenállása". Justh a képviselőház elnöki székébe (egy korabeli lap gúnyos megjegyzése szerint, az „országos kakasülőre") került és maga is odaállt a tömegtől félő, „híres koalíciós szabadságharc" mellé. Az általános választójog és egyéb polgári demokratikus követelések ekkortájt háttérbe szorultak nála, hogy annál több teret hagyjanak a „nemzeti követeléseknek". Az 1905. október 10-i „vörös pénteken" még csak néhány kimért frázissal, a két évvel későbbi „vörös csütörtökön" viszont már goromba, pöffeszkedő kijelentésekkel utasította el a választójog ügyében őt felkereső szociáldemokrata vezetőket. Nem jártak jobban azok a makói szocialisták sem, akiket Justh, mert beszédét választójogot követelő közbekiáltásokkal megzavarták, „malac-bandának" nevezett. (Ady, aki később Justhot szinte bálványozta, külön cikket írt erről az epizódról. Gúnyos hangon az „egykor szocialistabarát Justh úr"-at ostorozta, megjegyezve: „egy ilyen koalíciós nagyúrhoz csakis ilyen kocsis szigorúság illik.") Néhány éves kitérő után azonban Justh visszakanyarodott a demokratikus erők útjára. Előrelépését a bekövetkezett kül- és belpolitikai változások okozták, de a lépés erejét és irányát már említett pozitív jellemvonásai is meghatározták. (Ekkoriban már így írt róla Ady: „neki még van hátgerince, s ez nagy bűn ... Justh Gyulát azok nem szeretik, akiktől nemszerettetni már önmagában érdem.") 1907-től a koalíciós uralom új szakaszának vagyunk tanúi: az újabb terheket jelentő gazdasági kiegyezés Béccsel, Bosznia annexiója, a fenyegető háborús válság, Andrássynak az általános választójogot megcsúfoló plurális választójogi tervezete, a koalíció 1906-ban, Béccsel kötött titkos paktumának nyilvánosságra szivárgása egyre nyilvánvalóbbá tette a 67-es alapú 48-as politika fából-vaskarika jellegét. Megindultakoalíció táborának bomlása: az agrárius nagybirtokos-dzsentri Képek az 1912. június 4-i parlamenti puccs napjaiból (Tolnai Világlapja, 1912 június) Tisza István, Justh Gyula és Károlyi Mihály portréi Justh Gyula (x-el jelölve) a Házból kitiltott ellenzéki képviselőkkel a Parlament elé megy. (1912 június) Választójogi tüntetés és gyűlés 1917. június 8-án. A gyűlést a Városháza udvarán tartották. Az emelvényen jobbról a harmadik Justh Gyula. (Ez volt utolsó nyilvános szereplése.) Tőle balra a harmadik Károlyi Mihály vezetés és a paraszti-polgári tömegek közti ellentét kezdte széttördelni ezt a mesterségesen összetákolt, nemzetiszínűre festett osztályszövetséget. Ugyanakkor a koalíción kívül és azzal szembenálló demokratikus tábor erőinek kibontakozása is megindult. Az addig mesterségesen összekuszált frontvonalak tisztázódni kezdtek. Justh, ha kezdetben óvatosan is, de aztán annál nagyobb hévvel a demokratikus oldalt választotta. 1908 végén megindította nevezetes küzdelmét az önálló nemzeti bank felállításáért. (Justh számára ez azt a láncszemet jelentette, amelyet megragadva, a koalícióból kiábrándult tömegek támogatását vélte megnyerni demokratikus és függetlenségi követeléseihez.) Fellépése kezdett kényelmetlenné válni az uralkodó körökben. Megpróbálták leszerelni; még kormányrajutása is szóbakerült. Justh azonban nem engedett. („. .. én voltam talán az egyedüli 1867 óta" — emlékezik egy későbbi beszédében —, „aki akkor, amikor a hatalmat felkínálták, illetékes helyen megmondottam, hogy elveimmel vállalom, de elveim nélkül nem.") A következmény: a függetlenségi párt 1909. november 11-én kettészakadt. Kossuth Ferenc a kisebbség élén kilépett a pártból, Justh a többség vezére lett. Másnap lemondott képviselőházi elnöki tisztéről, és teljes erejével belevetette magát az önálló bankért és most már a demokratikus választójogért is vívott küzdelembe. A függetlenségi párti alépítmény kettérepedésével a ráépülő koalíció is összeomlott. (Ady elismerő ajánlása, amely „Vendégség Bottyán vezérnél" című versét ékesíti, Justhnak a koalíció felbomlasztásában játszott szerepét is értékeli: „Justh Gyulának, egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének ...") 1910 elejére az ellentétes erők polarizációja már magas fokot ért el. Az újonnan kinevezett kormány választásokat írt ki. A féktelen erőszak, korrupció és csalások jegyében lezajlott választásokon a kormányzati tényezők a fő tüzet Justhra és pártjára irányították. Hazaárulónak, bolond radikálisnak bélyegezték, azt állítva róla, hogy — az ország érdekeit áldozva fel — a szocialisták és a nemzetiségek szövetségét keresi. Justh valóban tett ilyen — bár eléggé erőtlen — lépéseket. (Kossuth Ferenc egyik leveléből tudjuk, hogy a szociáldemokratákkal már 1909 első felében titkos tárgyalásokat folytatott.) Az akkor még kölcsönös bizalmatlanság azonban megnehezítette az együttműködést. A demokratikus erők laza szövetkezésével szemben a reakciós tényezők szoros összefogása az ütközetet az utóbbiak javára döntötte el. Justh pártja súlyos vereséget szenvedett: mandátumainak kétharmadát vesztette el. A vereség nem törte le. Ellenkezőleg: megerősítette azt az elhatározását, hogy a függetlenségi baloldal, a polgári radikálisok és a szocialisták szövetkezését — vagyis az állami önállóság és a társadalmi haladás 1848 óta külön, vagy sokszor egymás ellen küzdő tényezőinek összefogását — szorgalmazza. Ugyanakkor pártjával óriási erővel megindította a kormány véderőjavaslata elleni parlamenti obstrukciót, amely 1912 tavaszáig tartott és amelyet a parlamenti képviselettel nem rendelkező százezres munkástömegek kint az utcán támogattak. Közben fárasztó országjáró körutakra indult, hogy beszédeiéi