Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Siklós László: Pesti malmok

Hacsaturján: Spartacus (MTI fotó, Keleti Éva felvételei) vegyes csodálkozással fedezi fel Operaházunknak, ennek a 85 éves műemléknek építészeti, festészeti és szobor-értékeit. 2. Olyan tekintélyes zenei intézménynél, mint amilyen a budapesti Operaház, nemcsak az építkezésnek, a művészi kivitelezésnek van története, hanem a benne folyó, naponként megújuló zenei teljesítménynek is. Elmondani mindezt lehetetlen volna, inkább csak jelezzük, hogy ennek a zenei történetnek legalább három ága van. Az egyik: Operaházunk szinte a megnyitás perceitől lépést tartott Európa operairodalmával. Bizonyságképpen hadd emlékeztessünk arra, hogy Leoncavallo művét, a Bajazzókat alig egy évvel az 1892-es milánói premiert követően, 1893 márciusában már nálunk is bemutatták, és hogy a Bajazzók testvérdarabját, a Parasztbecsületet, hét hónappal a római premier után, 1890 karácsonyának másnapján már előadták nálunk. És hasonlóképpen frissen reagáltunk Puccininek is nem egy új dalművére. A zenetörténeti hagyomány másik ága a világjáró vendégművészek budapesti fellépéseihez kapcsolódik. Enrico Caruso, Lauri Volpi, Pertile, Benjamino Gigli, De Luca, Svanholm Set — hogy csak néhány nevet ragadjunk ki az operatörténet nagy tenoristái közül —, mind fényük, erejük teljében léptek fel Budapesten. Hogy néha, mint ismeretes, éppen nálunk bukott meg egynémelyik világhírű sztár? Ez is az Operaház zenei életrajzához tartozik, és valljuk meg, az utóbbi években is előfordult, hogy egy-két nagyhírű énekes-csillagot csak a közönség jólneveltsége mentett meg a bukástól. E zenei hagyományoknak egyik legfontosabb területe a nagy külföldi karmesterek huzamosabb idejű budapesti tartózkodása. Általában addig maradtak itt ezek a világhírű dirigensek, amíg a kicsinyes intrika ki nem kezdte munkájukat; némi tradíció ugyanis ebben is rejlik... Gustav Mahler például csupán két és fél évig maradhatott az Operaház igazgatói székében; Artúr Nikisch igazgatói működése még rövidebb ideig tartott, mindössze két év és két hónapig. Mindkettőjüknek jórészt azért kellett távozniok az Operaházból, mert a hozzá nem értő, kicsinyeskedő intendánsi vezetés gáncsolta munkájukat. De ne csak az intrikákra emlékezzünk vissza, hanem az olyan karmesterek munkájára is, mint például az olasz Tango Egistóé, akinek budapesti dirigensi tevékenységéhez tartozik az első Bartók-bemutató: A fából faragott királyfi című táncjáték színrevitele. És szóljunk — sok más külföldi nagyság mellett — a baloldali szellemű, nagy humanista olasz karmesterről, Sergio Failoniról, majd a felszabadulás után Operaházunknak újabb fénykort jelentő Otto Klempererről, az utóbbi években pedig a kitűnő és népszerű Gardelli mesterről. Lukács Miklós igazgatót, nagy elődök, Erkel Ferenc és Kerner István, Radnai Miklós, Tóth Aladár és Nádasdy Kálmán munkásságának folytatóját éppen azzal a kérdéssel keressük fel irodájában, hogy miképpen sáfárkodik napjainkban az Operaház ezekkel a nemes tradíciókkal. — Hadd szóljak mindenekelőtt — mondja az igazgató — egy most formálódó, új hagyományról: lehetőleg minden évben egy-egy új magyar operát mutatunk be. (Az új tradíció kialakulása a szemünk előtt zajlik le, ezért részletesen talán nem is szükséges beszélni róla. Talán csak annyit erről, hogy Szokolay Sándor két sikeres operájának, a Vérnásznak és a Hamletnek bemutatója után 1969 őszén mutatták be Petrovics Emünek, a korábban ugyancsak nagy érdeklődést keltett C'est la guerre komponistájának a Bűn és bűnhődés nyomán írott operáját.) — Ami a régebbi hagyományokat ületi — folytatja Lukács Miklós —, ezek között különösen jelentős az olasz tradíció. Amikor nemrégiben egy külföldi operaházban vendégeskedtem, az igazgató alig akarta elhinni, hogy tizenkét Verdi-dalművet tartunk repertoárunkon. Említésre méltó a Mozart-tradíciónk is. Zenei közhely, hogy amikor Brahms Pestre látogatott, és itt Mahler vezényletével meghallgatta a Don Jüant, kijelentette: aki jó Mozart-előadást akar hallani, annak Pestre kell jönnie. Sok-sok évvel később Klemperer folytatta ezt a hagyományt, és ezt most sem szeretnénk félbeszakítani. — A Wagner-hagyományt olyan világnagyság indította el nálunk, mint Hans Richter, és sok későbbi Wagner-előadás emlékképe még ma is élénken él néhány nézőben. Ennek folytatásáról is beszámolhatok: több évtized után felújítjuk a teljes Ringet. Az egész estét betöltő előjátékkal, A Rajna kincsével kezdődött meg ez a munka, az idén a Walkürrel folytatódott, és további két év alatt repertoárunkon szerepelhet a teljes Nibelung-legenda. — Egyéb hagyományok ? A franciák például? — Ez sohasem volt túlságosan nagyméretű nálunk; legföljebb a Carmen, a Faust, a Pelleas. — Az új magyar művek bemutatása nem fékezi-e bizonyos mértékig a külföldi modern művek premierjét? — Az az elgondolás, hogy minden évadban bemutassunk magyar művet, nem zárja ki ugyan a modern külföldi operák bemutatását, de megnehezíti. Az utóbbi két évtizedben ilyen irányban is tettünk néhány lépést — a két Britten-operára, meg a Wozzekre gondolok például és a rövidesen bemutatásra kerülő Porgy és Bessre —, ám nem könnyű a helyzetünk. Részben a lehetőségeink is korlátozottak, részben pedig a külföld sem büszkélkedhet túlságosan sok sikeres opera-bemutatóval. .. — Az épület, amelyben ezek a szép hagyományok megszülettek, jól szolgálja-e még e hagyományok folytatását ? — Az épületet ma is sokan megcsodálják, de azért az épület súlyos gondokat jelent számunkra. Ez a 85 éves műemlék ma már semmilyen tekintetben sem modern: gépészeti része nem korszerű, és emiatt nagyon sok nehézséggel küszködünk. — Ha az épület technikai része elavult is, az utóbbi évek rendezéseiben, szcenikai munkájában sok modern törekvéssel találkozhattunk. Várható-e a repertoár összeállításában is nagyobb változás ? — Amennyi változtatást végre lehet hajtani, azt megtesszük, de a műsorszerkezetben túlságosan sokat nem változtathatunk, mert ez az utóbbi időben már jól kialakult: új ma-21